Isten éltet - üzenet

Az ideinél csak egy szarabb szülinapom volt. Pár éve. Rengeteg munkám volt. Könyvkiadóknak terveztem könyveket. Otthon. Heti két napom volt szabad, a maradék ötöt napi 16 órában sikerült végigdolgoznom.

Anyukám elhatározta, hogy meglep. Rámtört. Nem a szó rossz értelemében. Csak fáradt voltam, meg elromlott az F7 billentyűm (ami miatt dobáltam a klaviatúrámat), éhes is voltam, nem láttam a füsttől, annyit szívtam, és megszoktam, hogy nem hallom más hangját. Véletlenül kidobtam a szemüvegem, amit aztán két napig kerestem.

Anyu átjött, kedveskedett, szeretgetett, átpakolta a konyhaszekrény tartalmát. Poharak, tányérok helyet cseréltek, nem találtam semmit napokig. Hozott mindenféle ételt, és főzött nekem. Megterített, még szalvétát is tett ki (nálam nem volt, ő hozta). Tök jól nézett ki az étel, csak tele volt hússal. Én meg akkor már egy ideje nem ettem állatot. Bökdöstem az ételt a villával, anyut pedig megbántottam, amiért nem örültem jobban a fél disznónak. De nem ettem. Volt valami zöldség is, azt csipegettem. Aztán összeszólalkoztunk, és elviharzott. Azt gondoltam, fasza, anyám rámront, hússal bombáz, és még basztat is. Ezért érdemes volt eljönnie.

Most úgy látom, hogy kedveskedni próbált, és nem azért hozott húst, mert ki akart velem baszni. Csak azért hozta, mert nem tudta, életemnek éppen aktuálisan melyik szakaszát élem... a buzibárban szentestézőset, a vegetáriánust, a szellemtudományosat, a drogosat, az egoistát, és ő csak igyekezett felvenni az én tempómat. Most már hiányzik, hogy nem ront rám, és nem főz nekem vacsorát.

Csak erre jók ezek a szájbalökött szülinapok. Hogy számot vessek azzal, ami voltam, és azzal, ami most vagyok.

Sokkal boldogabb voltam, amikor a mostaninál önzőbb voltam.
(szeretlek anyu)