Anyád.

Apám végül úgy döntött, mégis meglátogat. Reggel háromnegyed hétkor már nyomta a kaputelefont. Mindezt alkohol ittas állapotban. Bejött köszönés nélkül, majd mondta, adjam oda neki a gyereket. Mondtam, oké, mossa meg a kezét mindenek előtt. A válasza kihozott a sodromból. Azt mondta, nem teszi, mert a kutyaszőr bezzeg belefér az itthoni repertoárba, de neki kezet kell mosnia. Elmondtam, ha az ember kisgyerekes családhoz megy látogatóba, kezet mos, hogy ne tapassza a bacikat a gyermekre, ez ilyen egyszerű.

Aztán kezdődött a parádé.

ő: - Szegény Dani sem bírt már elviselni téged, azért lépett le.

én: - Én kértem, hogy költözzön el, de ez részletkérdés.

ő: - Te tehetsz mindenről. Majd én megmondom neked, hogy milyen vagy! Ugyanolyan szar vagy, mint az anyád. Orvoshoz rohangálsz és leszarod a gyereked.

én: - Oké, akkor most kurva gyorsan nyomd le a kilincset és húzz el innen. Megmondtam, erre nincs szükségem. Pont te mondod meg nekem, hogy kell élni? Másokkal? Minden kapcsolatoban félreléptél, eddig mindenkit kizsigereltél anyagilag, kurváztál és kábé három különböző bankszámlád volt. Mindenki mellett, persze titokban. Mégis mit képzelsz?

ő: - Nekem te nem mondod meg kislányom, hogy mit csináljak. Mi a faszt képzelsz magadról? Nem megyek sehová. Itt maradok. Persze, mert az anyád ugyanezt csinálta.

én: - De pedig elmész. Anyám pedig nemsokára megérkezik, szóval megbeszélheted vele, amit eddig nem sikerült. Egyébként pedig ha nem mész el, kihívom a rendőrséget és majd elvisznek ők.

ő: - Ugyanolyan szemétláda vagy mint az anyád!

én: - Ja. Pedig te neveltél. Talán nem kellett volna öt éven át bezárva tartanod és agyonverned. Lehet, hogy akkor volna is miről beszélgetnünk. Na húzz el innen szépen.

(Negyed órás verbál box múltat sűrűn felemlegetve.)

Apám kivonult és búcsúzásképp egyszer még hátrafordult, majd a következőt mondta:

- Mennyé' akko' a gecibe!

- Oké. Csak el ne felejtsd, amit most mondtál.

Ajtó bevág.

Egy gonddal kevesebb.

Apukám világa

Apámmal beszéltem ma. Többször is...

Első beszélgetés:

ő: - Szia Gabikám.

én: - Szia.

ő: - Holnap reggel beugranék hozzátok reggel nyolckor.

én: - Tessék???

ő: - Reggel viszek valakit kórházba és inkább nálatok leszek, ott várom meg az illetőt, úgyis régen láttam már Lucát.

én: - Luca nyolckor ébred, akkor kap először enni, aztán visszafekszik még egy kicsit aludni.

ő: - Nem baj, már régen láttam.

én: - Jó. Gyere.

ő: - Képzeld, Dömper annyira sokat rohangál az udvaron, hogy meg fog őrülni, amikor hazaviszitek, ott, a téglaházban.

én: - Nem fog. Menhelyre viszi Dani egyből. Nem tudok egymagam kutyázni és gyerekezni is. Fizikálisan képtelenség.

ő: - Mi az hogy egyedül?

én: - Dani elköltözött.

ő: - Tudtam! Hallottam a hangodon múltkor, hogy baj van.

én: - Nincs baj, minden rendben van.

ő: - Na erről még beszélünk. Akkor ott leszek. Szia.

én: - Szia.

Második beszélgetés:

én: - Szia Apa.

ő: - Szia, mondjad.

én: - Jó. Nem jó a holnap. Mert vizsgálatra megyek nyolc húszra és Dani vigyáz addig a kicsire.

ő: - Nem baj, megvárom.

én: - De lehet, hogy csak tízkor végzek.

ő: - Ott leszek. Szia.

én: - Szia.

Harmadik beszélgetés:

én: - Te Apa, csak azt akartam még mondani, hogy nagyon szeretném, ha nem faggatnád Danit, amíg orvosnál vagyok!

ő: - Hát dehogynem. És ahogy hazaértél, leülünk és megbeszéljük ezt a dolgot, mert a végén még ezt is elszúrod.

én: - Aham, ez jól hangzik, de ha erre készülsz, ne is gyere, mert erre nincs szükségem.

ő: - Persze, ezt nem teheted, majd szépen átbeszélünk mindent! Nem képzeled, hogy ezt megteheted?!

én: - Dehogynem. Ez a mi döntésünk, senkinek semmi köze hozzá, kösz a tanácsokat, de nincs rájuk szükségem.

ő: - Persze, hogy elszúrd az életed!

én: - Volt előttem éppen elég hiteles minta, hagyjuk, ki mit szúrt el. Harminc éves vagyok, tizenegy éve nem élek veled, havonta jó, ha egyszer találkozunk, volt, hogy kimaradt öt év, semmi közöd ahhoz, mit hogyan csinálok. Az én életem, az én dolgom. Tényleg ne gyere, ha erre készülsz.

ő: - Jó, nem megyek! Pi-pi-pi-pi-pi-pi-pi.

Igyál még egy felest és nyugodj békében. A magas vérnyomás nem halálos, a köszvény sem. Tök jó lesz, hogy ápolhatlak majd, ha agyvérzést kapsz és lebénulsz. Na ez már gond. Főleg egy kisgyerek mellett.

Ébredés

Furcsa éjszaka. Tizenegy körül feküdtem le, a kiskorú tízkor. Arra ébredtem éjjel kettőkor, hogy Lucát átölelve pihegek az ágyban, kicsi pedig édesdeden szunnyad mellettem. Rettenetes álmom volt. A következő mondatokat ki kellett törölnöm, nehogy tippet adjak az anyósomnak. Mostantól pedig jól át kell gondolnom a soraimat, mert létezik a gondolatrendőrség.

Ezután úgy másfél óránként riadtunk fel a kicsivel felváltva. Ő is álmodhatott, hol nevetett, hol sírt. Lefekvéskor nagyon kimerült volt, cirkuszolt, tombolt, nézte az ajtót. Tegnap volt az első olyan este, hogy nem a papája fürdette és nem volt ott az altatásnál sem. Gondolom ez viselte meg őt ennyire. Mert igyekszünk őt kímélni a szétválás részleteitől, igyekszem úgy viselkedni, hogy minél kevesebbet sérüljön Luca.

Tegnap kora este átdobtunk egy kis süteményt az egyik szomszédunknak: fiatal pár egy kissráccal, aki három hónappal idősebb Lucánál és Milán névre hallgat. Összeeresztettük a gyerekeket, egy nagy szőnyegen játszottak fakockákkal, fából készült volán busznak látszó vonatszerelvénnyel. Lucus nyugodt volt, kedves, barátságos, mosolygott felnőttekre, gyerekekre, merthogy többel is összeakadtunk a lépcsőházban. Büszke voltam rá. Nagyon. Hogy az én kislányom ilyen édes-kedves másokkal és mindekit észrevesz. Tündéri volt.

Ma meglátogatjuk Anikót, a szülésznőnket, az ő kezeinek és kitartásának volt köszönhető, hogy a szülés szépen, csendben, sikeresen és csodásan zajlott. A szülőszobában megélt közös élmények és az azt követő napok óta nem találkoztunk, telefonon tartjuk a kapcsolatot. Fontos kapcsolatnak tartom, hiszen ő volt az első, aki megpillantotta a kicsit, aki először érintette őt. Anikó velem egykorú, két gyerkőce van, mélyen vallásos lány, egy lökött, határozatlan férjjel, nem egyszerű az élete, de talán pont ezért van benne annyi szeretet és törődés.

Hektikus volt az éjszaka, korán keltünk, takony az idő, jó volna most egy kávé és egy kis napfény. Mondjuk reggelire.

Kikapcs

JelenTett

Dömper apáméknál vendégeskedik pár napja. Bakteriális fertőzése lett, vérhólyagok nőttek az orrán. Rettegek a szuperbaciktól, attól meg végképp, hogy a kicsi benyel egy ilyet, mert nem tudom teljesen fertőtleníteni a két szobás lakást úgy, hogy közben itt toporog az eb. Eddig is tudtam, hogy gazdát kell keresni az ebnek, mostanra a napnál is világosabb, ilyen bármikor előfordulhat, mihamarabb el kell őt vinnem valahová. Tisztában vagyok azzal, hogy egy két és fél éves kutya - bármennyire is édes pofa - nem, vagy csak nehezen talál gazdára, mert az örökbefogadók a kiskutyákat részesítik előnyben. Hiszen én pont ugyanezt tettem, amikor őt örökbe fogadtam.

Luca fogantatásáig úgy gondoltam, nem lesz gyerekem, sem tartós kapcsolatom, ezért is fogadtam őt örökbe Pixel halála után. Úgy tettem, mintha a kölköm lenne. Együtt sétáltunk, együtt játszottunk, együtt is aludtunk olykor. Rengeteget dolgoztam és ő várt itthon, várt haza szeretetteljesen. Így éltünk, kettecskén. Most úgy érzem, cserben hagyom őt. A hét végéig beszélnem kell a menhelyekkel. Meg kell találnom azt a helyet, ahol tényleg vannak esélyei. :(

Dani nemrég ment el. Már tudom, miért nem volt jó mellette. Mert semminek nem tudott örülni. Mert mindig a tökéletesre várt és a pillanat neki nem volt elég jó. Talán csak egyszer. Amikor Lucát összehoztuk. Mert valahogy semmi nem elég jó, nagy, olcsó, sok, megfelelő. Mindig csak a rohadt kifogások. Ezért a tötymörgése. Vár. Csak ő tudja mire. És ezért szarta magát össze, amikor állapotos lettem. Pedig ő is ott volt, akkor éjjel. Nála nem létezik jelen, csak jövő. Ez tűnt el belőlem, ezt a képességet kell visszaszereznem. Hogy élvezni tudjam egy kicsit a jelent és örüljek annak, ami van, nem nyavalyogni állandóan valamiért. A blogot visszaolvasva az elmúlt másfél évemet lényegében végigpanaszkodtam. Itt fáj, ott fáj, ez szar, az rossz. Elvégre mi értelme mindennek, ha soha nincs semmi ma, csak a holnap. A tegnap és a holnap. A mai nap is csak arra való, hogy a holnapot tervezzem? Lószart.

Életemben először tettem el kovászos uborkát a mai napon. Nem valami összetett dolog, de mégis olyan jó érzéssel tölt el a két kis befőttes üveg látványa a konyhaablakban. Valahogy otthonos. Pont mint a piros-fehér kockás abrosz.

És szintén először végzek önkéntes munkát. Egy alapítvány hirdetett a MoME körében, miszerint dizájnert keresnek egy munkához, fizetni nem tudnak. Ma konkretizáltam az alapítványt vezető lánnyal a részleteket, szimpatikus művészeti projekt. És jó ügyről van szó, kicsit jó is így fürdetés, etetés, altatás után a gép előtt görnyedni úgy, hogy az tényleges értelmet is nyer. Részleteket is írok majd, amikor már látom a végét. Addig pedig vásárolok egy lottó szelvényt. Csak hogy az esélyt is megadjam magamnak a gazdagodásra nagy balhé nélkül.

Aki legyőzte Al CapoNét

Új nap, új élet

Tegnap Szolnokon jártunk. Az út egyetlen értelme az volt, hogy beláttam, nem tudom ezt így tovább csinálni. Rávilágított egy igen kellemetlenre sikeredett vita arra, hogy egyáltalán nem ismerem Danit és ő sem tud rólam nagyjából semmit. Csináltunk egy csodaszép gyermeket, aztán pszichodokihoz jártunk, hogy el tudjuk egymást viselni. Már úgy igaziból, együtt élve. Mert persze, ha váltott műszakban húznánk le egymás mellett negyven évet, még az is lehet, hogy összeházasodnánk és boldogan élnénk, amíg meg nem halnánk.

A dolog érdekessége az, hogy egészen tegnapig azt hittem, hogy egy élhetetlen kőbunkó vagyok, aki akaratos, túl erős, önző és cseppet sem vonzó. Ez részben igaz is. Most azt gondolom, hogy a dominancia kérdése nem objektív, nem mérhető tulajdonság. Eddig sok embertől hallottam - főleg rokonoktól -, hogy becsüljem meg Danit, mert még egy ilyen embert biztosan nem találok. Hát persze! Hiszen Daninak nincs ikertestvére, de klónja sem (!), a dominanciát pedig az dönti el, hogy ki mennyire erős, vagy erőteljes egy kapcsolatban. Nincs olyan, hogy én erőteljes vagyok alapvetően. A Danival való kapcsolatban én voltam az irányító. Igen. De miért? Azért, mert egyszer sem kaptam semmire konkrét egyértelmű választ, de dönteni kellett valahogy. De még arra a kérdésre sem, hogy "Életem, kérsz egy kis tejet?", mert a válasz kisvártatva a következő volt: "Nem tudom, lehet, hogy talán.". Ez persze csak egyfajta szöveges illusztrációja a helyzetnek, de hűen tükrözi, miért siklott ki a vonatunk.

És persze. Lehet az embernek türelme (itt hangsúlyozom kell, nem vagyok ember, tehát nekem nincs, vagy sosem volt), de elég nehéz állandóan a másik elhatározására várni egy kisgyerekkel, aki gondozása, nevelgetése és pátyolgatása végett igen gépiesen telnek a hétköznapok. Ebben az esetben eldöntendő kérdések sokaságát kell saját magamnak is megválaszolnom napközben, mert egyszerűen nincs idő tökölni. Egy család nevű dolog akkor jó, ha olajozottan működik. Mindenkinek éreznie és tudnia kell a dolgát. Nem lamentálhatok olyan dolgokon hetekig, amikkel kapcsolatban nincs idő az agyalásra. Mert a gyerek éhes, mert a lakás nem úszhat, mert enni kell, ezért főzni is olykor, mert szükség van tiszta ruhára is, ezért is tenni kell, mert ott a bébi, akivel jó törődni, foglalkozni, szeretgetni, mert van, hogy kiég a villanykörte, sötétben pedig nem látok, és csak ezután jövök én, a szánalomhalom kis egyéni vágyaimmal, mert igen, hetente egyszer szükségem egy óra csendre, amikor csak magam vagyok.

Fogalmam sincs arról, hogy a nők mire vágynak a szülés után. Persze, csodákat várni nem kell. De nem hiszem, hogy az élet annyi, hogy kipottyantunk egy gyereket és aztán már csak robot marad - aminek (hozzáteszem) megvannak a maga szépségei. De az anya is, az apa is ember, nekik is vannak szükségleteik, nem hiszem, hogy teljes lemondással jár a gyermeknemzés. Én például igyekszem fogyózni és nem ledurranni, cserébe a pasim igazán megtehet annyit, hogy amikor egyszer bugyiban lát a konyhában, nem mondja azt harminc kilónyi libikókázás és egy alhasi műtét után, hogy nincs Vichy gumi seggem. Tudom. De nem vagyok Rubint Réka. Cserébe vannak önálló gondolataim. Tudom. Sok is. És ezután persze az sem tűnik fel, hogy hónapok óta nem látott ruha nélkül. És hogy ennek mi a következménye? Nagyon egyszerű. A nemtelen anyaság. És igen, készítettem csak neki isteni reggelit, simogattam őt, kérdeztem a gondolatairól (illetve csak próbáltam), és tudtam lágy lenni, nem csak akkor, amikor az történt, amit én akartam. De én is hibáztam, sokszor türelmetlen voltam és bizalmatlan, a szüleitől pedig egyenesen frászt kaptam.

Mindkettőnknek igaza van. Mert annak is oka van, hogy ő miért volt/lett ilyen, és fordítva is igaz. A fejünkre kenhetjük.

Remélem nemsokára eláll az eső és kisüt a nap. Tudom. Esőben is lehet sétálni. Na de hintázni nem.