JelenTett

Dömper apáméknál vendégeskedik pár napja. Bakteriális fertőzése lett, vérhólyagok nőttek az orrán. Rettegek a szuperbaciktól, attól meg végképp, hogy a kicsi benyel egy ilyet, mert nem tudom teljesen fertőtleníteni a két szobás lakást úgy, hogy közben itt toporog az eb. Eddig is tudtam, hogy gazdát kell keresni az ebnek, mostanra a napnál is világosabb, ilyen bármikor előfordulhat, mihamarabb el kell őt vinnem valahová. Tisztában vagyok azzal, hogy egy két és fél éves kutya - bármennyire is édes pofa - nem, vagy csak nehezen talál gazdára, mert az örökbefogadók a kiskutyákat részesítik előnyben. Hiszen én pont ugyanezt tettem, amikor őt örökbe fogadtam.

Luca fogantatásáig úgy gondoltam, nem lesz gyerekem, sem tartós kapcsolatom, ezért is fogadtam őt örökbe Pixel halála után. Úgy tettem, mintha a kölköm lenne. Együtt sétáltunk, együtt játszottunk, együtt is aludtunk olykor. Rengeteget dolgoztam és ő várt itthon, várt haza szeretetteljesen. Így éltünk, kettecskén. Most úgy érzem, cserben hagyom őt. A hét végéig beszélnem kell a menhelyekkel. Meg kell találnom azt a helyet, ahol tényleg vannak esélyei. :(

Dani nemrég ment el. Már tudom, miért nem volt jó mellette. Mert semminek nem tudott örülni. Mert mindig a tökéletesre várt és a pillanat neki nem volt elég jó. Talán csak egyszer. Amikor Lucát összehoztuk. Mert valahogy semmi nem elég jó, nagy, olcsó, sok, megfelelő. Mindig csak a rohadt kifogások. Ezért a tötymörgése. Vár. Csak ő tudja mire. És ezért szarta magát össze, amikor állapotos lettem. Pedig ő is ott volt, akkor éjjel. Nála nem létezik jelen, csak jövő. Ez tűnt el belőlem, ezt a képességet kell visszaszereznem. Hogy élvezni tudjam egy kicsit a jelent és örüljek annak, ami van, nem nyavalyogni állandóan valamiért. A blogot visszaolvasva az elmúlt másfél évemet lényegében végigpanaszkodtam. Itt fáj, ott fáj, ez szar, az rossz. Elvégre mi értelme mindennek, ha soha nincs semmi ma, csak a holnap. A tegnap és a holnap. A mai nap is csak arra való, hogy a holnapot tervezzem? Lószart.

Életemben először tettem el kovászos uborkát a mai napon. Nem valami összetett dolog, de mégis olyan jó érzéssel tölt el a két kis befőttes üveg látványa a konyhaablakban. Valahogy otthonos. Pont mint a piros-fehér kockás abrosz.

És szintén először végzek önkéntes munkát. Egy alapítvány hirdetett a MoME körében, miszerint dizájnert keresnek egy munkához, fizetni nem tudnak. Ma konkretizáltam az alapítványt vezető lánnyal a részleteket, szimpatikus művészeti projekt. És jó ügyről van szó, kicsit jó is így fürdetés, etetés, altatás után a gép előtt görnyedni úgy, hogy az tényleges értelmet is nyer. Részleteket is írok majd, amikor már látom a végét. Addig pedig vásárolok egy lottó szelvényt. Csak hogy az esélyt is megadjam magamnak a gazdagodásra nagy balhé nélkül.