Risza

Mondjuk egy asztal tetején. Mint régen. Seggig érő hajjal, ami soha nem volt. :) Félájultan.

Ben húron pendülök

KasztRa

Játszótéri brancsok nagyon kemények. Anyukák kis csoportokban, gyerekek szintúgy. Az én korábbi elméletem szerint kis, vagy kevésbé látogatott játszótereken érdemes tivornyázni gyermekkel, mert ezeken a helyeken biztosan mindig van szabad bébihinta és talán az emberek is normálisabbak. barátságosabbak. Tévedtem. Nem is kicsit.

Nagy játszón sok az ember, rengeteg a gyerek, emiatt óriási a por, nagy a zsivaj, Szülők leginkább egymással foglalkoznak, gyerekek tombolnak, egy részük - mivel nincs kontroll - igen pofátlan. Tegnap például nagy hintán csüngtünk kicsivel. Nem szeretem egyből a bébiknek készített tákolmányba tenni, először inkább együtt hintázunk, megmutatom neki, mi fog történni vele, mégse lógjon szegény egyből egymaga a levegőben.

Szóval ültünk a hintában (minden hinta páros, azaz két hinta van egymás mellett és a legtöbb játszótéren több ilyen szerkezet is van), mire odajön pár kölök mellénk. Egyikük elfoglalja az egyik hintát, egy másik pedig megáll szemben velünk és látványosan néz. Elfordítom a tekintetem, erre próbálkozik másik irányból. Odaáll közvetlen mellénk és elkezd nyavalyogni, hogy ő most akar hintázni. Nyolc éves lehetett kábé. Én meg annyira azért nem szeretem a gyerekeket, hogy ezt a fajta viselkedést édesbogárnak tartsam. Mondtam a kiscsajnak, hogy most mi hintázunk még egy pár percig a kislányommal, aztán átadjuk neki a "helyet". Toporgott ott kicsit, nyavalygott még egy sort, majd feladta. Jött a következő kis szaros, két másodperccel később. Ő nemcsak nyavalygott, hanem még ki is oktatott, miszerint a kisgyerekeknek való hinta máshol van.

Szívem szerinte ezeket mondtam volna neki: Ülj le, egyes... Hol az anyád, vagy az apád, te kis csipszar, aki ennyire baromira nem foglalkozik veled? Kistojás, várd már ki a sorod. Az élet ilyen, érted? Ha nem elsőnek érkeztél, akkor vársz, értem?... Eszméletlen. Szegény gyerek, nem tehet róla, hagytam, inkább a kis hintához mentünk. Néztem egy darabig, hátha előkerülnek a gyerekekhez tartozó felnőttek. Csak az egyik érkezett meg, nagymuter, akinek szerintem élni sem volt kedve, nemhogy az unokáját tanítani az élet rendjére.

Kis játszótéren legutóbb a Prada nevű szuperválogatottal futottunk össze. Anyu - kábé velem egykorú - ronda táskáját Prada logóval jól láthatóan kifelé fordítva maga mellé helyezte, majd ennél látványosabban megigazgatta az elképesztően szar fazonú Prada farmerját. Majdnem mondtam neki, hogy tudok egy jobb turkálót az övénél, ahol ugyan nem árulnak Prada hamisítványokat, de azért jók a cuccok... Az ő gyereke és az enyém egymás melletti hintákba csüngtek. Övé nézte az enyémet és viszont, nagyon aranyosak voltak, mosolyogak egymásra, metakommunikálva barátkoztak. De ez neki nem tetszett. Na nehogy má' a Guccis mama kiskölke Pradaval keveredjen, mer' nem lesz miről írnia az InStyle-nak. Rászólt a kislányára, hogy ne mosolyogjon a kicsire, inkább foglalkozzon értelmes dolgokkal. Miféle értelmiségi p..csa az ilyen, már elnézést? Az jó, ha a gyerek szert tesz két évesen lexikális tudásra, de az emocionális oldalát ne firtassuk, mert a végén még kiderül, hogy nem kisdroid hanem kisember, és meg kellene őt tanítani szeretni?

Persze láttam egy rakás másik, jó példát is. Vannak nagyon helyes anyuk, apuk, akiken látszik, hogy nem úgy szeretnek, mint David Carradine - fojtva -, sokkal inkább figyelik csemetéjüket és szeretetben nevelgetik azokat, öleléssel, mosollyal. Remélek ők maradnak többen. Azaz mi.

"Halálom után felbontandó"

Rendkívül jó ember volt. Mai napon ment el immáron tizennyolc éve. Betegsége kapcsán, rengeteg szenvedés árán tett szert értékes felismeréseire. Tanuljunk tőle, mert van mit.

TeveTova

Kicsi vagyok és fáradt. Elanyátlanodott. Elhagyott az emésztésem is. Csak mint az eszem. Várom a csodát, nem jön. El kellene indulnom.