Sokat agyalok mostanában dolgokon. Na nem azért, hogy elcsesszem a napjaimat, szimplán változásra van szükségem nem kevés dolgot illetően. Nincs sok idő arra, hogy helyére kerüljön a fejemben lévő több évtizedes káosz.
Eddig is tudtam, hogy erre szükség lenne, de a kényelem mindent vitt. Egyszerűbb ezekkel a szutykokkal nem foglalkozni és várni, hogy majd valamilyen óriási szerencse révén minden megoldódik, emlékeim egy része kitörlődik, félelmek elmúlnak, belső feszültségeim nagy része feloldódik. De nem. Ezen nem keveset kell munkálni, aminek pedig feltétele, hogy a szürkeállományom nagy részét dolgoztassam. Mindenen. A számomra nem tetsző, nem kedvező kupacokon is. Az más kérdés, hogy mások helyett nekem nem kell megoldanom semmit sem. Csak tudnom kell, hogy minek hol a helye az életemben.
Egészen konkrétan például kifejezetten jót tud tenni, amikor nem érzem magam betegnek. Nem beszélek be magamnak egyetlen halálos kórt sem a pszichoparáim miatt. Amikor belátom, hogy nincsenek húsevő baktériumok a szervezetemben, nem fogok két perc múlva anafilaxiás sokk következtében kimúlni, nincs sclerosis multiplexem, sem agyrákom. Illetve meghalhatok két perc múlva, de ha ez így volna, miért rontanám el azt a két percet? És ez a kulcsmondatom, mióta sokadjára felébredtem. Mert egyszer úgy is vége, de nagyon nem mindegy, hogy addig hogy éltem, mi, hogy sikerült. Elbújhatok a világ elől a saját világomba búrkolózva, csak nem old meg semmit. Mennyivel egyszerűbb itthon ülni, a biztonságosnak tűnő falak között és hol ücsörögve nézni, milyen szép az idő, és milyen jókedvűek lehetnek az emberek, hol sütit sütve és falva a kis lelkemet megnyugtatva, hogy nem telt el a nap úgy, hogy nem történt semmi. Mert eddig a bajokat az impulzusok hajhászásából eredeztettem. És mi a megoldás a hülye gyerek számára? Ha megfosztja magát ezektől. Pedig nem. Szép képlet a cseberből vederbe állapot illusztrálásához, de nem hiteles. És örülök, hogy ezeket felismertem, pedig szégyenlem is magam érte, de mostantól újra az élők közé lépek és nem szűkítem az életterem csak azért, hogy biztonsággal áltassam magam. Ez persze nem azt jelenti, hogy holnap már a világ legmélyebb, leghosszabb gödrében fogok barlangászni. Csupán azt, hogy középutat keresek úgy, hogy érezzem, hogy élek, és ne kelljen az agyam terhelnem betegség-információkkal csak azért, hogy az adrenalin szintem megfelelően magas legyen. Csak én felelek azért, ahogy vagyok.
És bár komplett kis rendelést tudnék itthon végezni, nem fogok. Mert van hozzá mindenem, csupán a sztetoszkóp hiányik, nem vagyok beteg, sem orvos. Csak egy hibbant valaki, aki keresgéli magát.
Tavaly nyáron vacsi volt nálam vasárnap esténként a baráimmal, a barátaimnak. Nagyon jól sikerültek. És nagyon hiányzik. Lebombázom a falakat.
Szóval jövő vasárnap újra itt nálam, természetesen akkor, ha nektek is jó volt, jó lehet. Csak - ha lehet - ne a terhességről és gyermekáldásról tartsunk kerekasztal beszélgetést. Csak úgy, mint korábban, spontán, ahogy esik. Hm?
