Tenenbaums

Benyeltem valami vackot. Maszkban közlekedek. Itthon is. Azt hiszem Luca felnőttkorára szeretni fogja Michael Jacksont. Ha más miatt nem is, a maszk biztosan megteszi hatását. Remélem, azért az anyjának nem tekinti majd. Mert egyenlőre a maszkos embertől, azaz tőlem kapja a tejet.

Napok csordogálnak, igyekszem megélni őket annak ellenére, hogy egy-két óra kivételével mindegyik ugyanúgy telik. Nem hittem, hogy lehet ennyire monoton valami. Persze van egy csomó jó oldala, erről nem kell győzködnöm magam. Csak néha soknak érzem. Mindig ugyanazok a körök és az újabbak, amik elsőre rettenetesen ijesztőek (például amikor Luca beteg). Megvoltak ezek akkor is, amikor dolgoztam, hisz naponta feladatokat láttam el, de emberek között voltam, beszélgettem velük, nevetgéltünk, vagy épp marketing-temetőt ástam, de így, vagy úgy, meg lehetett osztani gondolatokat és azokra visszacsatolás is érkezett (valamilyen). Ez most nincs. Ha van is nagy ritkán, nem életszagú. Tegnap például átjött anyum. Nem találkoztunk x ideje. Legyen másfél hete. Megint volt valami hülye távolság közöttünk. Látogatás vége felé beszélgettünk a vasárnapról, történetesen milyen következményekkel járt az anyósparázs. Kaptam a jobbnál jobb tippeket. Minthogy: Te csak mondd el neki amit gondolsz, kedvesen, normálisan, abból nem lehet baj. Oké. Ez történt eddig is, ezért romlott meg a kapcsolat. Pedig nem kiabáltam, nem ócsároltam, nem játszottam brazil szappanoperát, türelmes voltam és mégis. Ha ismerne, értékelné, hogy visszafogtam magam. Többször is. (Elég sokszor.) Nyilván ő is. Szóval jöttek az élhetetlen tippek, és nagyjából mindegy volt, mit mondok. Az segítség, hogy sablonokat húzok egy dologra anélkül, hogy időm volna meghallgatni, hogy is volt a sztori valójában? Mert fel lehet hergelni másokat öt perc alatt, aztán levonni a konklúziót és elmondani azt a hét darab sablont, amit általánosan majdnem mindenre rá lehet húzni, aztán fogni a kalapot és megemelni. Sokat ugyan nem segít. Persze, ilyenkor béka a gyomorban, értetlenség. Vagy például tegnap délután beugrottak Dani szülei egy nehéz tartalmú dobozzal, mivel a közelben jártak, lerakták azt nálunk, hogy ne kelljen cipekedni. És jöttek sablon kérdések és válaszok. "Hogy vagytok?" "Ó, köszönjük jól". "A kicsi nagyon aranyos." "Igen, a kicsi nagyon aranyos." "És eszik rendesen?" "Persze, a gyermek rendesen eszik." Halvány emlékeim szerint az orosz nyelvkönyvben voltak ehhez fogható dialógusok. És mindezt miért? Hogy a látszatot fenntartsuk. Nehogy balhé legyen. Mert akkor kiesünk a szerepünkből és át kell írnia valakinek a forgatókönyvét.

"Ne igyál sokat, mert béka nő a hasadba." Persze, aztán amikor felnősz jön az a szöveg, ha nem iszol eleget, megdöglesz. "Utyuli-putyuli-hóhahóóó-hihihi-hahaha-óóóó". Húsz év múlva meg kiabálnak veled, hogy beszélj érthetően Ki érti ezt?

Annyira szeretem, amikor egy ember mer őszinte lenni és nem teremt magának valótlan világokat. De ha őszinte vagy, beindul az elmagányosodás, mert senki nem akarja hallani az igazat és nem is biztos, hogy célszerű borítani. Kétségkívül könnyebb, ha csak mosolyogsz és közben a karácsonyi menüről fantáziálsz, hisz nem kell lejátszani az egyénre szabott meccseket, nincsenek kínos szituációk és mindenki azt gondol, amit csak akar, ha egyszer befogom a szám és háttérbe húzódok. Sokszor vágyom más természetre, olyanra, amit kedvelnek az emberek, amit szelídnek tartanak, amire figyelnek, amit őszintén szeretnek, de ezt a kört erre az életre már buktam. Nem tudom meghazudtolni magam. Soha nem leszek jó nő, jó meny, jó ember. Csak olyan, aki egy kötelező darab a kompozícióban, mert van. Talán jó anya még lehetek. Nem baj, csinálok kókusztekercset.