sebhelyes marha

Nagyon ügyes vagyok. Anyukám szeret érte. Bár hetente többször is kongatta a vészharangot, nem voltam hajlandó belátni, hogy lassítanom és ennem kell, mert emberszabású lény vagyok, és nem egy vegetáriánus terminátor, amit a napenergia hajt.

Ennek következtében megbetegedtem kissé. Az elmúlt egy hónapban lényegében - pár alkalomtól eltekintve - minden szilárd táplálékot kivetett magából kicsiny szervezetem, amit szorgosan, nem kis munka árán próbáltam rendre belepakolni. Megfájdult a gyomrom. Elment az étvágyam, emiatt nem ettem. Mire megjött és enni voltam képes végre, már ki is hánytam, mert a gyomrom nem tudta magába fogadni a falatokat. Láncreakció. Négy hét. Négy olyan hét, amikor túlfeszültem, és hajtottam, mint egy retardált a zsákfutás versenyen. Nyombélfekélyem lett.

Nagyjából így néz ki:

Igazán csinos darab! És az a piros folt... hihetetlen színkombináció, a XXI. század meghatározó trend színei.

Sokat gondolkodtam - szülői nyomás ösztönzött - azon, hogy mi, miért történt, mekkora felelősségem van a történtekben. Óriási. Hogy miért? Nagyon egyszerű. Mert hagytam magam. Nem tudtam nemet mondani. Meg akartam váltani minimum két ember elméletét a munkával kapcsolatban teljesen feleslegesen. Eljátszottam a barikádra felpattanó, mellényét széttáró, élbeli szabadságharcost, akit a következő pillanatban szitává is lőttek és még csak szobrot sem emeltek emlékére, mert nem tudták azonosítani. De mi a fenének? Mert kompenzálni akartam. Ha valami nem sikerül a magánéletben, a munkában pótlom. Azt hiszem ezzel nem vagyok egyedül.

Még mindig nem tanultam meg, hogy széllel szemben felesleges pisálni még akkor is, ha úgy tűnik, hogy a szél a megfelelő irányban fúj, bár pont elég vizelet kerül a letolt nadrágra. Tényleg azt hittem, hogy nem lehet nemet mondani, mert 100%-os munkát akarok kiadni a kezemből. De nem kell ezt tennem. Mert már nem rajtam múlik.

A 100%-os munka az összeszokott és kommunikáló társaság csapatjátéka. Nincs egy ember. Csak egy produktum, amiért mindenki ugyanannyira felelős. És amikor már minden kötél szakadt, nemet mondtam. Nem éppen finoman, Gabisan, de megtettem. Sokkal korábban meg kellett volna tennem. Mert az a két ember, akiknek még nagyon sok minden múlt a munkáján, korántsem olyan szigorúak magukhoz, mint én magamhoz. Nem tanulnak. Pedig kellene. Csak hogy ne legyenek magányosak. Meg kell tanulnunk együtt lélegezni másokkal. Bár nekem az antiszociális léttel sincs már sok bajom.

Legközelebb, ha úgy érzem, hogy sarokba szorítanak és nem tudok változtatni a dolgokon, mert nem rajtam múlnak, bár engem terhelnek, a testem, a lelkem, és legfőképpen az időm tekintetében, egyszerűen csak felállok és elmegyek. Nem örökre. Csak annyi időre, amíg tudatosul másokban is, hogy a sajátjukat verhetik a csalánba, másét nagyon nem. Mert magukra maradnak. Mindennel. A felelősséggel. A termékkel. A munkával. És nem lesz 100%. Mert nem lesz csapat.

A "mindenki egyért, mindenki értem" elvvel többé nem békülök ki, időszakosan sem. Mert nem érzem a magaménak. Ha valaki okosan használ, tudhatja, szinte bármeddig képes vagyok eljutni, saját adottságaimat is lebilincselve. De hinnem kell benne. Ez veszett el. A hitem. Nagy pofon volt. De megtanultam. Szerencsémre "csupán" ilyen áron.

És bassza meg öt hét telt el abszolút pihenés nélkül. Hétvégek, szabadnap, magánélet, élet nélkül. És nagyon sokba került eddig. Nekem mindenképp.