Biovekker

Lucáé. Éjjel éber, nappal alszik. Jól nyomja, nem mondom. Azért így utólag örülök, hogy nem párosával született. Átálltunk házi tanácsra a "reggel 6-tól este 9-ig lehet enni" életre, amit gyermekünk igen nehezen tolerál. Ennek egyenes következménye, hogy napközben teli a has, fáradtak vagyunk, többnyire alszunk, éjjel ételmegvonás van, így hát balhézunk. Miért is ne? Ott a két marha, akik felváltva ugranak fel, ha egy kicsit is másképp sírok. Juhéjj! Akkor most jól megtornáztatom őket, szegények úgyis keveset mozognak mostanában. Nem kellenek reumás szülők! Ki akar csontrecsegős reggeleket a kiságyánál? Hát én biztos nem.

Talán erre gondol Luca, talán nem, de egy biztos, a humorérzéke remek. Éjjel kettőkor konyhában álldogálunk, Dani kezében a törpeterrorista, én felé fordulva erősen artikulálva magyarázom neki, hogy ez így nem pálya, nem kéne a szülőket kipurcantani, mert hát papi jelen pillanatban a nagyobb rész gazdasági forrás, mami meg a két lábon járó étel és aludni azt bizony kell, a felnőtteknek is, a gyerekeknek is, mégpedig éjszaka, mert ez a dolgok rendje, blablabla... gyerek szemhéja fokozatosan csukódik le, mikor is anyuci azt mondja neki: Babóka, te most biztosan tök hülyének nézel minket. Erre a gyerek mosolyog. Megkérdem tőle: Te most kineveted a mamit? Gyerek teli torokból nevet. Hangosan. Megkérdem mégegyszer, másodjára, harmadjára, az eredmény ugyanaz. Kacag. Röhögőgörcsöt kaptunk Danival. Ez nem lehet igaz. Két és fél hónapos kicsinyke kineveti a szüleit, amiért azok lelkifröccsölik őt ilyen lehetetlen időpontban, ráadásul nem a finom puha ágyikóban, vagy legalább a játszószőnyegen a fityegő tevehaver társaságában, hanem a hideg konyhában. Micsoda dolog ez.

Megfogadtam, nem hagyom aludni nappal. De elcsesztem. Elektronikus könyvtárban rátaláltam Csáth Géza: Egy elmebeteg nő naplója c. hangoskönyvre, belehallgattam, természetes hol máshol, mint a gyermek mellett... hiába mulatozott a már jól bevált kis tevécskéjén és León, a lehetetlen színű oroszlánon, elaludt. Nem kicsit. Nagyon. Most is szunnyad és ha kettőt reccsen talpam alatt a parketta, mert élek és mozgok, hisztizni kezd, amiért zajongok. Ha most nem állítjuk meg, keményebb lesz az életünk, mint a tatárjárás cakompakk.

Ja, és befestettem a hajam. Csak pár árnyalattal sötétebbre vágytam. Megkaptam. Egy árnyalattal lett világosabb a feketénél. Pont úgy nézek ki, mintha "megmangásították" volna a Piroska és a farkast. Most még szerzek egy kockás leány egylet szoknyácskát és megyek egyet pogózni a szomszéd óvodába.

13. Péntek.

Most látom csak, hogy péntek 13-a van. Ezt nálam mindig valami jónak a kezdete. Éljen.

Tenenbaums

Benyeltem valami vackot. Maszkban közlekedek. Itthon is. Azt hiszem Luca felnőttkorára szeretni fogja Michael Jacksont. Ha más miatt nem is, a maszk biztosan megteszi hatását. Remélem, azért az anyjának nem tekinti majd. Mert egyenlőre a maszkos embertől, azaz tőlem kapja a tejet.

Napok csordogálnak, igyekszem megélni őket annak ellenére, hogy egy-két óra kivételével mindegyik ugyanúgy telik. Nem hittem, hogy lehet ennyire monoton valami. Persze van egy csomó jó oldala, erről nem kell győzködnöm magam. Csak néha soknak érzem. Mindig ugyanazok a körök és az újabbak, amik elsőre rettenetesen ijesztőek (például amikor Luca beteg). Megvoltak ezek akkor is, amikor dolgoztam, hisz naponta feladatokat láttam el, de emberek között voltam, beszélgettem velük, nevetgéltünk, vagy épp marketing-temetőt ástam, de így, vagy úgy, meg lehetett osztani gondolatokat és azokra visszacsatolás is érkezett (valamilyen). Ez most nincs. Ha van is nagy ritkán, nem életszagú. Tegnap például átjött anyum. Nem találkoztunk x ideje. Legyen másfél hete. Megint volt valami hülye távolság közöttünk. Látogatás vége felé beszélgettünk a vasárnapról, történetesen milyen következményekkel járt az anyósparázs. Kaptam a jobbnál jobb tippeket. Minthogy: Te csak mondd el neki amit gondolsz, kedvesen, normálisan, abból nem lehet baj. Oké. Ez történt eddig is, ezért romlott meg a kapcsolat. Pedig nem kiabáltam, nem ócsároltam, nem játszottam brazil szappanoperát, türelmes voltam és mégis. Ha ismerne, értékelné, hogy visszafogtam magam. Többször is. (Elég sokszor.) Nyilván ő is. Szóval jöttek az élhetetlen tippek, és nagyjából mindegy volt, mit mondok. Az segítség, hogy sablonokat húzok egy dologra anélkül, hogy időm volna meghallgatni, hogy is volt a sztori valójában? Mert fel lehet hergelni másokat öt perc alatt, aztán levonni a konklúziót és elmondani azt a hét darab sablont, amit általánosan majdnem mindenre rá lehet húzni, aztán fogni a kalapot és megemelni. Sokat ugyan nem segít. Persze, ilyenkor béka a gyomorban, értetlenség. Vagy például tegnap délután beugrottak Dani szülei egy nehéz tartalmú dobozzal, mivel a közelben jártak, lerakták azt nálunk, hogy ne kelljen cipekedni. És jöttek sablon kérdések és válaszok. "Hogy vagytok?" "Ó, köszönjük jól". "A kicsi nagyon aranyos." "Igen, a kicsi nagyon aranyos." "És eszik rendesen?" "Persze, a gyermek rendesen eszik." Halvány emlékeim szerint az orosz nyelvkönyvben voltak ehhez fogható dialógusok. És mindezt miért? Hogy a látszatot fenntartsuk. Nehogy balhé legyen. Mert akkor kiesünk a szerepünkből és át kell írnia valakinek a forgatókönyvét.

"Ne igyál sokat, mert béka nő a hasadba." Persze, aztán amikor felnősz jön az a szöveg, ha nem iszol eleget, megdöglesz. "Utyuli-putyuli-hóhahóóó-hihihi-hahaha-óóóó". Húsz év múlva meg kiabálnak veled, hogy beszélj érthetően Ki érti ezt?

Annyira szeretem, amikor egy ember mer őszinte lenni és nem teremt magának valótlan világokat. De ha őszinte vagy, beindul az elmagányosodás, mert senki nem akarja hallani az igazat és nem is biztos, hogy célszerű borítani. Kétségkívül könnyebb, ha csak mosolyogsz és közben a karácsonyi menüről fantáziálsz, hisz nem kell lejátszani az egyénre szabott meccseket, nincsenek kínos szituációk és mindenki azt gondol, amit csak akar, ha egyszer befogom a szám és háttérbe húzódok. Sokszor vágyom más természetre, olyanra, amit kedvelnek az emberek, amit szelídnek tartanak, amire figyelnek, amit őszintén szeretnek, de ezt a kört erre az életre már buktam. Nem tudom meghazudtolni magam. Soha nem leszek jó nő, jó meny, jó ember. Csak olyan, aki egy kötelező darab a kompozícióban, mert van. Talán jó anya még lehetek. Nem baj, csinálok kókusztekercset.

Csak szerényen

Kéz, amely a bölcsőt rángatja

Colonoscopia. Vasárnapig úgy tudtam, Dani édesanyja vigyáz Lucára, amíg mi tükrözésen vagyunk. Vasárnap este kedves mama kitalálta, hogy ő fél Dömpertől, vigyük át inkább mi a kicsit, vagy Dani maradjon ott vele (nálunk), mert hát minek nekem kísérő. Mondtam, a kicsi megfázott, gyógyszereket kap, náluk hűvösebb van jóval, ez nem tenne jót neki, meg különben is miért nem lehetett ezt előbb kitalálni. Mondtam, nem arra van szükségem, hogy valaki a kicsiny kezem fogja, pusztán fizikális okai vannak a kérésnek: a kísérő figyel a kábított személyre órákon át, nehogy komplikáció, keringési zavar, ilyesmi lépjen fel. Ez nem kérés a klinika részéről, ez kötelező. Nem tudnak mindenki mellé embert állítani. Végül Dani maradt picivel, engem pedig "család jó barátja" Laci kísért el (vasárnap hívtam, hogy gond van, hétfőn már ott volt velem), aki nagyon hősiesen viselte az ott töltött idő mennyiségét és minőségét. Vizsgálatra nem emlékszem (az előkészítésre ANÁL inkább). Lehet, hogy csak kábítottak, nem is altattak, de akkor nagy dózisban tették. Amikor elkészültek felébresztettek, még másfél órán át kótyagos volt a fejem, a végtagjaim. Vasárnap kettőkor megittam egy pohár sós vizet, brutális hatása volt, hétfőn hajnali öt és hat óra között - 3 liter keserű sós vizet toltam magamba. Felül töltöttem, alul folyt. Kegyetlenül kimosta belőlem az ásványi anyagokat, meg mindent, vacogtam és gyengélkedtem. Nagy erőkkel öntöm magamba a vizet. Még mindig nehezen boldogulnék mosdó nélkül. Gyulladt részből mintát vettek, nyolc nap múlva lesz szövettani eredmény.

Luca közel egy hete náthás. Antibiotikumot kap, de ehhez kétszer kellett látnia a sarlatán doktornőnknek. Szegénykémet megviselte az is, hogy nem kapott anyatejet két napig, tápszeren élt, ami megtréfált bennünket, de emésztési szokásait méginkább. Nehezen alszik, keveset is és rengeteget sír. És hihetetlenül édes. Persze, sír-rí, de amikor rám mosolyog, a világ legboldogabb emberének érzem magam. Tündéri és egyben ijesztő, hogy mennyit változik napról-napra. Egyik nap a hasán feküdt és felnőttesen megvakirgászta a fejét hátul. Kapaszkodik, nézeget, halkan gügyög és pelenkázás közben sokat mosolyog.

Amarilla megszült

Ezúton is szeretnék gratulálni Amarilláéknak az óriás bébihez. Ugye milyen csudajó? :)