Aki legyőzte Al CapoNét

Új nap, új élet

Tegnap Szolnokon jártunk. Az út egyetlen értelme az volt, hogy beláttam, nem tudom ezt így tovább csinálni. Rávilágított egy igen kellemetlenre sikeredett vita arra, hogy egyáltalán nem ismerem Danit és ő sem tud rólam nagyjából semmit. Csináltunk egy csodaszép gyermeket, aztán pszichodokihoz jártunk, hogy el tudjuk egymást viselni. Már úgy igaziból, együtt élve. Mert persze, ha váltott műszakban húznánk le egymás mellett negyven évet, még az is lehet, hogy összeházasodnánk és boldogan élnénk, amíg meg nem halnánk.

A dolog érdekessége az, hogy egészen tegnapig azt hittem, hogy egy élhetetlen kőbunkó vagyok, aki akaratos, túl erős, önző és cseppet sem vonzó. Ez részben igaz is. Most azt gondolom, hogy a dominancia kérdése nem objektív, nem mérhető tulajdonság. Eddig sok embertől hallottam - főleg rokonoktól -, hogy becsüljem meg Danit, mert még egy ilyen embert biztosan nem találok. Hát persze! Hiszen Daninak nincs ikertestvére, de klónja sem (!), a dominanciát pedig az dönti el, hogy ki mennyire erős, vagy erőteljes egy kapcsolatban. Nincs olyan, hogy én erőteljes vagyok alapvetően. A Danival való kapcsolatban én voltam az irányító. Igen. De miért? Azért, mert egyszer sem kaptam semmire konkrét egyértelmű választ, de dönteni kellett valahogy. De még arra a kérdésre sem, hogy "Életem, kérsz egy kis tejet?", mert a válasz kisvártatva a következő volt: "Nem tudom, lehet, hogy talán.". Ez persze csak egyfajta szöveges illusztrációja a helyzetnek, de hűen tükrözi, miért siklott ki a vonatunk.

És persze. Lehet az embernek türelme (itt hangsúlyozom kell, nem vagyok ember, tehát nekem nincs, vagy sosem volt), de elég nehéz állandóan a másik elhatározására várni egy kisgyerekkel, aki gondozása, nevelgetése és pátyolgatása végett igen gépiesen telnek a hétköznapok. Ebben az esetben eldöntendő kérdések sokaságát kell saját magamnak is megválaszolnom napközben, mert egyszerűen nincs idő tökölni. Egy család nevű dolog akkor jó, ha olajozottan működik. Mindenkinek éreznie és tudnia kell a dolgát. Nem lamentálhatok olyan dolgokon hetekig, amikkel kapcsolatban nincs idő az agyalásra. Mert a gyerek éhes, mert a lakás nem úszhat, mert enni kell, ezért főzni is olykor, mert szükség van tiszta ruhára is, ezért is tenni kell, mert ott a bébi, akivel jó törődni, foglalkozni, szeretgetni, mert van, hogy kiég a villanykörte, sötétben pedig nem látok, és csak ezután jövök én, a szánalomhalom kis egyéni vágyaimmal, mert igen, hetente egyszer szükségem egy óra csendre, amikor csak magam vagyok.

Fogalmam sincs arról, hogy a nők mire vágynak a szülés után. Persze, csodákat várni nem kell. De nem hiszem, hogy az élet annyi, hogy kipottyantunk egy gyereket és aztán már csak robot marad - aminek (hozzáteszem) megvannak a maga szépségei. De az anya is, az apa is ember, nekik is vannak szükségleteik, nem hiszem, hogy teljes lemondással jár a gyermeknemzés. Én például igyekszem fogyózni és nem ledurranni, cserébe a pasim igazán megtehet annyit, hogy amikor egyszer bugyiban lát a konyhában, nem mondja azt harminc kilónyi libikókázás és egy alhasi műtét után, hogy nincs Vichy gumi seggem. Tudom. De nem vagyok Rubint Réka. Cserébe vannak önálló gondolataim. Tudom. Sok is. És ezután persze az sem tűnik fel, hogy hónapok óta nem látott ruha nélkül. És hogy ennek mi a következménye? Nagyon egyszerű. A nemtelen anyaság. És igen, készítettem csak neki isteni reggelit, simogattam őt, kérdeztem a gondolatairól (illetve csak próbáltam), és tudtam lágy lenni, nem csak akkor, amikor az történt, amit én akartam. De én is hibáztam, sokszor türelmetlen voltam és bizalmatlan, a szüleitől pedig egyenesen frászt kaptam.

Mindkettőnknek igaza van. Mert annak is oka van, hogy ő miért volt/lett ilyen, és fordítva is igaz. A fejünkre kenhetjük.

Remélem nemsokára eláll az eső és kisüt a nap. Tudom. Esőben is lehet sétálni. Na de hintázni nem.

Risza

Mondjuk egy asztal tetején. Mint régen. Seggig érő hajjal, ami soha nem volt. :) Félájultan.

Ben húron pendülök

KasztRa

Játszótéri brancsok nagyon kemények. Anyukák kis csoportokban, gyerekek szintúgy. Az én korábbi elméletem szerint kis, vagy kevésbé látogatott játszótereken érdemes tivornyázni gyermekkel, mert ezeken a helyeken biztosan mindig van szabad bébihinta és talán az emberek is normálisabbak. barátságosabbak. Tévedtem. Nem is kicsit.

Nagy játszón sok az ember, rengeteg a gyerek, emiatt óriási a por, nagy a zsivaj, Szülők leginkább egymással foglalkoznak, gyerekek tombolnak, egy részük - mivel nincs kontroll - igen pofátlan. Tegnap például nagy hintán csüngtünk kicsivel. Nem szeretem egyből a bébiknek készített tákolmányba tenni, először inkább együtt hintázunk, megmutatom neki, mi fog történni vele, mégse lógjon szegény egyből egymaga a levegőben.

Szóval ültünk a hintában (minden hinta páros, azaz két hinta van egymás mellett és a legtöbb játszótéren több ilyen szerkezet is van), mire odajön pár kölök mellénk. Egyikük elfoglalja az egyik hintát, egy másik pedig megáll szemben velünk és látványosan néz. Elfordítom a tekintetem, erre próbálkozik másik irányból. Odaáll közvetlen mellénk és elkezd nyavalyogni, hogy ő most akar hintázni. Nyolc éves lehetett kábé. Én meg annyira azért nem szeretem a gyerekeket, hogy ezt a fajta viselkedést édesbogárnak tartsam. Mondtam a kiscsajnak, hogy most mi hintázunk még egy pár percig a kislányommal, aztán átadjuk neki a "helyet". Toporgott ott kicsit, nyavalygott még egy sort, majd feladta. Jött a következő kis szaros, két másodperccel később. Ő nemcsak nyavalygott, hanem még ki is oktatott, miszerint a kisgyerekeknek való hinta máshol van.

Szívem szerinte ezeket mondtam volna neki: Ülj le, egyes... Hol az anyád, vagy az apád, te kis csipszar, aki ennyire baromira nem foglalkozik veled? Kistojás, várd már ki a sorod. Az élet ilyen, érted? Ha nem elsőnek érkeztél, akkor vársz, értem?... Eszméletlen. Szegény gyerek, nem tehet róla, hagytam, inkább a kis hintához mentünk. Néztem egy darabig, hátha előkerülnek a gyerekekhez tartozó felnőttek. Csak az egyik érkezett meg, nagymuter, akinek szerintem élni sem volt kedve, nemhogy az unokáját tanítani az élet rendjére.

Kis játszótéren legutóbb a Prada nevű szuperválogatottal futottunk össze. Anyu - kábé velem egykorú - ronda táskáját Prada logóval jól láthatóan kifelé fordítva maga mellé helyezte, majd ennél látványosabban megigazgatta az elképesztően szar fazonú Prada farmerját. Majdnem mondtam neki, hogy tudok egy jobb turkálót az övénél, ahol ugyan nem árulnak Prada hamisítványokat, de azért jók a cuccok... Az ő gyereke és az enyém egymás melletti hintákba csüngtek. Övé nézte az enyémet és viszont, nagyon aranyosak voltak, mosolyogak egymásra, metakommunikálva barátkoztak. De ez neki nem tetszett. Na nehogy má' a Guccis mama kiskölke Pradaval keveredjen, mer' nem lesz miről írnia az InStyle-nak. Rászólt a kislányára, hogy ne mosolyogjon a kicsire, inkább foglalkozzon értelmes dolgokkal. Miféle értelmiségi p..csa az ilyen, már elnézést? Az jó, ha a gyerek szert tesz két évesen lexikális tudásra, de az emocionális oldalát ne firtassuk, mert a végén még kiderül, hogy nem kisdroid hanem kisember, és meg kellene őt tanítani szeretni?

Persze láttam egy rakás másik, jó példát is. Vannak nagyon helyes anyuk, apuk, akiken látszik, hogy nem úgy szeretnek, mint David Carradine - fojtva -, sokkal inkább figyelik csemetéjüket és szeretetben nevelgetik azokat, öleléssel, mosollyal. Remélek ők maradnak többen. Azaz mi.

"Halálom után felbontandó"

Rendkívül jó ember volt. Mai napon ment el immáron tizennyolc éve. Betegsége kapcsán, rengeteg szenvedés árán tett szert értékes felismeréseire. Tanuljunk tőle, mert van mit.

TeveTova

Kicsi vagyok és fáradt. Elanyátlanodott. Elhagyott az emésztésem is. Csak mint az eszem. Várom a csodát, nem jön. El kellene indulnom.