"A szaron egyensúlyozom, és bármikor elsüllyedhetek" - mondta Dzsoni, mielőtt elkapta Bébit és nem csinált neki gyereket.
De egészen pontosan soha nem tudtam eldönteni, hogy melyik szereplővel azonosuljak. Bébivel, a rútan szép, naív és talán emiatt még hitbuzgó gazdag lánnyal, aki belehabarodik a világ legjobb pasiba egy családi nyaraláson...blablabla, a sztori végén szerelmük persze beteljesedik és mindenki megtanul táncolni, Peggivel, a gyönyörű és csodálatos, ámde csóringer táncosnővel, akit egy nyálgép teherbe ejt és aki egész életében azért küzd, hogy életben és felszínen maradjon, mert a külső tényezők nem adottak számára, vagy a pasival, Dzsonival - esetleg egy pénisz nélküli feminim, invert változatban -, aki soha nem viszi majd semmire, mert a háttere szar, az önérzete pedig túlságosan nagy, ezzel szemben iszonyú jól néz ki, gyönyörűen mozog, és nem győzi kidobni a nőket az ágyából.
De persze könnyen lehet, hogy csak hajkurászom az ideális helyzeteket, mint prosti a gumit, és amikor rájövök, hogy nem a Daubner mézeskalács kerítését nyalogatom, már ki is farolnék a dologból.
Ez a gyerekBUMM, amikor már nem tehetem meg. Mert már nem csak én vagyok, és ahogy telnek a napok és egyre többet ficereg a pocakomban a kislány egyre aktívabban jelezve jöttének közeledtét, be kell látnom, hogy nincs menekvés. Csernus most meredne rám kigúvadt szemekkel és azt kérdezné: Bevállaltad, nem?! Akkor légy hiteles! Én pedig ezt kérdem: Jó, de azt hogy kell? Nem kevés dologtól félek, és eddig hajtottam az extrém dolgokat. Ez most egy igen extrém helyzet sok szempontból, nem panaszkodhatom. Most már biztosan nem érdekel a bungee jumping. Bárcsak láthatnám már a kicsit, azt hiszem akkor kerülnének igazán helyükre a dolgok.
