Amarilla?

Szülni ment? Igazolatlan hiányzás. :P

Para-bola

Péntek. Orvosi ügyelet. Mondom: hőemelkedésem van napok óta, rossz a közérzetem, fáj a hátam és a mellkasom, van egy két hetes gyermekem és nem szeretném, ha bármi fityfenét elkapna tőlem.

Mondják: tényleg olyan kicsi? és minden rendben volt a szülésnél?

Mondom: ott és akkor igen, előtte voltak gondok (kálvária elmesél)

Mondják: és hirtelen hagyták el a vérhiggítót? Várjon, mindjárt jövök.

Kisvártatva megérkezik, mire közli velem, hogy nem kizárt, hogy tüdőembóliám van, fáradjak már át a sürgősségire, mert ott bizony megvizsgálnának.

Átcsoszogok, említem, hogy én vagyok a friss anyuka. Kedves bólogatás a válasz. Volt mellkasröntgen, vénás vérvétel, verőeres vérvétel. Öt órán át vártam, közben láttam három haldokló embert. Megintcsak mondom az egyik orvosnak, hogy szerintem én jól vagyok, csak gyógyszer kellene a baba miatt, nehogy szegény elkapjon valamit tőlem és ha nincs tüdőembóliám, mennék már haza szoptatni. Mondják: maradjak nyugiban, nemsokára megvan az eredmény.

Még időben hazatelefonáltam, hogy a fagyasztott tejre szükség lesz, mert a hamit most szúrkálják.

Persze nem volt embóliám, csak jól felfáztam a huzatban azalatt az öt óra alatt, míg beteg emberek közt ücsörögtem, egy férfi - akinek tényeg tüdőembóliája volt - velem szemben a szemem láttára csuklott össze, ha nem kezdek kiabálni, nem tűnik fel senkinek, hogy lefordul a székről, majd kaptam egy papírt, amin az állt, hogy valami vírusos nyavalyám van. Mondtam, ezt eddig is sejtettem, ezért jöttem.

Másnap elkezdődött a roki horrór pikcsör só, napi hat-hét hasmenés, láz, tejapadás, síró gyerek. Harmadnapra Dani és Luca is ugyanebben a cipőben. Luca még ma éjjel is rosszul volt. Ma délelőtt jött gyerekorvos, mondta, hogy szerinte a gyerek egészséges, csupán túltáplált, két hét alatt egy egész kilót gyarapodott, persze, hogy sír, a gyomrának nincs ideje emészteni, mert jön a következő adag tej...

Közben apai nagymamától megkaptuk a telefonos fejmosást, miszerint alkalmatlanok vagyuk a gyereknevelésre, mert még kint sem volt a levegőn a gyerek, és különben is, ha beteg, orvosnak kell látnia. Mire mondom: orvost hívtuk telefonon, elnavigált bennünket, a kicsinek is akkor láza volt, ami még nem okoz komoly fejtörést, szóval már minden ok és különben sem vagyunk ősemberek, kecskével élő kazah sátorlakók, és akármilyen furcsa én szültem meg a babát és vergődtem vele végig a kilenc hónapot, szóval átérzem a felelősséget, köszönöm. Na ez volt a finom verzió. A következőnél másképp folytatjuk. Mert nincs azzal semmi baj, hogy valaki nem kíváncsi rám, ránk kilenc hónapig és engem tart a világ legrosszabb emberének, csak hiteltelennek tartom, hogy azért, mert megszültem az unokáját, máris életmódtanácsadónak csap fel egy olyan ember számára, akiről addig nem vett tudomást. Nincs ezzel semmi gond. És persze, fátylat a múltra, de csak módjával a jelent.

Páros lábbal szép az élet

De még mennyire! Reggelente (ez lehet hajnal, de akár délután is), amikor Luca jelzi, hogy ébren van, megszámoljuk kezeinket, lábainkat és nem utolsó sorban a fejünket. Kipattanunk az ágyból, apuka drága átpelenkázza a kicsit, mialatt én sikoltozó melleimhez fohászkodom és felkészítem őket a nagy "íting mítingre". Így indulnak napjaink, bár azt soha nem tudom eldönteni, hogy valójában egészen pontosan mikor kezdődnek.

Kicsiny porontyunk sokszor ad ki furcsa hangokat, leginkább bébi dinó adhatott ki efféle zajokat a jégkorszak előtt. Nyöszörgő, mégis gőgicsélő, csalogató, meghatározhatatlan hang. Hívogat minket az ágyához. Két napja azzal szórakozik velünk... keserves sírásra fakad, amit addig nem hagy abba, míg valamelyikünk fel nem emeli. Talán ennek volt köszönhető, hogy két napig mindhárman a franciaágyon henyéltünk. No de milyen az a szülő, ki tudatos szeretne lenni? Háát felismerő (Dani volt)! Kedves mozdulattal megcirógatta első szülőttünk fejét, betakargatta, majd kedves mosollyal hagyta őt tovább ordítani. Én szomorú szívvel átslattyogtam a nappaliba és hallgattam Luca "akarom-tusáját". Egyszer csak csend lett, a kicsi mély álomba szenderült.

Furcsa dolog az anyaság. Én a napokban ismertem fel, mekkora felelősség ez... nyakam szorított, megduzzadt, tenyereim nyirkosak lettek és közelgett a pánikroham. Igyekeztem végiggondolni mitől lehet, miért vagyok feszült, Luca születése mit váltott ki belőlem. Arra az eredményre jutottam, hogy most kerültek dolgok helyükre (és vetődött fel egy rakás más kérdés bennem) a baba- és kisgyermekkorommal kapcsolatban, már amit hallomásból ismerek. Anyu itt töltött velünk pár napot, sokat segített. Láttam, hogy bánik a kicsivel, milyen szeretet van benne, mennyire szeretne szeretni. Amit évekig hiányoltam, amit sokáig nem úgy éreztem, ahogy vágytam rá, most ott volt mind, egy helyen, egy időben. Nagyon jó érzés volt. Végre nem a Capellában szenteste tüntető lányt játszottam, anyu pedig nem a megbántott anyát. Valahogy kerek egész volt minden. Érezhető volt, hogy sok dolgot értettünk meg mindketten, egymással kapcsolatban korábbi kérdések, félelmek egy része, mintha feleletet kapott volna.

Azt hiszem Luca születése egy új lap mindenkinek, hogy talán olyan anya lehet, olyan fia, lánya lehet valakinek, olyan ember, amilyenné igazából válni szeretne.

Cicista

Luca szereti a cicit. Luca annyira szereti a cicit, hogy ha rám néz, egy óriási tejcsarnokot lát bennem. Egészen elképesztő cirkuszt képes csinálni, ha leveszem a mellemről másfél órányi szoptatás után. Rengeteget eszik. Lassan szükség lesz egy új mérlegre, mivel a mostani csak 20 kg-ig garanciális. Két lábbal és két kézzel tomboló tejterrorista. Amikor hisztizik, a fejéből csak egy nagy mandula látszik és persze a kerek száj.

Mindemellett egy tündéri kislányka. Mosolyog, grimaszol és bár csak pár napja vagyunk így együtt, mégis napról-napra észlelhető a fejlődése. Nagyon ügyes, erős, okos, csodás, szépséges.

Nagyjából három óránként eszik kb. egy órán át, majd jön a büfiztetés, peluscsere, és egyéb földi nyalánkságok. Olyan, mintha mindig is velünk lett volna, természetes, hogy itt van, sírdogál, szuszog, vagy éppen nyüszög. Nagy fazon. Próbálkozik. Kis sírással az ágyához csalogatni igyekszik bennünket, és ha nem megyünk oda egy percen belül, kis szünetet tart, várja a hatást. Ha az elmarad, kezdi előlről.

Folyamatosan fáradtak vagyunk, de senki nem ígérte, hogy könnyű lesz. Tanulnunk kell mindent, mivel használati utasítás nem volt a méhlepényhez tűzve. Anyukám sietett segítségünkre, ő mutatja meg, mikor mit lehet tenni, hogy könnyen tudjuk kezelni a babaruhákat, a fürdetést, az etetést, és egyáltalán az összes dolgot, ami a bébivel jár.

Luca képes blogot beizzítottuk:

http://kicsiuma.blogspot.com/

Ez egy nagyon hosszú nap, valószínű, hogy csak a fogzást követően ér véget.

Itt a gólya, hol a gólya

Elsején 15.50-kor megszületett Luca Anna. Az ismeretlen ismerős 52 centiméteresen, 3150 grammosan látta meg a napvilágot. Tündéri kislány.

A hétfő reggeli viziten doki bácsik nem tervezték megindítani a szülést, mivel bár terminus túllépésünk volt 5 napja - azaz már jócskán betöltöttük a 40. hetet -, úgy látták, még egészen jól vagyunk. Persze, mert a szeles kismama mindent megtett a fájások, illetve a magzatvíz elfolyásának érdekében... flakonokkal lépcsőztem, hidegfront rítus táncot jártam, a többit inkább nem mesélem el, mert már számomra is egészen intim részlet.

Délelőtt elküldtek flowmetriára, amin ellenőrizték a magzati keringést. Nem lett jó az eredmény. A terhesség, a nagy has, a macerák már mindkettőnket megviseltek, a kicsi keringése is romlani kezdett, ekkor jött az elhatározás: kedden így, vagy úgy, de szülünk, mert megindítják. Kisebb sokk ért: szülni fogunk! Az a másfél hónap, amit kórházban töltöttem, erősen feledtette velem, miért is vagyok ott. Oké, persze, pocakom volt, Luca is volt, csak épp kezdtem úgy érezni, a nagy has, a lihegés, a csoszogás, a fájós derék alap preferenciáim.

Kedden reggel megkérdezték az orvosok tőlem, hogy szeretnék szülni. Mondtam, a lehető legtermészetesebb úton, isteni a szülésznőnk, ő is ebben hisz, nem a pengében. Megvizsgáltak, és dokker bácsi, aki a "régi iskola" híve (vágunk, keresünk, varrunk), azt mondta, hogy csoda lenne, ha sikerülne hüvelyi úton megszülni a gyermeket, mert csak egy ujjnyira tágult a méhszájam. Na doki bácsi, akkor itt az ideje hinni a csodákban!

Kedden nyolckor burokrepesztéssel kezdtük a napot, elfolyt a magzatvíz. Kilenckor beindultak a fájások. Fél egykor még csak két ujjnyira voltam kitágulva, kettőig kaptunk időt szülésznőnkkel, ezután császároztak volna. Kettőre megvolt a négy ujjnyira tágult méhszáj, ami rövid idő elteltével el is tűnt. Meghitt hangulat, félig elsötétített egy kismamára szabott szülőszoba (mert van három személyes is...), illóolajok, labda, medvetánc fájásokkor, mivel a méhem nagyon fent volt és iszonyatosan hátul. Fél egytől már-már transzba esve igyekeztem teljesíteni az elvárásokat... Gabi, tágulni, tágulni, tágulni. A kétperces fájásokat éppen hogy nem gugolva csinátam végig, nem beszéltem, tudtam, csak két percem van a következő fájásig, túl kellett élni valahogy. Toltam szájacskámba a szőlőcukrot, igyekeztem fegyelmezett maradni. Ülés, fekvés azért nem volt szerencsés, mert elnyomtam a kicsi keringését, amit a ctg gép mutatott, és mivel nem kockáztatnak, megintcsak a penge került volna elő. Háromkor szóltam, hogy a beöntés ellenére nagyvécéznem kell. Anikó, a szülésznénink, kirohant pengés dzsóért, aki megvizsgált (összehúzódáskor öklét tolta belém), majd kérte, hogy alakítsák át az ágyat székké, mert jön a bébi. A tolófájások meghozták a hangomat is, másképp nemigen ment volna. Harmadik nyomásra előbújt Luca, és abban a pillanatban, minden, amit kínként, szenvedésként, kisebb halálként éltem át az azt megelőző órákban, elmúlt. Egy pillanat volt csak.

Pont úgy történt, ahogy vágytam rá. Pocakomra tették, ő nyökögött. A szívemig mászott, kinyomta magát, rám nézett, hozzám bújt, megpihent. Ő is elfáradt, nagy utat tett meg, hogy együtt lehessünk végre. Ekkor vágták el a köldökzsinórt, Anikó elvitte, megmosdatta, szólt az édesanyámnak, együtt készítették elő a gyermeket. Megszültük a méhlepényt, összevarták a gátat - kicsi metszést ejteni kellett rajta, majd visszahozták hozzám Lucát. Ekkor készült a fénykép.

Szóval a világ tényleg megszűnt, még soha semmit nem éltem meg ilyen szépnek és csodálatosnak, mint a kislányunk születését. Az egyetlen, amit sajnáltam, hogy Dani nem lehetett velünk. Ma találkozhattak először, mert a kispapa influenzás lett és belázasodott. Kimerült ő is, az elmúlt hónapokban minden a nyakába szakadt. Ezért nem volt papás a szülés.

Annyira fájt és annyira boldoggá tett, amikor megláttam őt, érezhettem végre, megfoghattam, tapinthattam, megismerhettem az arcát, amiről olyan sokat álmodtam.