Lov(v)eAlpin

A szerelembe vagyok szerelmes.

Nem szeretem a belgát.

De.

Vasárnap délután családi körben

Nem a család szánalom. A vasárnap szánalom. 

Igyekeztem délig ágyban lenni. Sikerült is tekintve, hogy csak hajnalban tudtam elaludni. Kiolvastam még egy igen depresszív regényt, majd megfogadtam, hogy csak vidám könyveket olvasok, amelyek nem hatnak meg, mert az nekem jó. Elôfizetek majd a Kreténre, kár, hogy még nem tudom a címem. Mert ha most elôfizetek, kb. két hét mire küldik a csekket, újságot, repi szarokat, én akkora már új helyen lakom majd. A XI. kerületben, azt hiszem.

Laktam már a III., a IV., az V., a VIII., IX., a XII., a XIII., a XIV., a XV. a XVI., és a XX. kerületekben, és gondoltam most már kipróbálom félévente a többit is, hogy ne unatkozzak. Most, hogy ledózerolták az összes romkocsmát, az ismerôseim nagy részével igyekszem nem tartani a kapcsolatot és okos dolgokra fecsérelni az idôm igazán elegáns, ha kéthetente karton dobozokba rámolom minimálisra redukált holmijaimat.

Szóval. Vasárnap. Nagynéném kisfiának ötödik születésnapja. Családi körben a nagyszülôknél. Sokan voltunk. Nekem sok(k) volt. Igazi olasz-görög-balkán mentalitású família, akiket imádok, de akkor is a nyomorúlt Uri gellerrôl beszélnek egymást túlharsogva. Azt sem tudom, ki a szar az. Az egészben a legjobb nagypapám csirkepaprikás volt. 

Tuti képlet a családi körhöz: 

4 generáció+52 négyzetméter=családi ünnep

Minden velem egykorú rokonom hozta a gyerekét. Az összesen 3 darabot jelent. Akikkel én nem tudok mit kezdeni, azzal meg végképp nem, hogy kilógok a sorból. Amíg nem lógtam ki, addig buzibárban töltöttem a szentestéket, csak hogy észrevegyenek, most, hogy eltûnnék bazd meg, most bezzeg észrevesznek. Pedig igazi kispolgári életet élek, amit nem szeretek, de legalább nem hajmeresztô. Reggel felkelek, fôzök kvt, adok enni az ebnek, megnézem a telefonom, konstatálom, hogy idô van, elindulok. Bent hatan erôszakolják meg a tudatom naponta - ez a minimum -, mások kurzoraként villogok. 9-11 órában naponta. Aztán hazamegyek, összetakarítom a pisit, adok a kutyának enni, leviszem sétálni. Fürdök, eszem, olvasok, néha telefonálok, bár az agyrákra hivatkozva sokszor 1 percre szorítom a beszélgetés idôintervallumát. Lefekszem. Nézem a plafont, eszem. Aztán megszomjazom, mire elálmosodom, addig pisilnem kell, a wc-ig tartó út során kimegy az álom a szemembôl és tovább bámulom a plafont. Minden napom így telik. 

Kivéve, amikor Dorkával találkozom. Olyankor megbeszéljük ki milyen bogyókat tol, ki milyen mellékhatásokat tapasztal magán, aztán elkezdünk inni, amitôl jobb kedvünk lesz, és megbeszéljük, hogy nincs semmi értelme az életünknek, tovább iszunk, és eszem egy sütit, elköszönünk és alkoholittas állapotban hazavergôdünk. Akkor elalszom, másnap reggel baszottul ég a gyomrom általában hányok valamit, aztán fôzöm a kávét, és kezdôdik minden elölrôl. Mint az idétlen idôkig c. filmben. Soha véget nem érô, örökké tartó szarhalom. 

Boldog vagyok. Tényleg. Végre normális életet élek. 

Grace Jones

Horoszkóp

Vízöntô jegy vagyok halak aszcendenssel, és nem hiszek a heti nôi magazinokban leírt marhaságokban.
De ez azért meglepô...

Analizáló katalizátor

Feldmár András mesél - Egy terapeuta történetei

Ezt a könyvet vettem meg tegnap. Olvastam már mindenféle pszicho-könyvet, de ez új. Kellene egy tv-sorozatot készíteni, az RTL biztosan vevô is lenne rá... Feldmár vs. Csernus. A nagyok összecsapnak. Két óriás, más vonal. Lehetne például ez a címe, Más vonal. A pofonokhoz lehetne persze statisztákat alkalmazni, elég sok szám van az iko-nál, prolik, akik bemennének szerepelni kétezerér', csak hogy történjen már velük végre valami. Mondjuk 15 perc hírnév.

A könyvben találtam pár sort, valójában a könyv egészesze sorokból és a sorok pedig betûkbôl... mindegy... pár magvas, önálló gondolat a mestertôl:

"Mi emberek olyan állatok vagyunk, akik nagyon szociálisan élnek. Úgy lettünk teremtve, hogy úgy nôttünk fel, hogy kapcsolatok nélkül elhervadunk...

... Nincs más olyan állat, aki olyan sokáig függ a szüleitôl, mint mi...

... Az etika tulajdonképpen annyit jelent, hogy hogyan bánunk egymással. Szerintem a boldogtalanságnak két nagy oka van és egyik semm pszichiátriai, vagy orvostudományi. Az egyik a hatalom nélküliség... A boldogtalanság másik lehetséges oka az, ahogyan velem bánnak, és ahogyan én bánok másokkal...

... Mi is az az emberi lehetôség, ami megszabadít engem attól, hogy a múltat állandóan hordozzam a hátamon? Vagy attól, hogy az akarjam, hogy valaki kárpótoljon engem azért, amit elvesztettem? Mi az, ami lehetôvé teszi, hogy ne prübáljam rátenni az egész hátizsákomat, amiben a múltam van, arra, akivel találkozom, és akivel esetleg egy jó kapcsolatom lehetne? Mert ez nem jó egy elsô találkozáskor... 

... A gyász, a sirtatás az igazi emberi reflex arra, hogy valamit elveszítettem, és tudom, hogy soha többé nem lesz, és elfogadom, hogy soha többé nem lesz és nincs érte kárpótlás."

Ez az eddig olvasott pár sor többet ért számomra, mint az eddigi pszichoterápiák száma.

Máj litöl szájber szan, Pedro

Vele töltöm napom nagy részét, minden vonását pontról-pontra jól ismerem. Végtelen szomorúságot, ám reményt tükrözô tekintete zsigereim legmélyén érintett meg.

Biztosan nem éhezik, napjában többször megnyugtatom, sôt, biztonságban van, gondolom nem éhezik (hisz én szedtem le kicsiny szájáról az ételmaradékot). Pedronak neveztem el, pedig nem is pedrós. De a Pedro névnek magabiztos csengése van. És neki arra még nagy-nagy szüksége lesz.


Mások faszkodnak mindenféle teveetetéssel/neveléssel a neten. Én nem. Én Pedrot nevelem. Itt biztonságban van, mert napi 10 órában legalább négy dolog mered rá... a két szemgolyóm, és szemüvegem két lencséje. Pedro megfogott. És nem underground. Ô A back.

Szeretem.

(Akinem a rasszizmus bármilyen módon eszébe jut a kép láttán, annak sok kuss, mert nálam nagyobb rasszista nincs és a fehéreket majdnem az amcsiknál is jobban utálom, és igen, sajnálom a kárpátaljai cigány gyerekeket is, fôleg az ottani gyakori rablások miatt, melynek célja a "fiatal" szervkereskedelem.)

Csak szolidan

Tudom, az ôszinteséggel nem lehet mit kezdeni. Az enyémmel nem. Pikírt és kihívó, sokszor vérlázító, nyilván ezért nem kaptam megjegyzéseket az elôzô kis szösszenetre. Ez az igazi üzenet. Köszönöm. Legalább elfogadtok.

Úgyhogy megadom magam, és írok valami felszínesrôl, ami igazán silány, amin nem kell agyalni, és nem sokkoló, de igaz.

(A kép nem szimbolizál és nem illusztrál semmit. 

Csak van. Gondoltam berakom.)

Budapest nagy város.

Sokan lakják. Kb. 3 millió lakossal bír.

Füstös, büdös, de kedves, hogy egy folyó szeli át, mely büdös, bár széles.

Szeretem. A Szabadság-híd a kedvencem. A turullal együtt. A turul egy madár, a szabadság szimbólumaként használják.

Nem azért, mert onnan sokan ugrottak fejest a Dunába szuicid szándékkal.

Csupán azért, mert a tûzoltók sok bizonytalan embert segítettek le onnan, akik szuicid szándékkal másztal fel oda.

Itt az emberek nem papagájok, ezért nem öltözködnek színesen. Feketében, fehérben, leginkább sötét színû ruhákban járnak. Ha mosolyogsz rájuk, körülnéznek, kire mosolyoghatsz. Majd megnézik az órájukat.

A városban sok az ATM automata. Szerencsére minden harmadik mûködik.

Van sok kávéház és még több teázó. Ide sokan járnak.

Van egy vár Budán, nagyon szép. Vele szemben van a parlament, amit mindig felújítanak, belsô része bíbor szônyeggel borított, sok ember tapossa utcai cipôjével. Ôk felelôs döntéseket hoznak, melyek életünkre kihatnak. Külön könyvtáruk van, kapnak segélyeket szociális alapon, hiszen ôk is családos emberek.

Sok a fiatal és az öreg. Vannak középkorúak is, meg gyerekek. Sok.

A közlekedés igen szerencsés. Itt az emberek nem ugranak annyiszor metró elé, mint mondjuk Japánban, ezért aztán ezzel a közlekedési jármûvel lehet leggyorsabban megközelíteni az aktuális célpontot. A villamosok sárgák, a buszok kékek (a távolsági buszok sárgák - ezt mondjuk nem értem), a trolik pirosak, a hév zöld, a fogaskerekû piros. A metró nem számít, mert föld alatt közlekedik.

Vannak kerékpáros utak. Kevés. De van.

Moj pápá bül tráktoriszty, májá mámá bülá ucsítyelnicá.