TIKKaszTÓ

Rekkenő hőség van. A lakásban is. Azokat a jóakarókat, akik arról papolnak, milyen csodálatos dolog a terhesség, belepakolnám a hőhullámoktól kísért, most éppen áthevült testembe, érezzék csak, milyen pazar a kilencedik hónap oltári nagy hassal harminc Celsius fokban. Terhessé vált a terhesség. Sokk. Két k-val.

Tegnap jelentkeztek az első jósló fájások és mivel csak nem akartak abbamaradni, ráadásul azt hittem megszülök az Árkád kellős közepén, a szülészeten kötöttünk ki. Ezután jöttem rá, hogy a vaklárma és a délibáb szinte ugyanazt jelentik. Érzékelsz valamit, ami nincs, vagy éppen máshol van. Szülésznő elárulta, hogy a tűszúrásnyi nyilalásokat azért érezhetem, mert valószínüleg most ékelődik a medencémbe a gyermek feje (azt hiszem), és már biztosan közeli a szülés időpontja, de menjünk haza nyugodt szívvel, mert nem az elkövetkezendő egy-két napban veri be az ablakot a gólya kicsiny porontyunkkal. De akkor mikor mááááár?

Most nagyon nem szeretem a hőséget, és azt sem, amikor ilyen állapotban vízközelbe hívnak. Meeert... vízbe nem mehetek, nehogy bacit, vírust, vagy hínárt szedjek össze, a nap nem tesz jót a gyermeknek, az árnyék sem, mivel ott sincs sokkal hűvősebb, 15-20 percenkét kell pisilnem, állandóan éhes vagyok, de a legrettenetesebb az egészben a kísértés a fagyis jégszekrény miatt. És most, hogy már azt is tudom, ki az A Varga Zsófi, még kevésbé szeretem a húst. Már alig várom, hogy ne kelljen húst ennem. Megszülök gyorsan, bélflóráimat megöntözöm kicsit, ne hervadozzanak tovább, csinálok egy jó kis tisztítókúrát, veszek egy profi kis fogsort annak függvényében mennyi fogam marad szülés/szoptatás után és répát fogok csócsálni. Szegény ééén. És szegény többiek, akiknek most el kell viselniük. Azaz szegény Dani.

Szvít hóóm

Megszabadult tőlem Psote. Az ott dolgozók ráncai kisimultak, mióta lenyomtunk egy kisebb vitát, gondolom, már a reinkarnációt is elfogadják túlélési lehetőségként. Szerintem részben ennek is köszönhetjük, hogy ismét, újult erővel boldogítom az itthoniakat.

Időközben az ebet megműtettük, kisebb tölcsér került a fejére. Vicces külseje miatt mások parabola antennát, de sötétben magát Máriát látják benne, mivel az egyébként nem hófehér kutya feje körül világít a tölcsér, pedig még csak fel sem tettük a karácsonyi égőket. Szegény nekimegy mindennek, jól hallani, merre jár, mivel a tölcsér csúnyán súrlódik, vagy csapódik az éppen érintett felülethez. Magyarán minden lefejel. Azzal nyugtattak bennünket, mikor ott hagytuk őt a mészárosnál, hogy a műtét után lehiggad és kiegyensúlyozott eb lesz. Tévedtek. Mi vagyunk a bevált kutyás statisztikák gyilkosai.

Hétfőn megyünk magándokkerhez genetikai uh-ra. Kedden is lesz genetikai uh a SOTE-n, majd kicsivel később egy komplett genetikai tanácsadás, amikor is megmondják, szerintük hogy áll az agyi oldalkamra tágulatunk és szükségét látják-e az időzített császárnak. Valamiért azt érzem, nem lesz semmi gond. Kicsi Luca még meg sem született és már annyi mindent elviselt, annyira erősnek bizonyult, hogy megmaradt. Pedig igen kicsi esély volt rá. Nem hiszem, hogy pont most kapunk egy sallert az anyacsavar mellé. Biztosan minden rendben lesz.

A kórházi hetek arra mindenképp jók voltak, hogy nem idegenként megyek majd szülni. Tudom biztosan miket kell magammal vinnem, hol, mi fog történni, melyik orvos milyen, honnan, hová kerülünk majd. Plusz rutinosan számolom a magzatmozgást, mérem a vérnyomásom és a testhőmérsékletem, mivel ezek hasznos és fontos infók megelőzés szempontjából. Ez mondták. És én hiszek nekik.

Ja, és ami nagyon fontos: gyermek-kompatibilis lett a lakás.

Psote

Kép... az nincs.

A SOTE I. Szülészetének napjait színesítjük a picurral - ő még a hasban... has, alkoss, gyarapíts, és fényre derülök. Igazi kelesztőgép. Kurrrrrva meleg van, vagyunk páran, lomhán mozgunk, sokszor sírunk és nevetünk. Amolyan magyar tele-szappan baba módra. Szar az étel, kevés a nővér és lassan már az ultrahanghoz is értenie kell annak, aki várandós. Annak, aki nem, méginkább...

Szóval itt aszalódunk másfél hete és ez így is marad a szülésig. Uma szülési szabira ment. Böááá. Inter nyet és mivel nincs hol biztonságban tárolni a holmikat (szekrény van, zár nincs, napi szintű a lopás) ezért gép közelébe is csak ritkán kerülök és az önvédelmi bicskámat lecseréltem egy 10 éves telefonra, azt biztosan nem viszik el alapon. Nehezebb, mint a születendő gyermek.

A nővérek kedvesek, főleg, amelyiket fel lehet húzni annyira, hogy a feje olyan színű lesz, mint az ebédhez kiosztott félig rohadt gyümölcs, ami nem ananász.

Az orvossal egyetemben elszámoltuk magunkat, ebből is látszik a humán tagozatos előképzettség. Már a 35. hétben járunk. Ha két hét múlva megszületne Luca, már nem számítana koraszülöttnek. Azonban majdnemhogy biztos a császár, mivel az agyi oldalkamra-tágulatunk sajnos még akkudt és ilyen helyzetben nem teszik ki a gyermeket annak, hogy végig kelljen verekedje magát azon a véget nem érőnek látszó nyálkás, keskeny alagúton. Éljen a császár!

Rendkívül asszertív

Agyi oldalkamrák

Múlt héten ránk ijesztettek. A SOTE-n. Egy szonográfus. De alaposan.

Luca bal oldali agyi oldalkamráját határértékre becsülte (10 mm-ig elfogadható, nekünk 11 mm-t mértek), majd összeráncolt homlokkal arról faggatott, hogy minden vizsgálat megvolt-e és azok milyen eredménnyel szolgáltak. Mondtam, hogy minden rendben volt, de csak csóválta a fejét. Itt egy kicsit megijedtem, ezért afelől kezdtem érdeklődni, miért kérdi mindezt, baj van-e, de csak annyit mondott, hogy ez az eredmény sajnos nem jó és beszéljek meg mindent az orvosommal... így is lett... péntek vérvétel... 17-én újabb ultrahang, majd ott eldől, nőtt-e a kamra mérete, vagy maradt így, esetleg kisebb lett, addig pedig mindenki lógassa a lábát nyugodtan a Balaton vizében, mert pihenni, azt bizony kell.

Megfordult velem a világ egy hétre. Igyekeztem nem gondolni a legrosszabb (több is volt) eshetőségekre, de még így is torkomban volt mindvégig a gyomrom. Miután kizokogtam magam, körbejártam a témát a-tól z-ig, végiggondoltam a kapott infókat. Csütörtöktől pedig nemigen beszéltem az egészről, igyekeztem nem nem rosszul érezni magunkat, nehogy többet ártsak a picinek, mint amennyit egyébként sem akarok. A terhesgondozó néninkkel is beszéltem, mondta, ne aggódjak, csak keressek fel egy bizonyos Dr. Hajdú Krisztina nevű szülész-genetikus orvost, mert ő a legjobb a szakmában, mindenféle eltérésekkel hozzá szokták irányítani az idegösszeomlás szélén álló, rossz eredményekkel bíró kisszülőket. Két napig hívogattam őt, pénteken végül elértem, hétfőre kaptunk időpontot. Megsajnált bennünket, vagy szimplán szereti a munkáját és valahogy kerített nekünk egy időpontot, mivel keddtől három hét szabadságra megy, sokan járnak hozzá, igen komoly előjegyzés van, máskor nemigen lehetett volna megtenni a genetikai méricskélést a segítségével.

Ma délelőtt megejtettük az újabb genetikai UH-t, mindent rendben talált... ugyan az átlagosnál nagyobb az agyi oldalkamra (de nem a bal, ahogy azt az államiban mérték, hanem a jobb), nem súrolja a határértéket, csupán ellenőrizni kell a szülésig ismételt genetikai UH segítségével, hogy biztosan tudjuk, nem nőtt tovább ez az átmérő. De minden rendben... a feje, a szíve, a végtagjai, megszámoltuk a picike ujjait és már most beleszerettünk a kislányunkba. Megnőtt az orra. Akkorának tűnik, mint a papájáé, igazi krumpli orr és így is a világ legcsodálatosabb teremtménye.

Nem szeretnék túldimenzionálni semmit, azonban úgy érzem, ez az egész tehetetlenül szívet-testet örlő közel egy hét azt tanította meg nekünk, hogy amikor gyermekre adjuk a fejünket - függetlenül az előzményektől -, már nincs magasabb dimenzió. Minden más nem számít, apró-cseprő, mostanra jelentéktelennek tűnő problémák, viták nem kellenek, el kell ütni őket egy mosollyal, vagy egy baseball ütővel. Csupán az a lényeg, hogy egységként funkcionáljunk. Ezt kellett megtanulnunk és kell szem előtt tartanunk ezután. Minden másra magasról. Valahogy így:

Ultrahangos porontylesen 5.

A 31. hétben vagyunk. Jelenleg így néz ki a poronty. A genetikai mérések eredményei most sajnos nem a legjobbak, igyekszünk abban hinni, hogy ez csak átmeneti állapot és nem marad így. De annak nagyon örülök, hogy a tegnapi napnak lassan egy napja vége. Szörnyű volt és kételyekkel, rettegéssel teli. Mára egy fokkal jobb. Luca Anna lesz a kislányunk neve. Göttler Luca Anna.

A bazalt zarándok

Tudjátok, mindenki véleménye, ami alapján megítéli egy általa - szerinte - jól ismert ember cselekedetét, szubjektív, mivel az illetővel kapcsolatban áll, és valami alapján megítéli annak viselt dolgait. Ennek ellenére, mindenki úgy éli az életét, ahogy jónak látja. Ki fel meri vállalni, amit gondol, ahogy él, ki nem. Én az előbbiek ritka táborát gyarapítom. Amiért meg lehet kövezni. Úgy gondolom sokkal nehezebb és kemény munkával jár őszintének lenni, mint elbújni mindenki elől elrejtve a valós éned a valós gondolataidat úgy, hogy közben mindenkinek azt mondod, amit hallani akar.

Ha valaki megsértődik és magára vesz valamit, ami nem neki szól, az az ő dolga. Főleg ha a vita abból indul ki, hogy én hogy élem az életem és hogy szeretném ezt tenni hármasban, ha már a kicsi is itt lesz velünk.

És nekem is megvan a véleményem a környezetem viselt dolgairól, de más démonaival nem küzdök, mindenki legyen jóban saját magával (próbáljon őszinte lenni legalább magához), és képes lesz arra, hogy mással is így legyen. És ha ezt önzésnek nevezzük, az sem gond. Pontosan tudom, mit, miért teszek. Ebből fakadóan bátran mondhatja bárki azt is, hogy számító vagyok. Akkor az leszek. Én sem sértődöm meg azért, mert valakinek sárga váza van az ablakában, mert neki az tetszik. Szerintem ez ennyire egyszerű képlet. De győzködni senkit sem fogok.

A pokolba vezető út pedig nem csak jóindulattal, hanem szeretethiánnyal is kikövezett. Szeretjük is érte.