Ásó, kapa, koporsó

Elcsépelt lenne,  ha a már teljesen elhasznált színésznô, Uma Thurman képét tolnám most ide. Nem teszem. Azért sem.

Minden évben legalább egyszer eljön az a pont, amikor sötétedés után testre feszülô fekete latex ruhát öltenék, maszkot húznék a fejemre, szereznék egy stukit üres tárral, és mennék igazságot szolgáltatni. De nem vagyok Isten. Az isteni hivatás elég hálátlan feladat lehet még odafent is. 

Utálom az érzést, amikor tehetetlenné tesznek helyzetemet teljesen ellehetlenítve. Mindig, mindenhol van legalább egy pojáca, aki meg akarja mutatni szadista apjának, alkoholista anyjának, vagy a legó bábujának, hogy viszi valamire, nem tesz semmi jót, rosszat annál inkább, másokat zsigerel, és faszságokat beszél. Nincs ezzel semmi baj. Lekötözném az ilyet és ráküldenék két hatalmas négert egy teljes análmasszázsra.

Szeretnék a Szuper Galatikus Közösség Istenéhez intézett fohászomban univerzális szuper erôért könyörögni és az igazságtalan, másokat szadizó embereket a lábuknál fogva lelógatni egy szakadékba pár percre, hogy végiggondolhassák pondró életüket, annak céltalan, más életét kettétörô voltát, értelmetlenségét. Nem bántanám ôket, csak megijeszteném. Sárba tipornám és megaláznám, hogy felfogják, hogy porszemek, akárcsak mindenki más. 

Na. Ebben a helyzetben a verbális csata megy. Fúrás-faragás, ahogy az a nôk között lenni szokott egy öt négyzetméteres helyen összezárva a parizer-pult mögött. Persze szigorúan csak cigaretta szünetben. Így hát - megelégelve a piszkálódást - úgy döntöttem, tisztítókúrával egybekötött mentálterrort tartok azok számára, akik túl mocskosak. 

Az van, hogy hiszek a buddhizmusban, meg minden, csak elfogyott  a türelmem. Nincs idôm arra, hogy a karma betaláljon. Karma-kóma. Ez lesz. Rövidebbet nem húzhatok. Azon már túl vagyok. Nincs rövidebb.