Pisti már nem szent

Augusztus 20. Kinek mit jelent... érdekes. Nekem az első menstruációs élményem jut eszembe. Igen. Nem illik erről beszélni. Én 16 évvel ezelőtt ezen a napon véreztem először úgy, hogy ténylegesen nem ért baleset. Annyi vasat veszítettem ezidő alatt, hogy ha kohászati mérnök lennék, aki vastablettát szed naponta sem tudnám pótolni. Ezért nem is teszek felesleges kísérleteket.

Munka. A mai napom is munkával telik. És nem szeretem. Nem ismerik el. Pont leszarják. Közben berregnek a kibaszott red bull-os repülők a városban, az emberek meg mennek a szaros vízpartra, hogy jobban lássák.

Belegondolt már vki abba a RedBull-osokat leszámítva, hogy ha nem lenne Szent István ünnepe, mennyibe kerülne nekik lezáratni a fél várost? És mindezt megkapják bónuszként a tüzijáték miatt.

Az emberek szívják a bűzt, eszik a szart, és egymást tapossák el csak azért, hogy hétszázhatvannyolcadjára is végignézzék ugyanazt a trágyát. Amit egyébként a tv-ben is láthatnának és még csak mocskosok sem lesznek. Sebaj. Remélem lesz megint egy vihar - mint két évvel ezelőtt - és belátják végre, hogy ennek az egésznek nincs semmi értelme. A tiszteletet nem azzal adjuk meg, ha csorda módjára egymást tapossuk el, és gatyi, már Kínában sem használt, lejárt szavatosággú, a veszélyes hulladékok dobozból kikotort, a mai estén az égbe lőtt szutykot nézzük. Valójában csak lázadok. Nem is értem. Számomra teljesen értelmetlen az egész.

Nemzeti derbi (vagy mi a szar), Sziget, Meleg tüntetés, Budapest Parádé, meg a többi eszement marhaság. 50ezer ember örül, 300ezer meg nem, amiért lezárják a fél várost, és negyven fokban kell rohadni villamoson, trolin, buszon, vagy autóban. Van egy csomó puszta Pest megyében. Ehhez képest az igen sok intelligenciával megáldott Geszti vezetésével homokkal szórják be az egész Hősök terét és lezárják a belső kerületeket. Basszák meg. Természetellenes. Miért nem ott rendeznek derbit, ahol homok is van, meg ló is. És egyáltalán miért és honnan van erre pénz? Ez őrület.

Mindeközben lapot tervezek, olyanoknak, akik nem ismerik el, hogy a tervezés időbe telik. Szuperinfo. Baszki, még az is időbe telik egy elcseszett Corel virtuóznak. Nem fizetik meg, nem ismerik el, és én még mindig szeretem. Olyan ez, mint a brazil szappanoperák. Kiabálunk, mentáldugunk, és dolgozunk. Hát nem csodálatos? Pedig szedem a gyógyszerem és semmi dráma nem történt velem, nem estem Dunába, nem késeltem meg senkit, jóban vagyok a családommal.

Komolyan... minek mindez? Kinek jó ez a fene nagy pszeudoliberalizmus? Tudatosan legalizálják és támogatják az egyébként illegális drogokat az Andrássy úton, meg mindenhol. A Sziget fesztivál zárónapja után két nappal még mindig betépett fiatalok fekszenek a rakparton London táblával a fejükön.

Továbbra is azt gondolom, hogy ez nem pálya. Ide, a Balkán-medence mocskába én nem szülök gyereket. Alkalmatlan ez a fajta emberi mentalitás egy gyermek felnevelésére. Minek? Hogy legyen még egy ember, aki belebetegedik abba, hogy ilyen mértékű emberi ostobasággal és pocsékolással szembesül nap mint nap? El kell innen menni. Itt csak az működik, amihez nem ér ember.

Köszönöm. Sajnálom, hogy csúnya szavakat is írtam. Tényleg. De a dokim nyilván a tüzijátékon van. Gondolom valami vip-erkélyen. A telefonom meg lemerült. Egyébként boldog vagyok. Szeretem, akit, amit akarok. És szeretem a csokit is. Meg a süteményeket, leginkább a Rákóczi túróst. Meg az anyukámat. És az almát.

Ásó, kapa, koporsó

Elcsépelt lenne,  ha a már teljesen elhasznált színésznô, Uma Thurman képét tolnám most ide. Nem teszem. Azért sem.

Minden évben legalább egyszer eljön az a pont, amikor sötétedés után testre feszülô fekete latex ruhát öltenék, maszkot húznék a fejemre, szereznék egy stukit üres tárral, és mennék igazságot szolgáltatni. De nem vagyok Isten. Az isteni hivatás elég hálátlan feladat lehet még odafent is. 

Utálom az érzést, amikor tehetetlenné tesznek helyzetemet teljesen ellehetlenítve. Mindig, mindenhol van legalább egy pojáca, aki meg akarja mutatni szadista apjának, alkoholista anyjának, vagy a legó bábujának, hogy viszi valamire, nem tesz semmi jót, rosszat annál inkább, másokat zsigerel, és faszságokat beszél. Nincs ezzel semmi baj. Lekötözném az ilyet és ráküldenék két hatalmas négert egy teljes análmasszázsra.

Szeretnék a Szuper Galatikus Közösség Istenéhez intézett fohászomban univerzális szuper erôért könyörögni és az igazságtalan, másokat szadizó embereket a lábuknál fogva lelógatni egy szakadékba pár percre, hogy végiggondolhassák pondró életüket, annak céltalan, más életét kettétörô voltát, értelmetlenségét. Nem bántanám ôket, csak megijeszteném. Sárba tipornám és megaláznám, hogy felfogják, hogy porszemek, akárcsak mindenki más. 

Na. Ebben a helyzetben a verbális csata megy. Fúrás-faragás, ahogy az a nôk között lenni szokott egy öt négyzetméteres helyen összezárva a parizer-pult mögött. Persze szigorúan csak cigaretta szünetben. Így hát - megelégelve a piszkálódást - úgy döntöttem, tisztítókúrával egybekötött mentálterrort tartok azok számára, akik túl mocskosak. 

Az van, hogy hiszek a buddhizmusban, meg minden, csak elfogyott  a türelmem. Nincs idôm arra, hogy a karma betaláljon. Karma-kóma. Ez lesz. Rövidebbet nem húzhatok. Azon már túl vagyok. Nincs rövidebb.

Ollá. Oláh. Háló.

Míg a híres, kazahsztáni születési modellek luxuslakásuk ablakán vetik ki magukat, pondró kis életem szépen, lassan értelmet nyer. Én nem öngyilkos leszek, hanem ön. 

Mert.

A boltban. Bénáztam. Levertem egy egész elsô sornyi ásványvízet, nagyon sokat. Odaugrott vki, aki ottani (dolgozó), és megkért, hogy ne segítsek, miután ezt magamtól is felajánlottam. Zavaromban elfelejtettem cigarettát venni. Visszaszökelltem, hátha. Egy jámbor arcberendezésû apáca állt ott, ôelôtte három pénztáros nô, fejüket szorosan összedugva próbáltak megírni egy áfás számlát... 20 csomag virslirôl. Minden erômet összeszedve gyakoroltam önfegyelmet. Hazáig rázott a kacajom. Mert persze, az apácák is vásárolnak, esznek, meg minden, de hogy tudnak tiszta lelkiismerettel elszámolni a rend felé 20 csomag bôrös virslit? 

És mert.

Eb. Séta. Tó. Hazafelé. Dömper elkezd rángatni, mert meglát egy másik lihegô négylábút. Tekintetem egyre feljebb halad a másik embert fürkészve, mikor meglátom a fehér bot végét. Ebem elkezd rohanni, másik kutya uccu utána, gazdik repülnek egymással párhuzamosan. Két-három méter után megfékezem ôket. Nekem azért volt annyi elônyöm a  másik hölggyel szemben, hogy láttam. Vak volt. Most is az.

Mindeközben piros és lila színekre festettem a szekrényeket. És lett egy kanapém. Olyan, amin jó ücsörögni. Amit nem fogok lecserélni, ami maximum egy-két áthúzásra kerül majd az idô fogainak köszönhetôen. Imádom.

Legalább ilyen...

nem, sokkal jobb. 

És ennél is jobb.

A legjobb. Ami hozzám került.

Pipa

Kis családunk szempontjából jelentôs nap a mai. A testvérem sikeresen megszerezte jogosítványát (reméljük nem gondolja, hogy ha motorost üt el, bónusz pontot kap), gondos, jófej családapa, én pedig bíróságon jártam ma, és elváltam kedves - mostmár ex - férjemtôl.

Ez azt hiszem annyit jelent, hogy újra nô vagyok. Hivatalosan is. Nem asszony, nem né, nem birtok, nem a másik gyûrû, nem FELEség, hanem egy teljesértékû nô. Pille. Könnyû. 

Ezt most megünneplem azzal, hogy nem iszom magam seggrészegre és összepakolok a kisebbik szobában, csak hogy rend legyen. Kurva kreatív. Alliterálok. Milyen mértékegység lehet az alliTERRA?  hahaha :/

Szimpli gó

Hétvégi mentálkúra

Van egy kis telek. A Pilisben. Hegy tetején, gazzal benôtt, picike, eldugott házikóval. Ott töltöttem a hétvégét Dömper társaságában.

Tavaly már lomtalanítottam, igen kevés holmi van ott, de sikerült nem több, mint 10 perc alatt kupit csinálnom, amiben aztán másfél napig feküdtem. Nemigen hallottam zajt. Csak a magamét, a madarakét, bogarakét. Próbálkoztam Dömperrel játszani a réten, sikertelenül, nagyon nem érdekelte, hogy teniszlabdát dobálok neki. Sebaj, nekem legalább jót tett, szaladgáltam kicsit.

Katasztrófa filmet néztem. United 93 a címe. Az Extrákban kotorászva találtam egy olyan filmecskét, melyben az látható, hogy a szereplôk találkoznak a ténylegesen a szerencsétlenségben elhunytak hozzátartozóival. Külön-külön. Megható volt. Bôgtem végig. Ezért megnéztem mégegyszer. Kevés ennél meghatóbb jelenetet láttam eddig. Aztán rájöttem, hogy ez gáz. Kimenni hétvégén telekre kutyával, rumlit csinálni, majd katasztrófa film Extrára bôgni. De ez volt. Olvasni nem volt kedvem. A hegyre most nem merészkedtem, csak hurcoltam magammal a laptopot, hol kint voltam, a tikkasztó hôségben, hol bent, a levegôtlen hûsben egereket itatva. Kész megváltás volt a vasárnap este és a tudat, hogy már csak egyet kell aludni és hétfô lesz végre. Egy dolgot tettem csupán. Kövirózsát tulajdonítottam el. A szomszédtól. Óriásit.

Nagyjából így:

Elhagyagolja a telkét, évek óta nem láttam fönt. Kiástam, és egy fadobozba, kövekre helyeztem ôket. A növényeket. Nem vittem haza, pedig jól mutatott volna mondjuk a fürdôszobában. Valamiért azt gondoltam, jobb nekik fönt, a hegyen. 

Beteg japó játékok

Nem ismerem jól Japán kultúráját, de a szórakoztató mûsoraikból ítélve nem teljesen épelméjûek. A videókat nézegetve számtalanszor fogott el sajnálat - sokszor igen extrém helyzetbe sodródik a szereplô, fájdalmat okoznak neki - de a nyelvük és az arckifejezéseik, az artikulációjuk... egyszerûen zseniális!

Íme 3 különféle videó vetélkedôikrôl: