Arcokat kérünk!

Rendszeres olvasóim lettek, pedig nem is vagyok index. De miért nincsenek arcok? Micsoda arcátlanság! Kérünk képeket! Én és én. :)

Nemá'...

... mitől lettem bandzsa? és mi történt az arcommal?! 

Nagyon pozitív

Elhatároztam, hogy mostantól fogva nem vagyok hajlandó búslakodni, hiszen nem vagyok rossz helyzetben. Sőt. Elképesztően jó helyzetben vagyok. Nekem nagyon, nagyon jó. Mert... ööö... egészséges vagyok, okos, jó fej, vicces, ööö... asszertív - ha én is akarom -, és nő. Ezért aztán nekem nincs miért aggódnom. Hiszen pontosan tudom, mennyit érek. Tehát nekem nincs félnivalóm. Mert a jó embereket mások is szeretik és elismerik. 

Csak nevetnem szabad. A könnyeimből egy brazil szappanopera sztárja már rég meggazdagodhatott volna, aztán kivethette volna magát a legújabb Los Angeles-i luxusapartman huszonegyedik emeleti ablakából. Ettől most megkíméltem egy rakás embert, amiért nem raktam fel az ebay-re formaldehides üvegcsében a könnycseppeket. Akkor ma már biztosan megvolt a jó cselekedetem is. 

Van egy csomó ember, akikre mind-mind számíthatok. Eddig is tudtam, de most, hogy szívem szerint (10 perccel ezelőtt még biztosan) kirohantam volna a világból, bebizonyították, hogy mellettem állnak és támogatnak mindenben. Jó érzés, hogy nem vagyok egyedül. Tehát nem vagyok egyedül.

A gyermekemnek pedig lesz anyja is és apja is, legfeljebb nem együtt élnek majd. De legalább lesz majd egy csomó más ember is, aki szeretheti őt. Mint a kedvesek... ööö, vagy a postás. Persze a legideálisabb az lenne, ha kedves apuka felocsudna még idő előtt az "összeszarom magam" állapotból, megjelenne egy óriási csokor virággal a kezében és azt mondaná, hogy "Csak értetek élek, szeretlek, kérlek, ne engedj el!" Tudom, kissé Álehándrós lett, node melyik nő szeme ne lábadna könnybe egy ilyen mondat hallatán...? 

Valamiért azt gondolom, hogy semmi nem történik véletlenül. Talán azért hiszek ebben, mert így könnyebb a belátás. Biztosan azért történik mindez, mert valami sokkal nagyobb dolog vár rám. És aki fent van - legyen ez jó Isten, vagy másféle erő/forma - pontosan tudja, mit, miért csinál. Többé nem engedek annak a fránya frázisnak, miszerint minket, embereket, csak lehajítottak ide a Földre mindenféle gondviselés nélkül. A hitem is az enyém. 

És amit sokszor elfelejtek, de figyelnem kell rá... Az alázat. Más gondolatának szeretete. Nehéz ezt megvalósítani, amikor én pont az ellenkezőjét érzem és puszta kézzel meg tudnám fojtani a másikat. Azonban ha ezt nem teszem, de leírom és lerajzolom (hogy tenném pontosan), és találok egy kiadót, aki szerint ebből meggazdagodhatok, mindemellett még kedves is vagyok, biztosan én leszek a tuti nő. 

Ultrahangos porontylesen

Tolvajtempó

Nem, senkitől nem szeretnék elrabolni senkit. Tudom, egyetlen, kicsike. Fiú, igen, nem, nem. Nem kell a lakása. Nem, nem. A kocsijára sem hajtok. A cégesre sem. A pénze sem csigáz. (Ha engem a pénz érdekelne, és csak azért lettem volna együtt másokkal, már rég meglenne mindenem.) Sőt! Nem zavar, ha minden vasárnap fél kettőkor hazamegy, az eredetihez. Mert persze, bár nem tudom milyen szülőnek lenni, de biztosan nehéz felfogni, megérteni, amikor már nem feltétlen ül a konyhában a szülőkkel arról diskurálva minden hétvégén, meg hétközben is legalább egyszer, hogy milyen cipőt és táskát kellene vennie, mindezt hol. 

Miért hiszik azt a fiús szülők, ha egy lány mellett ki akarna kötni a gyermekük, az csak rossz lehet, vagy hibás döntés. Miért nem tudnak egyszer valami jót feltételezni? Vagy azt, hogy esetlegesen az a gyereküknek - aki felnőtt - még jó is lehet? Annyira rohadt nehéz lehet egyszer jót feltételezni? Mert azt gondolom, hogy kb. ugyanannyi energia-befektetésbe kerül rossz dolgokat vélelmezni valakiről, mint jót. A legjobb, hogy még csak nem is ismernek. Pedig addig biztosan jó.

Ilyenkor visszasírom a volt anyósomat és apósomat. Náluk kedvesebb, jobb szándékú, szeretetteljes, nyitott és kíváncsi fiú gyermekes szülőkkel még nem találkoztam és gyanítom, nem is fogok. 

Jó, hogy megint nem kell bizonyítani senkinek semmit. Mert nem számít semmi. Most csak egy dolog számít számomra. A kis krampó. Bennem. A nagyszüleim azt mondták ma nekem, hogy a hasban is pontosan érzik és tudják, hogy mi történik kint. Mármint a gyerek. És olyan szintű az online kapcsolat az anyával, hogy minden egyes rezdülést megéreznek. Ha sír az anya, sír a baba is bent. Ez a helyzet a nevetéssel is. Nem tudtam. Nem gondoltam volna. 

Sok(k)asodom

Sokszor elgondolkodtam azon, hogy mennyire vagyok potenciálisan érintett a legtöbb pszichopara kapcsán. Nem kis mértékben. Az azonban tény, hogy tényleg ketten vagyok. Sőt mi több, szeptemberre - ha minden jól megy - hárman leszünk. Nagyon terhes vagyok. És anyuka leszek. Hihetetlen. (Eladó push-up melltartó, Valaki?)

Játszótőr

Élünk, szeretünk és bántunk. Szeretünk, élünk és bántunk. Bántunk, aztán igyekszünk szeretni. Ostoba dolog ez. Ha kétszer erőteljes ütést mérsz egy kutyára, hiába akarod megsimogatni harmadjára, biztosan megharap. Ezzel mindenki így van. Jó nem. Gondolom Tibetben másként mennek a dolgok és a kutya is kevesebb a kínai megszállás óta. De itt - Kelet-Európa mocskában - a Kárpát-medence sarában valahogy furcsa az emberi értékítélet. Már ha azt lehet így nevezni.

Kétféle van. Első: szeretlek, de ha keresztezed az utam, eltaposlak. Második: eddig sem érdekeltél, nem tudom ki vagy, de kerülj ki, mert eltaposlak, mint a többieket.

Nagyjából a kapcsolatok is erről szólnak, mindenféle. Addig minden csodaszép, varázslatos és rózsás, ameddig úgy üzemelsz, ahogy kell. Ahogy beteg leszel, vagy valami baj ér mindenki elfordul, aki addig melletted állt. Hogy miért? A válasz nagyon egyszerű, mert már nem tudod kielégíteni az igényeit, nem tudsz megfelelni az elvárásainak. És félrehajítanak, mint egy elhasznált felmosórongyot. A közös, addigi múltat kitörlik, majd jön más, akivel másikat építenek. Mindenki pótolható. De csak egy darabig.

Egyszer eljön az a pont, amikor nem mennek a dolgok tökéletesen. Lehet értük küzdeni, és meg lehet szabadulni tőlük. Küzdeni szó annyit tesz számomra, hogy igyekszem energiámmal, szeretetemmel és kitartásommal azon lenni, hogy valami, ami számomra fonto, meg tudjam tartani úgy, hogy a dolgot, ami a legfőbb kapocs, a maga valójában szerethessem. Legyen ez munka, párkapcsolat, család, bármi. Például el akarsz jutna "A" pontból "B" pontba. A legkönnyebb az első útelágazásnál azt mondani, hogy nem láttál táblát, senki nem mondta, hogy kanyarra szükség lesz. Ettől függetlenül rossz irányba mész. Két dolgot lehet tenni. Lehet keresni egy szakaszt, ahol visszakanyarodhatsz, hogy megtaláld a megfelelő leágazást, vagy lehet menni tovább, egyenesen és ki lehet kötni valahol teljesen máshol. De az élet, mely ránk szabott szerintem nem valami elbaszott road movie, testükre rohadt bőrszerkós főszereplőekkel. Egyszer meg kell állni. Ki kell kötni. Hol lehet feltöltődni, ha nem egy kútnál, ami nem mozog veled együtt. Kurvára áll.

Egy dolog biztos. Aki csak rohan, nem figyel és megy előre annak dacára, hogy maga keresi léte értelmét. elmegy minden mellett, ami azt megadhatja. És ezzel sincs semmi baj. Csak ebben az esetben nem keresgélni kell, csupán utazni.

Egynél több ember csak csapatban tud létezni, érvényesülni, szeretni és méltóvá válni a szeretetre. Máskülönben be lehet szerezni egy ember nagyságú tükröt, és lehet azt nézni, ahhoz szólni.