Fekete angyal

Az éjszakás nővér nincs a helyzet magaslatán. Korábbi ittlétünk utolsó estéjén is ő ügyelt. Azt hittem most, hogy a másik épületben vagyunk, biztosan elkerüljük egymást. De nem.

Úgy szívta ki Luca orrát egymás után kétszer, hogy a végén dőlt belőle a vér. Amikor szóltam, hogy nem tud aludni a gyerek, mert teli az orra, jött megint a csövével. Mondtam, inhalálnánk egyet előtte, akkor talán értelme is van ennek a mutatványnak. Mondta, tök felesleges, mert majd az orrcsepp elintézi a felsértett nyálkahártyát. Mondtam, tán fellazítani kellene a taknyot, nem felesleges baszkurálni a gyerek nyálkahártyáját, amikor már attól elered az orra vére, ha ül. Mondta, hogy nem, kiszívja. Mondtam, hogy nem szívja ki. Nem kell segítenie az inhalálásban, megcsinálom egyedül és utána szívjunk. Megunta. Lucához az összes végtagom kígyó formában kellett bevetnem, mert csecsemőkora óta nem bírja elviselni, ha valami az orrához ér. Birkóztunk egy nagyot, de végül sikerült. És láss csodát, jött a váladék, nem kevés, igazi, nyúlós takony.

Ha nem figyelek az infúziójára, reggelig sem csurog le, ráadásul beszárad a branul, mert a gyerek egész éjjel forgolódik, sokszor maga alá gyűrve a csövet és ilyenkor ugye nem csepeg tovább a lötyi. Készenlétben vagyok, mert ide csak ritkán nyitnak be az éjszakás nővérek. Amikor infúziócsere után szóltam a nővérnek, hogy van egy közel két centis buborék a csőben, látványosan megilletődött. Persze, tudom, nem úgy volt. (Egy felnőttnél akkor végzetes a jelenség, ha a cső nagy része levegős, na de ezzel arányosan egy kisebb szervezet esetében gondolom elég pár centi is.) Odajött, lezárta a branült és kiengedte a gyilkost. Itt jött el az a pont, amikor felkapcsoltam a villanyt és úgy döntöttem, ha a gyerek elég fáradt, elalszik fény mellett is, de ha sötétben észrevettem ezt a csöppnyi levegőt, világosban többet látok.

Cigiznek. Nem is engednék cigiző embereket nővérkedni. Mennyire ciki, ha pont akkor szívja meg, amikor más is.

De nagyon jó, hogy itt lehetek mellette, mert így legalább tudom, látom, mi történik és vétózhatok, ha úgy adódik.

Heim Pál ismét

Gyermek többször is belázasodott ma, reggel evett utoljára, azt is kihányta, inni sem nagyon akart. Összecsomagoltam a holmijainkat és Laci (szerintem nyugodtan mondhatom, hogy a fogadott apám, mivel az igazi nincs sehol, helyette ő van jelen folyamatosan az életünkben) behozott bennünket.

A csinos G épület pulmonológiai osztályára jöttünk - eddig valamilyen lerobbant melléképületben hédereztünk, ahol a sok félkomplett szülő azt hitte, tracspartizni fektették be a gyerekeinket és előszeretettel csereberélték a szottyadt vírusaikat. Többször kellett erőteljesen rájuk szólnom, hogy nem szeretnék beszélgetni, mivel nem azért vagyok ott, hogy panaszkodjak, miközben a gyerekem felülfertőztetem, hanem azért, hogy a kicsiny meggyógyuljon.

Na szóval ez egy felújított részleg, az ügyeletes dokker néni is nagyon készséges volt. Megnézte Lucát, egyértelmű volt, hogy ismét be kell feküdnünk, mivel gyermekem a kiszáradás szélére került, szegénynek alig találták a vénáját, annyira besűrűsödött a vére.

Jött kedvenc neurológus doki nénink, szerencsére ő volt ma ügyeletes és amikor hallotta, hogy visszajöttünk, azonnal átjött megnézni bennünket. Mindenféle gyereket szivatós, föl-alá járkáltatós vizsgálat után megállapította, hogy a törzsi ataxia és mindenféle neurológiai fityfene elmúlt, a nehezén túl vagyunk. Háromszoros hurrrrrá!

Válogatott módon kínozták őt a nővérek is, aminek eredményeképpen ismét levegőhöz jutott és parányi lábait szorgosan egymás elé téve élvezte a lét orron szippantot változatát. Most alszik, csepeg az infúzió és nagyon remélem, hogy a következő egy héten belül végre kikupálódik az én kis virágszálam.

Ja, amikor megemlítettem az orvosnak, hogy ha lehet, itt maradnánk az új épületben és elmeséltem a miértjét, azonnal kerített itt egy szobát. Mák, mák, mák, jófejség.

Nem jobb, de nem is bal

Luca az elmúlt két napban sokat köhögött. Este segített, hogy visszamentünk Heim Pálba inhalálni, ezt követően kábé hat órán át volt jobban. Éjjel ismét nagybőgő tónusban köhögött, egy órája pedig harmincnyolc fokos láza volt és hányt is. Most várok, hideg párásítok körülötte, aztán mérek. Ha nem változik a helyzet, visszamegyünk a kórházba.

A járása még mindig furcsa, csámpás a jobb lába, de már nem merem megítélni, mert az anyja vagyok és nem objektív.

Valamit nekem is sikerült benyelnem. Fáj a hátam, a mellkasom, a gyomrom és megy a hasam. Meghallgatot a gyerekorvos és felírt bogyót. Három darabos, antibiotikum, szerintem csak a sárgalázra nem jó, brutál. Mert a jobb tüdőmet gyengébbnek ítélte meg a balnál. Nem fosok, mert a bal fáj igazán.

Közben tesómék kisfia is kórházba került a mamájával. ő csak négy hónapos, nem akart enni, inni és lázas, plusz jó ideje köhög is. Szép kóórban élünk.

Ataxia

Heim Pál kórházból jöttem ma haza gyermekkel. Kaptunk két és fél nap haladékot. Amennyiben a tünetei nem változnak, felvesznek bennünket a neurológiára és jön a gerinc lumbálás, az altatásos koponya cété és a többi nyalánkság. Rettenetesen fáradt vagyok.

Luca pár napja esetlen lett. Gyakran összerogyott, elesett. Tesztelni kezdtem és észrevettem, hogy nem megy egyenesen. Dülöngélt. Előző nap este láttam a kezében egy bogyót, amit karácsonyi dekorációnak vettem, növény, igazi, nem is tudtam, mi az. Én állat! Hívtam a toxikológiát Heim Pálban, majd fogtam a gyereket és Rúúgli úr segítségével piszok gyorsan eljutottunk a célhelyre. Futás a toxikológiára. Dokik, nővérek nemigen voltak a helyzet magaslatán, nem ismerték fel egyből az egyébként egyáltalán nem ritka bogyós termést, de amikor végre eljött a felismerés pillanata mondták, ettől nem produkálhat ilyen tünetegyüttest a gyermek, irány a neurológia.

Kikérdeztek az elmúlt napokról. Mondtam, hogy a gyerek két hete rettenetesen beteg (annak ellenére, hogy négyszer jártunk vele orvosnál), de főleg éjjelente köhög, akkor pont úgy, mint ahogy egy motort szokás berúgni - például egy choppert. Megkérdezték nekem milyen alapbetegségeim vannak, családban milyen betegségek fordultak elő, majd jött a teszt, amin Lucus elbukott. Három opciót tartott lehetségesnek a neurológus főorvosnő:

1. a gyerek megtalált itthon egy nyugtatót és bevette - mondtam neki, hogy ez kizárt, nincs olyan helyen, ráadásul amikor beveszem azt a szart még tuti magamnál vagyok, ergó feltűnne, ha elgurulna a gyógyszerem - na de ez a verzió kimutatható vizeletből, negatív lett,

2. a köhögéscsillapítónak van ilyen mellékhatása - ez egy nap alatt elmúlik, nem múltak el a tünetek másnapra,

3. a vírusfertőzés megtámadta az idegrendszert - extra vírusos fertőzést mutatott ki a laborvizsgálat eredménye.

Eddig sajnos a harmadik verzió tűnik a legvalószínűbbnek, mivel kicsiny gyermek másnapra csámpás is lett. Apjától kapta el ezt a kórt, akinek hiába könyörögtem, hogy viseljen maszkot, mosson kezet, menjen orvoshoz, nem tette, főleg nem rendesen. Ő most mellhártyagyulladással fekszik otthon. Nem, ő nem most volt beteg, egy hete meggyógyult, mégis ezt diagnosztizálták nála, mégpedig ma reggel, pedig csak az oldala fájt.

Most itthon vagyunk bébivel, sokat gondolkodom, bízom, csak nem tudom, miben. Rettenetesen félek. Luca a mindenem.

Elárulok egy titkot. Amikor terhes lettem, nem akartam élni, még nem tudtam Luca létezéséről. Nem volt miért csinálnom. Elhagytak, becsaptak, magam csaptam be, nem éreztem talajt a lábaim alatt, pánikbeteg voltam, depressziós, a munkám megszűnt, pénzem nem volt, mert nem fizettek ki, közeledett a karácsony, gyűlöltem az egészet. Kétezer-kilenc január ötödikén tudtam meg, hogy állapotos vagyok. Addigra már csak negyvenhat kilót nyomtam és az átlagfogyasztásom napi két háztartási keksz és két pohár víz alatt volt. Majdnem biztos volt, hogy nem élem túl. Amikor a terhességi teszt pozitív lett, már nem tehettem meg, hogy szép lassan kinyírom magam. Volt miért élni, volt miért tervezni, volt miért pótolni, volt kiért élni. Az én életem egyetlen értelme a gyerekem. És nem azért, mert ősanya típus vagyok. Sajnos nem vagyok. De nincs senki, semmi más, ami ehhez a világhoz köt. Ő az egyetlen ember, akit önzetlenül tudok szeretni, akiért bármeddig, bárhová elmennék.

Tudom, hogy képes vagyok számára megadni mindent, ami igazán fontos. Mert érzem, ahogy pulzál, érzem, mire vágyik. Szóval most rettenetesen izgulok, illetve nem is izgulok, nem vizsga ez. Félek. Rettegek. Csupán egyetlen dologra vágyom. Az egészségére.

Hormonmormon

Egészségüggyel kapcsolatos kálváriám folytatódik. Lucával egyetemben benyeltem valami virgonc vírust, plusz begyulladtak a tejmirigyeim szombatra, a mellkasom le-leszakadt, ezért a SOTE I. számú szülészetén kötöttem ki – nem szülés céljából.

Jófej doki volt az ügyeleten, látásból ismertük egymást köszönhetően a Luca jöttét megelőző másfél hónapos murinak, a szülésemnél is ott volt, örültem neki. Mondtam, már nyolc hónapja nem szoptatom a gyerekem, plusz volt hormonzavarom, emberes, akkor nem javasolták egy másik hormontartalmú készítmény szedését is - még tejapasztás céljából sem.

Dokker nemigen értette a dolgot, miszerint hogy lehet, hogy rendszeresen járok nőgyógyászati kontrollra, endokrinológus is lát három havonta, mégsem zavart senkit, hogy fájnak a melleim. Megvizsgált, közel hajolt, megnyomta az emlőmet, majd megtörölgette a szemeit (...), elküldött vérvételre, fehérvérsejtszám és egyebek meghatározása céljából. Később együtt örültünk, hogy nem kell semmimet felvágni. Kaptam cserébe jó kis hormontablettát, amitől lezuhant a vérnyomásom kábé hatvanperkettőre, hisztis lettem (tegnap kishíján kurvaanyáztam a játszótéren), este órákon át zokogtam gyakorlatilag bármin (ebben mindszentek is a segítségemre volt). Luca éjjel köhögött, takkert szívtunk párszor, reggelre a hangom kezdett búcsúzni, mostanra az orrom fújom rendesen, ha tudna mi távozni rajta keresztül.

Prolaktin. Az új memoriter. Még két hétig kell szednem a bogyókat, öt hét múlva újabb vérvétel, teljes hormonszint-meghatározás, aztán irány a diliház.

Nem múlhat el semmi, ha nem felejtjük el

Tipokrata

Most érkezett el az a pillanat, hogy legalizálnom kell szakmai tevékenységem, mivel rogyásig vagyok munkával és kissé ciki már, hogy másoktól kell számlát kunyerálnom, vagy éppen kezeimet széttárva sűrűn pislogva a következő mondatokat hebegnem: „szááámla? az bizony nincs, de már alakul a cég". Ezért a titkosítás. És mivel pályázni is szeretnék majd, nem biztos, hogy szerencsés, ha dr. gúúgli segítségével társítani tudják a nevemhez és a Typokrata Kft-hez például a „geci vs. drogos" bejegyzésemet. A Szociális és Munkaügyi Minisztériumnál például biztosan kiverné a biztosítékot. Amivel nekem sok gondom nem volna, leszámítva, hogy nem kapnék munkát. Szarni rá, mostanság úgy is divat az anorexia.

A titkosítás felvetése kapcsán sok-sok levelet kaptam számomra ismeretlen emberektől, melyben írták, szeretnének hozzáférést. Furcsa érzés, mivel én is követem titokban mások életét, napról-napra látogatok el ugyanazokra a helyekre és olvasom, hogy kivel mi történik és őszintén nem hittem, hogy másokat érdekelhet, mi történik velem.

Az elmúlt időszakról kicsit szomorkásan írtam, de nehezen is éltem meg. Ez az utóbbi hat hónap eddigi életem legnehezebb időszaka volt. Igyekszem az ingatag és labilis pontjait stabilizálni és magam megnyugodni kicsit. Remélem hamarosan visszatér belém a szarkasztikus Uma és talán ti tudtok jókat nevetni - mint korábban.

Szóval továbbra is csak azt tudom ígérni, amit eddig is adtam magamból: