Nyug-díj

Annyi munkám lett az elmúlt időszakban, hogy alig bírom fejben tartani, kinek, mit, mikorra kell megterveznem, összeraknom, leadnom. Közben elkezdődött az egyetem is, így csöppet besokalltam és benyújtottam felmondásom, vagy lemondásom (ahogy tetszik) Daninak. Nem tudom miért pont neki. Talán azért, mert ő a gyerek apja és mert vajmi szerepe csak van/volt a kialakult helyzetben.

Mindenesetre amikor már nem bírtam úgy dolgozni/takarítani/figyelni, hogy közben Luca ordított és már tényleg fingom sem volt arról, hogy Nanomanónak mi nem tetszik és az idegszálaim már olyan szinten vékonyodtak el, hogy minden apró zaj éktelen hiéna vijjogásnak tűnt, felhívtam Danit és elmondtam neki, hogy én ezt így tovább nem csinálom. Nem bírom. Se éjjelem, se nappalom, az elmúlt hónapokban átlag 21-22 órát dolgoztam naponta, nem megy tovább. Bedobom a törülközőt és követelem a csak oda szóló jegyem Timbuktuba. Legalább három hétre, hogy ki tudjam végre pihenni magam. Mert ezt így nem megy. Ez nem egy emberes feladat. Mert a nagyszülők konkrétan felszívódtak, őt meg ugye távol akartam tartani magunktól, hogy a gyerek megnyugodjon és ne keresse minden éjjel az apját, abban bízva, hogy talán eljön az az éjszaka, amit nem hörög végig - teljesen magam maradtam. Anyám volt barátja, Laci és néhány barátom olykor tudtak segíteni, de alapvetően a nap huszonnégy órájában együtt voltam Lucával.

Tudom, minden anya ezt teszi, de lássuk be, mennyire nagyon jó érzés, amikor apafej délután hazatérve a munkából átveszi a kisdedet csöppet, hogy a muter foglalkozni tudjon magával, a főzéssel, vagy bármivel. Csak hogy ne tekeredjen be. Na ez a pont a mi életünkben nem létezett - pár hónapja egyáltalán nem.

Szóval volt nagy fejösszedugás Danival, hogy oké, akkor hogyan tovább, mit, hogy lehet kivitelezni akkor a hétköznapokban, mert így sem jó, meg úgy sem jó, meg nem jó ez sehogysem. Azóta sok időt töltünk együtt, megoszlanak a feladatok, sokat segít. Csak egy dologra kértem őt, soha többé ne hazudjon, ne vágjon át. Mert bárhogy is alakul az életünk, én maradok a gyermeke anyja és ő marad a gyermekem apja. És olykor nehéz befognom a számat és elszámolni száztizenötig, mert teljesen más értékrend alapján működöm. De Luca boldog, sokat nevet és minden éjszakát végigalszik. Még az apai nagyanyjáékhoz is elvittem. Volt is nagy csodálkozás. Ketten mentünk, a kicsi és én. Nem volt pusziszkodás és egyéb tenyérbemászó felesleg. Csak megmutattam magunkat és mondtam nekik, hogy lehet, hogy ideje volna elásni a csatabárdot. Ha ebből sem tanulnak, már igazán nincs mit mondanom.

Fogalmam sincs hol a helyem és mit kellene tennem. Azt sem tudom, mit kellene éreznem. Annyi sértettség és indulat van bennem, hogy rongyosra tudnék rúgni néhány medicillabdát különböző emberfejeket ábrázoló papírcetlikkel teleragasztva. De ezek nem az elmúlt hónapokról szólnak, hanem az életem egészéről. Szóval nem tudom, hogyan tovább. Most csak vagyok. Nagyjából úgy, mint egy prokarióta. Sejtmag nélkül. Mint például egy baktérium.

Egy dolog biztos. Bárhogy alakul is az életem, anyagilag a magam lábán maradok, nem állok le. Most érzem, hogy végre valami megmozdult a munkával kapcsolatban. Nem építem le a mostani kapcsolatokat, hiszen erre a robbanásra vártam már egy ideje. Az is világos, hogy a mome-ról nem mondhatok le, hiszen ez is a jövő egzisztenciáját biztosíthatja. És ami a napnál is világosabb, hogy a gyerekhez türelem kell, a türelemhez pedig alvás és regenerálódás, ami egyedül gyerekezve nem megy.

Orvoshoz kevesebbet járok, de azt hatékonyan teszem. Colitis ulcerosával kezelnek és emellett autoimmun izombetegségre gyanakodnak. Működik az elme. Talán túl hatékonyan is.

Szeretnék biztos pontokat tudni az életemben. És most, hogy teszek is értük - nem is keveset - már igazán úgy érzem, hogy nekem is kijárna egy kis boldogság és nyugalom. Csak úgy csendben, halkan.

the Festival au desert.