Új év, új vé

Szilveszter. Illegásan petárdát durrogtatók, kurva nagy buli mindenhol, az igen pozitív kicsengésű himnusz („megbünhődte már e nép a múltat s jövendőt") éjfélkor, címke nélküli, kommersz pezsgő valahonnan, bőrös virsli, aminek gyártásához növényen és állaton kívül mindent felhasználtak, műanyag pohár, karton tányér. 

Mindez csupán azért, mert szilveszter van. Különben egész évben nagy ívben szarunk a lencsére, de a virslire is. Köszöntünk egy évet, amiről még csak nem is tudjuk milyen lesz majd, elmegyünk és nagyot iszunk (beb@szunk), mindegy hová, kihez, csak mert ilyenkor pörögni kell. Kis romkocsmában nyomorgás, ismerősök által szervezett buliban ücsörgés, csak mert elfogytak az ismerős arcok, utcán ordibálás, és papírtrombita fújás (Kínában gyártják kb. 50 fillér/db áron). Miért nem az aktuális - elmúlt egy - évre koccintunk? Arra, hogy végigcsináltuk. Csak mert ennek igazán lenne csekély értelme. Gondolom ezért.

De mivel számomra alkohol és cigaretta kerülendők, drogos pedig eddig sem voltam, marad a gyümölcs tea. fehér kenyér, és virslinek látszó, hosszúkás valami, amiről legalább tudom, hol készült, és mennyiféle műanyagból áll. 

Jó lenne most valahol lenni - lehetőleg meleg és napos helyen - és vécékagylóba logó fejjel ébredni 2009 első napján valami elképesztően jó buli után, amire nem vágyom.

A szomszéd iszonyatosan énekel, velőt rázóan hamis. Jövőre a petárda- és házi tűzijáték standok mellett füldugót fogok árusítani, meg persze nyugatatót. És tüntetek is majd. A konfettik ellen. 

(ja, ezt én csináltam, el lehet lopni, ha tetszik)

A perisztaltika csöves

boldog karácsonyt

önálló gondolatok ARCodon

Már két éve nem követem az ARC plakátpályázat eredményeit, de a beadott pályázatokra sem voltam kiváncsi.

Most találtam valamit - csupán azért, mert este a hírlistát olvasgattam, csak hogy tudjam, mi történik a nagyvilágban - amit igen érdekesnek találok. Ezt:

Csupán egy szempontból érdekes ez számomra. Ezért:

Nem tudom, ismerős-e. Az egy dolog, hogy így nézett ki 2005-ben az esküvői meghívóm, amit én terveztem, bár más színekben pompázott, de ezt a képet - melyet magam készítettem, de még a felette szereplő igen bonyolúltnak hallatszó mondat is a fejemből pattant ki - 2008-ban, mégpedig februárban megjelentettem umaapumán.

A két kép között óriási a hasonlóság...  de mintha a két kép mondanivalója között sem óriási különbség. Nem erre használják mások a "lopás" szót?

(Emlékeztetőül:

http://umaapuma.blogspot.com/2008/02/minden-j-ha-nem-rossz.html)

sebhelyes marha

Nagyon ügyes vagyok. Anyukám szeret érte. Bár hetente többször is kongatta a vészharangot, nem voltam hajlandó belátni, hogy lassítanom és ennem kell, mert emberszabású lény vagyok, és nem egy vegetáriánus terminátor, amit a napenergia hajt.

Ennek következtében megbetegedtem kissé. Az elmúlt egy hónapban lényegében - pár alkalomtól eltekintve - minden szilárd táplálékot kivetett magából kicsiny szervezetem, amit szorgosan, nem kis munka árán próbáltam rendre belepakolni. Megfájdult a gyomrom. Elment az étvágyam, emiatt nem ettem. Mire megjött és enni voltam képes végre, már ki is hánytam, mert a gyomrom nem tudta magába fogadni a falatokat. Láncreakció. Négy hét. Négy olyan hét, amikor túlfeszültem, és hajtottam, mint egy retardált a zsákfutás versenyen. Nyombélfekélyem lett.

Nagyjából így néz ki:

Igazán csinos darab! És az a piros folt... hihetetlen színkombináció, a XXI. század meghatározó trend színei.

Sokat gondolkodtam - szülői nyomás ösztönzött - azon, hogy mi, miért történt, mekkora felelősségem van a történtekben. Óriási. Hogy miért? Nagyon egyszerű. Mert hagytam magam. Nem tudtam nemet mondani. Meg akartam váltani minimum két ember elméletét a munkával kapcsolatban teljesen feleslegesen. Eljátszottam a barikádra felpattanó, mellényét széttáró, élbeli szabadságharcost, akit a következő pillanatban szitává is lőttek és még csak szobrot sem emeltek emlékére, mert nem tudták azonosítani. De mi a fenének? Mert kompenzálni akartam. Ha valami nem sikerül a magánéletben, a munkában pótlom. Azt hiszem ezzel nem vagyok egyedül.

Még mindig nem tanultam meg, hogy széllel szemben felesleges pisálni még akkor is, ha úgy tűnik, hogy a szél a megfelelő irányban fúj, bár pont elég vizelet kerül a letolt nadrágra. Tényleg azt hittem, hogy nem lehet nemet mondani, mert 100%-os munkát akarok kiadni a kezemből. De nem kell ezt tennem. Mert már nem rajtam múlik.

A 100%-os munka az összeszokott és kommunikáló társaság csapatjátéka. Nincs egy ember. Csak egy produktum, amiért mindenki ugyanannyira felelős. És amikor már minden kötél szakadt, nemet mondtam. Nem éppen finoman, Gabisan, de megtettem. Sokkal korábban meg kellett volna tennem. Mert az a két ember, akiknek még nagyon sok minden múlt a munkáján, korántsem olyan szigorúak magukhoz, mint én magamhoz. Nem tanulnak. Pedig kellene. Csak hogy ne legyenek magányosak. Meg kell tanulnunk együtt lélegezni másokkal. Bár nekem az antiszociális léttel sincs már sok bajom.

Legközelebb, ha úgy érzem, hogy sarokba szorítanak és nem tudok változtatni a dolgokon, mert nem rajtam múlnak, bár engem terhelnek, a testem, a lelkem, és legfőképpen az időm tekintetében, egyszerűen csak felállok és elmegyek. Nem örökre. Csak annyi időre, amíg tudatosul másokban is, hogy a sajátjukat verhetik a csalánba, másét nagyon nem. Mert magukra maradnak. Mindennel. A felelősséggel. A termékkel. A munkával. És nem lesz 100%. Mert nem lesz csapat.

A "mindenki egyért, mindenki értem" elvvel többé nem békülök ki, időszakosan sem. Mert nem érzem a magaménak. Ha valaki okosan használ, tudhatja, szinte bármeddig képes vagyok eljutni, saját adottságaimat is lebilincselve. De hinnem kell benne. Ez veszett el. A hitem. Nagy pofon volt. De megtanultam. Szerencsémre "csupán" ilyen áron.

És bassza meg öt hét telt el abszolút pihenés nélkül. Hétvégek, szabadnap, magánélet, élet nélkül. És nagyon sokba került eddig. Nekem mindenképp.

head of art

Sokadik hete dolgozom. Megállás nélkül. Főnököm rászoktatott a kis betűkre, mert szerinte lehet ilyet tenni. Komplett mondat kezdőbetűje nem csak apró, de kifejezetten kicsi. Gondolom lehet. Persze. Lehet, hogy megszületett a legújabb "Kazinczy-generáció". Mások simán pofátlanságnak tartják ezt, dehát ki tudja. Lehet, hogy a jövő zenéje, a kis betűs írás. Mindegy. Rászoktam. Most próbálok leszokni róla.

Elképesztően fáradt vagyok. Eddig sem lazsáltam, de amit most művelek, túl tesz minden eddigin. Amikor az rtl-bulvár hányadékában dolgoztam sem merültem ki ennyire. Fázom, éhes vagyok, és vézna. Megint. Persze valamit valamiért. Kaptam egy csodás titulust: head of art. Hm..

Érdemes megemlíteni, hogy "head of art"-nak az mondhatja magát, aki alá legalább három "art director" és vagy száz dtp-operátor tartozik. Persze, örültem neki, meg egyre több csodás kiadvány születik az ízlésvilágommal spékelve. Főnökömet, PiáRt meg is kerestem a problematikával, mely eszembe jutott... lehet, hogy fel kellene mondanom, hiszen nincs már fejlődési lehetőség. Hogy lépjek előre, ha egyszer head of art vagyok? :) 

Ja, és head of art, azért kibaszott fáradt, mert a művészeti vezetői és operátorai eltűntek. Nem is voltak. Mind én vagyok. Akárhogy is nézem, ez igen egyértelműen egy skizoid helyzet. Vagyok vagy száznégyen. Ennél a pontnál már egy pszichodokker is feladná. Elküldene bennünket moziba. Ki tudja kapnék-e 104 db jegyet egymás mellé valami amerikai pancsfilmre. Nyilván nem. Mert hát külön nem ülhetünk, ha egyszer együtt vagyunk napi 24 órában. Hogy működne a világ, ha 104 embernek összesen 2 db keze lenne? Lassan. 

És a mítingek. Azok a szájbalökött kismegbeszélések viszik az időt. Szükségesek persze, de ha egyszer a munkaadó olyan munkavállalókat alkamaz, akiknek egyszerre és összesen két kezük van, az gáz. Vagy nem is! Milyen szép dolog a bizalom és mások segítése. Abszolút közhasznú. Segítünk 2 kézzel bíró, 104 tagú lapkészítő gárdán. Még jó, hogy a szemünk jó, és úgy ahogy hallunk. Kár, hogy nem tudjuk megoldani, hogy a felünk részt vegyen a mítingeken, a  másik felünk pedig alkosson, dolgozzon, termeljen, hogy a mítingen elhangzó kérdésözönre érdemben is tudjunk válaszolni. Én és a többi én.

Még mindig szerelmes vagyok a munkámba. A főnököm is. Kár értünk. Pedig én biztosan jó ember vagyok. Az ő nevében meg nem beszélhetek. Mert ő nem grafikus, tehát nincs a 104 én között.