Tolvajtempó

Nem, senkitől nem szeretnék elrabolni senkit. Tudom, egyetlen, kicsike. Fiú, igen, nem, nem. Nem kell a lakása. Nem, nem. A kocsijára sem hajtok. A cégesre sem. A pénze sem csigáz. (Ha engem a pénz érdekelne, és csak azért lettem volna együtt másokkal, már rég meglenne mindenem.) Sőt! Nem zavar, ha minden vasárnap fél kettőkor hazamegy, az eredetihez. Mert persze, bár nem tudom milyen szülőnek lenni, de biztosan nehéz felfogni, megérteni, amikor már nem feltétlen ül a konyhában a szülőkkel arról diskurálva minden hétvégén, meg hétközben is legalább egyszer, hogy milyen cipőt és táskát kellene vennie, mindezt hol. 

Miért hiszik azt a fiús szülők, ha egy lány mellett ki akarna kötni a gyermekük, az csak rossz lehet, vagy hibás döntés. Miért nem tudnak egyszer valami jót feltételezni? Vagy azt, hogy esetlegesen az a gyereküknek - aki felnőtt - még jó is lehet? Annyira rohadt nehéz lehet egyszer jót feltételezni? Mert azt gondolom, hogy kb. ugyanannyi energia-befektetésbe kerül rossz dolgokat vélelmezni valakiről, mint jót. A legjobb, hogy még csak nem is ismernek. Pedig addig biztosan jó.

Ilyenkor visszasírom a volt anyósomat és apósomat. Náluk kedvesebb, jobb szándékú, szeretetteljes, nyitott és kíváncsi fiú gyermekes szülőkkel még nem találkoztam és gyanítom, nem is fogok. 

Jó, hogy megint nem kell bizonyítani senkinek semmit. Mert nem számít semmi. Most csak egy dolog számít számomra. A kis krampó. Bennem. A nagyszüleim azt mondták ma nekem, hogy a hasban is pontosan érzik és tudják, hogy mi történik kint. Mármint a gyerek. És olyan szintű az online kapcsolat az anyával, hogy minden egyes rezdülést megéreznek. Ha sír az anya, sír a baba is bent. Ez a helyzet a nevetéssel is. Nem tudtam. Nem gondoltam volna.