Vasárnap délután családi körben

Nem a család szánalom. A vasárnap szánalom. 

Igyekeztem délig ágyban lenni. Sikerült is tekintve, hogy csak hajnalban tudtam elaludni. Kiolvastam még egy igen depresszív regényt, majd megfogadtam, hogy csak vidám könyveket olvasok, amelyek nem hatnak meg, mert az nekem jó. Elôfizetek majd a Kreténre, kár, hogy még nem tudom a címem. Mert ha most elôfizetek, kb. két hét mire küldik a csekket, újságot, repi szarokat, én akkora már új helyen lakom majd. A XI. kerületben, azt hiszem.

Laktam már a III., a IV., az V., a VIII., IX., a XII., a XIII., a XIV., a XV. a XVI., és a XX. kerületekben, és gondoltam most már kipróbálom félévente a többit is, hogy ne unatkozzak. Most, hogy ledózerolták az összes romkocsmát, az ismerôseim nagy részével igyekszem nem tartani a kapcsolatot és okos dolgokra fecsérelni az idôm igazán elegáns, ha kéthetente karton dobozokba rámolom minimálisra redukált holmijaimat.

Szóval. Vasárnap. Nagynéném kisfiának ötödik születésnapja. Családi körben a nagyszülôknél. Sokan voltunk. Nekem sok(k) volt. Igazi olasz-görög-balkán mentalitású família, akiket imádok, de akkor is a nyomorúlt Uri gellerrôl beszélnek egymást túlharsogva. Azt sem tudom, ki a szar az. Az egészben a legjobb nagypapám csirkepaprikás volt. 

Tuti képlet a családi körhöz: 

4 generáció+52 négyzetméter=családi ünnep

Minden velem egykorú rokonom hozta a gyerekét. Az összesen 3 darabot jelent. Akikkel én nem tudok mit kezdeni, azzal meg végképp nem, hogy kilógok a sorból. Amíg nem lógtam ki, addig buzibárban töltöttem a szentestéket, csak hogy észrevegyenek, most, hogy eltûnnék bazd meg, most bezzeg észrevesznek. Pedig igazi kispolgári életet élek, amit nem szeretek, de legalább nem hajmeresztô. Reggel felkelek, fôzök kvt, adok enni az ebnek, megnézem a telefonom, konstatálom, hogy idô van, elindulok. Bent hatan erôszakolják meg a tudatom naponta - ez a minimum -, mások kurzoraként villogok. 9-11 órában naponta. Aztán hazamegyek, összetakarítom a pisit, adok a kutyának enni, leviszem sétálni. Fürdök, eszem, olvasok, néha telefonálok, bár az agyrákra hivatkozva sokszor 1 percre szorítom a beszélgetés idôintervallumát. Lefekszem. Nézem a plafont, eszem. Aztán megszomjazom, mire elálmosodom, addig pisilnem kell, a wc-ig tartó út során kimegy az álom a szemembôl és tovább bámulom a plafont. Minden napom így telik. 

Kivéve, amikor Dorkával találkozom. Olyankor megbeszéljük ki milyen bogyókat tol, ki milyen mellékhatásokat tapasztal magán, aztán elkezdünk inni, amitôl jobb kedvünk lesz, és megbeszéljük, hogy nincs semmi értelme az életünknek, tovább iszunk, és eszem egy sütit, elköszönünk és alkoholittas állapotban hazavergôdünk. Akkor elalszom, másnap reggel baszottul ég a gyomrom általában hányok valamit, aztán fôzöm a kávét, és kezdôdik minden elölrôl. Mint az idétlen idôkig c. filmben. Soha véget nem érô, örökké tartó szarhalom. 

Boldog vagyok. Tényleg. Végre normális életet élek.