Van a férfi chip, meg a nôi chip. Születésünk pillanatában kapjuk, mint a dögcédulákat számokkal ellátva, hogy azonosítani tudjanak mindenkit. Úgy hívom, tudat-chip. Kevés dologtól függ. A szülôktôl, a nagyszülôktôl, általában a rokonoktól, az óvodától, az iskolától, a középiskolától, a fôiskolától/egyetemtôl, a munkahelyektôl, a szórakozóhelyektôl, általában véve az emberektôl, akik körülöttünk vannak. Megszületik az ember, és már is ott terem körülötte legalább tíz másik ember, akik mind-mind magukat, vágyaikat szeretnék megvalósítani benne. Ezért aztán hat, hét éves kortól körülbelül tizennégy, tizenöt éves korig beiratnak foglalkozásokra. Minél több ember dönt arról, hogy mivel foglalkozz, annál több mindent próbálsz majd ki. Én jártam népitáncra, mûvészi tornára, karatéra, agyagozni, kézimunka szakkörre, modern táncra, szertornázni, úszni, meditációs tornára, természetgyógyászat órákra, szellemtudomány elôadásokra. Balettiskolába csak azért nem irattak, mert három napig sírtam, amiért meg kell válnom osztálytársaimtól. Bentlakásos intézet. Egy gyerek rémálma. Mostanra elszállt guminô lennék kaucsuk testtel, valami elcseszett koreográfus élettárssal, akivel szabadidônkben Frenák Pál mûveket néznénk ledurrant, hangárszerû épületekben, ami kortárs. Állítólag.
(Anyuci, a mi családunk természetesen kivétel. :D)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése