Fontos információ

Luca pont úgy tartja kezében a könyveket, mint Bush bácsi. Fejjel lefelé.

Legújabb Luca-kedvenc

Mégébren

Addig jár a korsó a kútra, míg el nem töröm

Jár a baba. Nem kicsit, nagyon. Ma már bébi járgány nélkül masíroztunk a játszótérre. A dolognak egyetlen hátütôje azért van: ha nem arra megyünk, amerre gyermek szeretne, földhöz vágja magát és olyan mértékben kezd dühöngeni és sírni, hogy három kilométeren belül tuti, hogy az összes kutya felkapja a fejét. Ez már valami. Máris több akarata és kitartása van, mint az apjának. Öröm.

Hétvégén jártam kemós bulin. Nem, nem emós, KEMÓS. Attila barátom jelenleg nem rákos, nem szeretném elkiabálni az elkövetkezendô öt év során sem, csak csendben lekopogom majd mindig a kontroll vizsgálatok után. Szóval volt vese formájú és mintázatú torta (mert szegénynek a bal veséje bánta a tumoreltávolító mûtétet), meg egy rakás sokféle jófej ember, tökjóvolt. Ünnepeltük, hogy Attila jól van. Szerintem ezt a bulit fél évenkénti megrendezésben hagyománnyá tehetnénk. Persze csakis úgy, ha többen részt vállalhatunk a dolog megrendezésében minden szinten.

GyerekApja és nagyanyja... Úgy érzem, a legfôbb probléma még mindig az, hogy nem vagyok zsidó szárzmazású és a gyermek is "csak" gój. Persze ez nincs kimondva és a danimag ugye meg is keresztelkedett annak rendje-módja szerint, de amikor egy családtagjuk Izrael, a haza szépségérôl írt, könnybe lábadt szemmel hallgatták azt... na most erre mondják, hogy szopóka-nyalóka. Ez már így marad. Mondjuk kelet-európai álbuddhisták - mint meglett áltibetiek - még lehetünk, sôt, tíz év múlva megint esélyünk lesz vásárolni egy tömeg-áldás szalagot három rugóért a sportcsarnokban. Isssszonyú menô.

Munka alatt rogyadozom, imádom, tök jó, hogy van, mostmár csak arra kellene hajtanom, hogy legyenek állandó munkáim és emiatt nem kellene aggódnom. Tervek vannak, lehetôségek is, csak a megfelelô idôben kell lépnem. Jaaaa. És kitaláltam, hogy valahogy - még nem tudom mikor és hogy - eljárok rajztanárhoz és felvételizek a mome-ra tervezôgrafika szakra is. Nem állok meg két mome-s diplomáig. Így biztosítva lesz a jövônk - az egzisztenciális részét tekintve biztosan. A tipográfia képzés isteni, de inkább nem részletezem pontosan milyen, úgyis csak elaludnátok rajta. Egy laikus számára pont olyan, mint az atomfizika. Márpedig az atomfizika számomra baromira kínai.

Szóval továbbra is csak azzal ámítom magam, hogy "HAJJJJRÁÁÁÁ KOVÁCSNÉÉÉÉÉNI!"

K.O-sz

Furcsa nap volt a mai. Kenguruban gyerek, hátamon táska, szakadt az eső, rakás elintéznivaló. Kétszer szállítottak le bennünket villamosról, egyszer a rendőrség állt keresztbe a síneken, átkutatatták a szerelvény egészét, második alkalommal baleset történt. Rengeteget kerültem. Mintha az Isten sem akarta volna, hogy vége legyen végre és hazaérjünk.

Lehet piacon láttam egy embert. Lila volt, úgy láttam, haldoklik, hívtam a mentőket. Ott feküdt a cipőm orránál, nem tudtam lehajolni hozzá, görcsbe rándulva, öntudatlanul hörgött, ruháján egy köntösben feküdt az oldalán, szörnyen kiszolgáltatott volt az egész helyzet. Rettenetes volt látni. Nem tudom mi lett vele. Nem volt erőm végignézni, hogy esetleg meghal. Lucát sem akartam kitenni egy ilyen sokknak.

Most tudnék aludni. Eddig dolgoztam. Munkában szerencsém van, valahogy működnek a dolgok. Egyetem is elkezdődött. Lóg a belem, de végre érzem kicsit, hogy élek, heti két alkalommal kirobbanhatok egy másik dimenzióba. Szeretem.

Ánfinisd

Szeretem

Nyug-díj

Annyi munkám lett az elmúlt időszakban, hogy alig bírom fejben tartani, kinek, mit, mikorra kell megterveznem, összeraknom, leadnom. Közben elkezdődött az egyetem is, így csöppet besokalltam és benyújtottam felmondásom, vagy lemondásom (ahogy tetszik) Daninak. Nem tudom miért pont neki. Talán azért, mert ő a gyerek apja és mert vajmi szerepe csak van/volt a kialakult helyzetben.

Mindenesetre amikor már nem bírtam úgy dolgozni/takarítani/figyelni, hogy közben Luca ordított és már tényleg fingom sem volt arról, hogy Nanomanónak mi nem tetszik és az idegszálaim már olyan szinten vékonyodtak el, hogy minden apró zaj éktelen hiéna vijjogásnak tűnt, felhívtam Danit és elmondtam neki, hogy én ezt így tovább nem csinálom. Nem bírom. Se éjjelem, se nappalom, az elmúlt hónapokban átlag 21-22 órát dolgoztam naponta, nem megy tovább. Bedobom a törülközőt és követelem a csak oda szóló jegyem Timbuktuba. Legalább három hétre, hogy ki tudjam végre pihenni magam. Mert ezt így nem megy. Ez nem egy emberes feladat. Mert a nagyszülők konkrétan felszívódtak, őt meg ugye távol akartam tartani magunktól, hogy a gyerek megnyugodjon és ne keresse minden éjjel az apját, abban bízva, hogy talán eljön az az éjszaka, amit nem hörög végig - teljesen magam maradtam. Anyám volt barátja, Laci és néhány barátom olykor tudtak segíteni, de alapvetően a nap huszonnégy órájában együtt voltam Lucával.

Tudom, minden anya ezt teszi, de lássuk be, mennyire nagyon jó érzés, amikor apafej délután hazatérve a munkából átveszi a kisdedet csöppet, hogy a muter foglalkozni tudjon magával, a főzéssel, vagy bármivel. Csak hogy ne tekeredjen be. Na ez a pont a mi életünkben nem létezett - pár hónapja egyáltalán nem.

Szóval volt nagy fejösszedugás Danival, hogy oké, akkor hogyan tovább, mit, hogy lehet kivitelezni akkor a hétköznapokban, mert így sem jó, meg úgy sem jó, meg nem jó ez sehogysem. Azóta sok időt töltünk együtt, megoszlanak a feladatok, sokat segít. Csak egy dologra kértem őt, soha többé ne hazudjon, ne vágjon át. Mert bárhogy is alakul az életünk, én maradok a gyermeke anyja és ő marad a gyermekem apja. És olykor nehéz befognom a számat és elszámolni száztizenötig, mert teljesen más értékrend alapján működöm. De Luca boldog, sokat nevet és minden éjszakát végigalszik. Még az apai nagyanyjáékhoz is elvittem. Volt is nagy csodálkozás. Ketten mentünk, a kicsi és én. Nem volt pusziszkodás és egyéb tenyérbemászó felesleg. Csak megmutattam magunkat és mondtam nekik, hogy lehet, hogy ideje volna elásni a csatabárdot. Ha ebből sem tanulnak, már igazán nincs mit mondanom.

Fogalmam sincs hol a helyem és mit kellene tennem. Azt sem tudom, mit kellene éreznem. Annyi sértettség és indulat van bennem, hogy rongyosra tudnék rúgni néhány medicillabdát különböző emberfejeket ábrázoló papírcetlikkel teleragasztva. De ezek nem az elmúlt hónapokról szólnak, hanem az életem egészéről. Szóval nem tudom, hogyan tovább. Most csak vagyok. Nagyjából úgy, mint egy prokarióta. Sejtmag nélkül. Mint például egy baktérium.

Egy dolog biztos. Bárhogy alakul is az életem, anyagilag a magam lábán maradok, nem állok le. Most érzem, hogy végre valami megmozdult a munkával kapcsolatban. Nem építem le a mostani kapcsolatokat, hiszen erre a robbanásra vártam már egy ideje. Az is világos, hogy a mome-ról nem mondhatok le, hiszen ez is a jövő egzisztenciáját biztosíthatja. És ami a napnál is világosabb, hogy a gyerekhez türelem kell, a türelemhez pedig alvás és regenerálódás, ami egyedül gyerekezve nem megy.

Orvoshoz kevesebbet járok, de azt hatékonyan teszem. Colitis ulcerosával kezelnek és emellett autoimmun izombetegségre gyanakodnak. Működik az elme. Talán túl hatékonyan is.

Szeretnék biztos pontokat tudni az életemben. És most, hogy teszek is értük - nem is keveset - már igazán úgy érzem, hogy nekem is kijárna egy kis boldogság és nyugalom. Csak úgy csendben, halkan.

the Festival au desert.

Joure

Babazsúr jó volt, Luca imádta az áfonyás-csokis biotortát és a sok kis játszópajtást. Mi felnőttek is jól elszórakoztunk, beszélgettünk mindenféle dologról, szerencsére nem csupán a gyerekzésről.

A délutánnak voltak érdekes pontjai, mivel gyerekApja sem maradt ki a buliból. Mondok egy példát. Szomszéd srác mondta, milyen jófej Dani, amiért kicseréli a gyerek pelenkáját, ő maga a szagát sem bírja elviselni és nem is hajlandó foglalkozni az üggyel. Mire mondtam neki, hogy azért ő sem lehet annyira szarfej, mert ő legaláb otthon lakik a családjával. Őszinte volt a mosolyom. Úgy láttam a többieké is.

Okosan viselkedtünk, felnőttek módjára. Első lépés.

SokSegg

GyerekApja, figyelj. Ha még egyszer azt mered művelni, amit ma és mindezt a pszeudoliberális, pszeudoleszbikus, ellenlábas testvéred jelenlétében, te agyagedény, fogok két bőröndöt, veled egyetemben bepakolom egy rakétába és fellőlek az űrbe. Értettem?

Ahogy a dolgok vannak

A tények:

1. Bölcsit kell találnom Aprótalpnak, olyat, ahol foglalkoznak vele amíg mami pénzt keres, nem főzik meg kettesével óriás üstben a gyerekeket, észreveszik, ha bepisilt és enni is kap, amikor kell. Gyerekek társaságában nagyon jól érzi magát, a dolog ezen részétől nem félek.

2. Jövőhét kedden kezdődik az egyetem, minden órára készülnöm kell majd.

3. Dolgoznom kell a bébi mellett.

4. Teljes mértékben önellátóvá kell válnunk az elkövetkezendő időkben.

5. Mindkettőnknek hasznos, ha nem hősködöm: nem teszem magam és őt tönkre a folyamatos éjszakai műszakkal - mert ember legyen a talpán, aki egy zokogó gyerek mellett - nappal - koncentrálni tud arra, amit csinál.

6. Gyermek az apját két hetente látja, a dolog működik, csemete kezd megnyugodni, már nincs minden éjjel sírógörcse és az én gyomromban sincs öt mini medicillabda.

7. Meg kell tudnom oldani - mások segítségével - a gyermek felügyeletét heti két alkalommal délután három és nyolc óra között, amíg elszaladok a suliba és hazaérek onnan.

Kemény lesz az elkövetkezendő pár évünk - minden szinten. Tudom, hogy képesek vagyunk megoldani a felmerülő nehézségeket. De nem a cél fontos számomra, már nem. Csak az addig eltelt idő és az azalatt megtett út. Ezért ezegyszer nem ártana okosnak és következetesnek lennem. Muhaha.

Vasárnap folytatódik a születésnapi buli: Luca kis barátai látogatnak el hozzánk. Egy rakás gyerek két rakás szülővel. Lesz emeletes torta, papírcsákó és nagy-nagy jókedv. Kiváncsi vagyok, milyen lesz.

Nagyot kívántunk

Luca egy éves!

Tavaly ezen a napon délután négy óra előtt tíz perccel született meg Luca. Potyogtak a könnyeim, ahogy visszaolvastam a születéséről szóló bejegyzést: már nagyon-nagyon vártam az érkezését.

Egy éve ilyenkor még minden kábé két fokkal könnyebbnek tűnt. Azóta történt pár dolog, amik erőteljesen megpecsételték hétköznapjainkat. Igyekszem mindent elő- és megteremteni a boldogulásunkhoz, de van valami, amit egymagam nem tudok megadni a gyermeknek. Ez a család. Tudod, papa, mama, gyerekek, csupa szív, szeretet. Idővel talán lesz rá esélyünk.

Isten éltessen Kisnyulam, nagyon szeretlek.