Heim Pál ismét

Gyermek többször is belázasodott ma, reggel evett utoljára, azt is kihányta, inni sem nagyon akart. Összecsomagoltam a holmijainkat és Laci (szerintem nyugodtan mondhatom, hogy a fogadott apám, mivel az igazi nincs sehol, helyette ő van jelen folyamatosan az életünkben) behozott bennünket.

A csinos G épület pulmonológiai osztályára jöttünk - eddig valamilyen lerobbant melléképületben hédereztünk, ahol a sok félkomplett szülő azt hitte, tracspartizni fektették be a gyerekeinket és előszeretettel csereberélték a szottyadt vírusaikat. Többször kellett erőteljesen rájuk szólnom, hogy nem szeretnék beszélgetni, mivel nem azért vagyok ott, hogy panaszkodjak, miközben a gyerekem felülfertőztetem, hanem azért, hogy a kicsiny meggyógyuljon.

Na szóval ez egy felújított részleg, az ügyeletes dokker néni is nagyon készséges volt. Megnézte Lucát, egyértelmű volt, hogy ismét be kell feküdnünk, mivel gyermekem a kiszáradás szélére került, szegénynek alig találták a vénáját, annyira besűrűsödött a vére.

Jött kedvenc neurológus doki nénink, szerencsére ő volt ma ügyeletes és amikor hallotta, hogy visszajöttünk, azonnal átjött megnézni bennünket. Mindenféle gyereket szivatós, föl-alá járkáltatós vizsgálat után megállapította, hogy a törzsi ataxia és mindenféle neurológiai fityfene elmúlt, a nehezén túl vagyunk. Háromszoros hurrrrrá!

Válogatott módon kínozták őt a nővérek is, aminek eredményeképpen ismét levegőhöz jutott és parányi lábait szorgosan egymás elé téve élvezte a lét orron szippantot változatát. Most alszik, csepeg az infúzió és nagyon remélem, hogy a következő egy héten belül végre kikupálódik az én kis virágszálam.

Ja, amikor megemlítettem az orvosnak, hogy ha lehet, itt maradnánk az új épületben és elmeséltem a miértjét, azonnal kerített itt egy szobát. Mák, mák, mák, jófejség.