Itt a gólya, hol a gólya

Elsején 15.50-kor megszületett Luca Anna. Az ismeretlen ismerős 52 centiméteresen, 3150 grammosan látta meg a napvilágot. Tündéri kislány.

A hétfő reggeli viziten doki bácsik nem tervezték megindítani a szülést, mivel bár terminus túllépésünk volt 5 napja - azaz már jócskán betöltöttük a 40. hetet -, úgy látták, még egészen jól vagyunk. Persze, mert a szeles kismama mindent megtett a fájások, illetve a magzatvíz elfolyásának érdekében... flakonokkal lépcsőztem, hidegfront rítus táncot jártam, a többit inkább nem mesélem el, mert már számomra is egészen intim részlet.

Délelőtt elküldtek flowmetriára, amin ellenőrizték a magzati keringést. Nem lett jó az eredmény. A terhesség, a nagy has, a macerák már mindkettőnket megviseltek, a kicsi keringése is romlani kezdett, ekkor jött az elhatározás: kedden így, vagy úgy, de szülünk, mert megindítják. Kisebb sokk ért: szülni fogunk! Az a másfél hónap, amit kórházban töltöttem, erősen feledtette velem, miért is vagyok ott. Oké, persze, pocakom volt, Luca is volt, csak épp kezdtem úgy érezni, a nagy has, a lihegés, a csoszogás, a fájós derék alap preferenciáim.

Kedden reggel megkérdezték az orvosok tőlem, hogy szeretnék szülni. Mondtam, a lehető legtermészetesebb úton, isteni a szülésznőnk, ő is ebben hisz, nem a pengében. Megvizsgáltak, és dokker bácsi, aki a "régi iskola" híve (vágunk, keresünk, varrunk), azt mondta, hogy csoda lenne, ha sikerülne hüvelyi úton megszülni a gyermeket, mert csak egy ujjnyira tágult a méhszájam. Na doki bácsi, akkor itt az ideje hinni a csodákban!

Kedden nyolckor burokrepesztéssel kezdtük a napot, elfolyt a magzatvíz. Kilenckor beindultak a fájások. Fél egykor még csak két ujjnyira voltam kitágulva, kettőig kaptunk időt szülésznőnkkel, ezután császároztak volna. Kettőre megvolt a négy ujjnyira tágult méhszáj, ami rövid idő elteltével el is tűnt. Meghitt hangulat, félig elsötétített egy kismamára szabott szülőszoba (mert van három személyes is...), illóolajok, labda, medvetánc fájásokkor, mivel a méhem nagyon fent volt és iszonyatosan hátul. Fél egytől már-már transzba esve igyekeztem teljesíteni az elvárásokat... Gabi, tágulni, tágulni, tágulni. A kétperces fájásokat éppen hogy nem gugolva csinátam végig, nem beszéltem, tudtam, csak két percem van a következő fájásig, túl kellett élni valahogy. Toltam szájacskámba a szőlőcukrot, igyekeztem fegyelmezett maradni. Ülés, fekvés azért nem volt szerencsés, mert elnyomtam a kicsi keringését, amit a ctg gép mutatott, és mivel nem kockáztatnak, megintcsak a penge került volna elő. Háromkor szóltam, hogy a beöntés ellenére nagyvécéznem kell. Anikó, a szülésznénink, kirohant pengés dzsóért, aki megvizsgált (összehúzódáskor öklét tolta belém), majd kérte, hogy alakítsák át az ágyat székké, mert jön a bébi. A tolófájások meghozták a hangomat is, másképp nemigen ment volna. Harmadik nyomásra előbújt Luca, és abban a pillanatban, minden, amit kínként, szenvedésként, kisebb halálként éltem át az azt megelőző órákban, elmúlt. Egy pillanat volt csak.

Pont úgy történt, ahogy vágytam rá. Pocakomra tették, ő nyökögött. A szívemig mászott, kinyomta magát, rám nézett, hozzám bújt, megpihent. Ő is elfáradt, nagy utat tett meg, hogy együtt lehessünk végre. Ekkor vágták el a köldökzsinórt, Anikó elvitte, megmosdatta, szólt az édesanyámnak, együtt készítették elő a gyermeket. Megszültük a méhlepényt, összevarták a gátat - kicsi metszést ejteni kellett rajta, majd visszahozták hozzám Lucát. Ekkor készült a fénykép.

Szóval a világ tényleg megszűnt, még soha semmit nem éltem meg ilyen szépnek és csodálatosnak, mint a kislányunk születését. Az egyetlen, amit sajnáltam, hogy Dani nem lehetett velünk. Ma találkozhattak először, mert a kispapa influenzás lett és belázasodott. Kimerült ő is, az elmúlt hónapokban minden a nyakába szakadt. Ezért nem volt papás a szülés.

Annyira fájt és annyira boldoggá tett, amikor megláttam őt, érezhettem végre, megfoghattam, tapinthattam, megismerhettem az arcát, amiről olyan sokat álmodtam.