Ritkán van, hogy szociopatákkal és visszaeső hazudozókkal akadok össze, de a szeretet- és figyelemkurvaság banánhéján megcsúsztam én is rendesen. Balázs-show bazmeg, balázsssó.
Vépé elmúlt tízeniksz éve arról szól, hogy főz, meg nőket szédít mutitasking üzemmódban, mások érzelmeivel játszik és persze mindezért nem vállal egy csepp felelősséget sem. Szereti az illúziót, miszerint egy okos, művészi vénával bíró, érzékeny alak, de valójában csak egy soha fel nem növő, minimálolvasott, pszeudointelligens kis pöcs, aki ha mással nem is, de legalább jó kommunikációs készséggel és testi adottságokkal bír. A varázsereje pedig pont abban rejlik, hogy szociopata: sem következménytudata, sem érzelmei nemigen vannak, így aztán a szabad ember látszatát kelti.
Na de majdnem időben kapcsoltam. Borzasztóan szánalmas lehettem úgy nettó két hónapon át, ahogyan ebbe a sztoriba nyakig beletekeredve picsogtam a brazil szappanoperák reklám előtti, premier planban rögzített, kimerevítetten szempillarebegtetős klisék összes alapdarabjával, miközben végiggördült egy-egy krokodilkönnycsepp Jack Daniel's haveromtól gyűrött, ráncos orcámon.
Tudom, hogy azért vallottál szerelmet és könnyeztél legutóbbi elválásunkkor, mert nem volt elég nagy a dráma és tudtad, ha kilépsz az ajtómon, többet nem léphetsz vissza rajta, ezért kellett neked a lehetőség illúziója, hogy visszatérhess, ha netán meggondolod magad, úgyhogy megint belógattál egy csalit.
Kurva nehezen, de összelegóztam magam, húztam egy egyenest és végül átláttam rajtad. Úgyhogy elmész te a picsába, Szívem.
