Devecseren

Devecser egy részén rettenetes pusztítás fogadott bennünket. Tudom, mindenki látta a televízióban azokat a képsorokat, amiken tisztán látszik, meddig ért az ár - házak falain, kerítéseken. Sajnos a valóság ennél sokkal megrázóbb. Az embereknek esélyük nem volt megúszni a tragédiát és bár nem hozzáértő szempár az enyém, mégis megkockáztatom, hogy szerencse a szerencsétlenségben, hogy nem haltak meg többen.

Adományokat összesen négy óriási raktárépületben vettek át. Minden támogatót regisztráltak, az ottani önkéntesek nagyon kedves és tettrekész emberek, sok-sok energiával és jókedvvel teszik a dolgukat.

A helyzet Devecseren elképesztően nehéz. Heni, akivel az elmúlt másfél hétben a kapcsolatot tartottam és aki a Devecseri Polgármesteri Hivatal dolgozója mesélt keveset arról, mi okoz igazán fejtörést. A hivataloknak nagyjából másfél hétre volt szükségük, hogy felocsúdjanak a tragédiából, senki nem volt felkészülve a történtekre, semmilyen szinten nem álltak készen egy ehhez hasonló tragédia kezelésére, nem volt vészforgatókönyv, amin nem segített az sem, hogy a felbukkanó csalók ezt az időszakot sikeresen használták fel arra, hogy indokolatlanul jussanak tárgyi eszközökhöz. Ráadásul a károsultak egy része roma származású, rendelkeznek - vagy nem - egy bizonyos kultúrával, egy részük nemigen tudja a helyzetet kezelni és normálisan viselkedni, ezért aztán a már egyébként is előítéletekkel rendelkező embereket nehezen lehet meggyőzni arról, hogy őket is lehet és érdemes támogatni, sőt, az adakozók egy részének kifejezett kérése, hogy roma származású embereket az általuk adott összeggel, tárggyal ne támogassanak.

Heninek nagyon köszönöm, hogy a bajban és a tripla túlórázásban ideje jutott arra, hogy segítséget és útmutatást nyújtson telefonon az észszerű gyűjtés megszervezésében.

A történtek rengeteg kérdést vetnek fel mind a minőségellenőrzés folyamatáról, mind a szabványokról, a jogalkotásról és a kötelezettség-vállalásról. Hosszútávon a legfontosabb cél az, hogy az iszapár miatt nincstelenné vált emberek lakhatását megoldják, ám rövidtávon az ő biztos elhelyezésük is okoz némi nehézséget. Mert az ott dolgozó önkéntesek és szociális munkások osztják az adományokat, ruhákat, élelmiszereket, játékokat, lényegében mindent, de többségében nics hová tenni ezeket.

Sokak nem szeretnének visszaköltözni arra a területre - tegyük hozzá teljesen jogosan -, amin átgázolt ez a méreg, aminek - az eddig olvasottak alapján - sem önkormányzati, sem kormányszinten nincs valós támogatása. Egy ilyen húzással lényegében állami szinten ismernék el azt, mennyire súlyos a mérgezés, ezután szerény következtetéseim szerint követelhetnék azt is, hogy Csernobilhoz hasonlóan lezárják a területet, viszont a pánikkeltés senkinek nem érdeke.

Egészen biztos vagyok abban, hogy a katasztrófának soha nem lesz tényleges és egyértelmű felelőse köszönhetően a hézagos jogi- és működés-szabályozásnak. Évekig elhúzódnak a vizsgálatok, lesz szép és látványos jogi csatározás, egynéhány kirakatper tényleges következmény nélkül.