Tápláló lélekmosoda

A mai napom - csak azért, mert kurva fontos vagyok és pótolható a munkahelyemen is - azzal töltöttem, hogy blogokat olvasgattam. Találtam pár érdekes bejegyzést, de ez viszi a pálmát a "nesze semmi, fogd meg jól - avagy időutazás a két filléres mondások bűvkörében" témakörben...

"Tudod-e hogyan tápláld a lelkedet?

... Halgass felemelő zenét"

(A halgass szót két 'll'-lel írjuk baszd meg, mert csak. Felemelő zene a goa, vagy Bach...?)

"Énekelj"

(Mit, hol, hogyan? Énekeljek, jó. de azt ki éli túl? Valaki elpatkol. A szomszédok, vagy én...)

"Végy egy hosszú, kényeztető fürdőt tele illatosított fürdősókkal"

(Mielött, vagy miután Domestos-szal kisúroltam...? Éljen Zen és a Henkel...)

"Meditálj"

(Oké. Kelet-európai módon, vagy megkérdezhetem Kaczvinszky Józsefet, hogy azt hogy kell ázsiai módon? Ja, hogy ki az a K. J....?)

"Ne csinálj semmit, csak lazíts"

(Hurrá. Végre valaki megmondta a frankót. A lazítás nem valami? Akkor a lazítás nem semmi. Erőteljes logikai gikszer, sebaj, értjük.)

"Kényeztesd magad egy jó kis edzéssel"

(Lássuk már be, hogy az edzés, ami fizikálisan megterhelő mentális megtisztulással járó mozgásforma egyáltalán nem kényeztető. Még egy meg nem izzadt, nem lihegő edző embert sem láttam. A mosolygós futó lány képek csak magazinokban vannak. Ki kell menni a szigetre /valamelyikre.../ és megnézni a valóságot.)

"Imádkozz"

(Ha ateista vagy, képzeld el, hogy Isten ember, legalább annyira gyarló, mint te! Jobb, ugye?)

"Nevess"

(Jó!)

F U C K ! Azt hiszem az ezotéria a legújabb állatfajtának kitalált világvallás. Ünnepeljük ezt azzal a nemes cselekedettel, hogy a meglévőnél több mécsestartót spejzolunk be, és nem a kínaiaktól vásárolunk az ecserin free tibet-es imazászlókat! Hurrá!

Nem a te ködmönöd

Az én ködmönöm...
Ne vedd magadra!

Kis családom némely tagjai felhúzták az orrukat bejegyzéseimen. Pedig nem kellene. Ez az egész - nevezzük fáradt gôznek - nem arról szól, hogy mindenki hülye, ostoba, és konvencionális, csak én nem. Pont fordítva. Aki egy picit is a sorok mögé lát, tudhatja, hogy pont én vagyok konvencionális kicsiny lelkem legmélyén, csak jól titkolom. Kifejezetten irigy vagyok azokra az emberekre, akik fel tudnak mutatni valamit, nyoma van eddigi életüknek. Legyen ez gyerek, család, vagy akár tárgyiasult bármi. De ez nem jelenti azt, hogy nem szeretem ôket. Sôt, mélységes tiszteletem és sok-sok fejhajtás, amiért vállalják a hétköznapi harcokat azért, hogy mindazt, ami az övék, meg tudják tartani. Én még csak növényeken és a kutyámon kísérletezem felemás sikerrel.
És soha, de soha nem nézem le a családom. Mert bármi is történt - olykor tényleg hajmeresztô dolgok - mindig ott voltak/voltunk egymásnak, és korlátok nélkül segítettünk, ha arra volt szükség. Tényleg. És ez ritka. Nagyon. Családi válságstábunk kiválóan mûködik. Meg az ünnepek is. És nem tudom ki urigeller (vagy kicsoda), de irigylem, hogy ti tudjátok, mert ez azt jelenti, hogy a jelenben éltek, én meg nem.

Respekt. Szívbôl. Tényleg. Neked is Tradi.

Trenszvizsön

Geci vs Drogos/sms

Károly - a még férjem - időzítése egészen elképesztő. Szerintem ezért mentem hozzá. Jókor, jó időben, jó helyen kérte meg nem éppen kicsiny kezem. Átlagot véve havonta jelentkezik. Hol moziba menne velem, hol kéri, főzzek neki valamit, hol pedig nagyon utál.

Tegnap speciel utált. Pedig már 3 hete nem beszéltünk és másfél éve külön vagyunk. Úgy érezte, ennek, az őt mármár felörlő érzésének sms-ben kell hangot adnia, mert olcsóbb, mintha felhívna és telefonon kiabálnánk egymással.


K: Nem hiányoznak a szájbakúrt macskáid, gondolom nincs lelkiismereted, ezért vannak nálam, kár, hogy annak idején engem nem kérdeztél meg, a könyveid mellé a macskákat is bedobozolom, különben meg kapd be
én: Elfogyott a fű, Baszkikám?
K: Egy korlátolt barom vagy, mi köze a fűnek ahhoz, hogy te geci vagy, szerintem semmi
én: Akkor ezt meg is beszéltük. Én geci vagyok, te meg drogos.
K: Nem te szedsz gyógyszereket?
én: Már nem.
K: Készülj fel a macskák fogadására, napokon belül érkeznek, hogy gondoskodj róluk...
én: Sajnálom. Elköltöztem.
K: Azt a pénzt fordítsd a macskatartás örömeire, megérdemlik.
K: Tudom, meg megszüntél, hát ezért vagy geci, mert lelkiismeret nélkül baszol az emberekre.
én: Magadról beszélsz, vagy a macskákról...?
K: A macskákról, de ezzel engem szopatsz és ezt pontosan tudod, hát élvezd, gratulálok
én: Jó. Élvezem. Szia.
K: Szia.
K: Remélem jó dolog egy kis féregként élni, kívánom legyen ez az örömöd egész életedben
én: Már megvan. Köszi.
K: Csak hiszed...
én: Tudom. Mióta ismerlek. Azóta tart.
K: Hízelgő, hogy miattam lettél féreg
én: Gondoltam, hogy tetszeni fog.
K: Tudod, hogy nem tetszik, ezt egyedül te élvezed és ezt pontosan tudod.
én: Akkor talán legközelebb másképp kezdd a társalgást...
K: Ebben tökéletesen igazad van, de már próbáltam másképp is, de az sem működött.
én: Hmm. Jó. Akkor talán e-mail-nél maradhatnánk. Mikor is válunk?
K: Igazából én ezt a két dolgot akartam elrendezni, de egyikre sem mutattál hajlandóságot, amúgy júni 25.

(Sajnos nem tudtam megállni, hogy ne válaszoljak üzeneteire, de érezni akartam végre, hogy valamiben nyertes vagyok. És ha valamiben, mások verbális megalázásában és elpusztításában biztosan.)

A biorobot vegeta

Beköszöntött az októberi nyár, ezért levágtam a hajam. Ismét 5 mm-es. Szeretem. Nincs fésûm két éve, gyanítom, hogy nem is lesz. Most vágyhatnék seggig érô, göndör, vörös hajra, de miért szivassam magam ilyen szép, derüs, tiszta nyári reggelen? Azonban kopaszságomat kompenzálva szoknyát rántottam magamra. Olyat, ami megvan 5 éve, és még egyszer sem mertem harisnyával felvenni. Most igen. 

Az összkép olyan lehet, mint amikor egy alapvetôen konzervatív nô kemoterápia után elhatározza, hogy vagány lesz. Furcsa egyveleg. Kislányos arcom, pajkos mosolyom, bakancs és a szoknya. Valahogy nem én vagyok, de mégis. 

Legalább lerí' rólom, hogy kreatív vagyok. Ha másképp nem, így a világ tudtára adom, hogy baromi jófej, ügyes, okos, és ôrült vagyok. Na, ezt hívják borderline-nak. Ez mostanság a kedvenc szavam. Ha nem tartod a társadalmi konvenciókat, és havonta változik a lakkod és a hajad színe, jellege, biztos borderline személyiségzavarral küzdesz. De felesleges dokihoz menni, megállapítja, ráállít valami "gyógyszerre", pár napig majd folyik a szádból a nyálad, aztán minden kivirul. És ugyanúgy nem tartod a szabályokat, de legalább kezelnek, és többet is mosolyogsz. Igazi legális drogbiznisz. 

Alapszabályom... ha valamit csinálsz, csakis apait-anyait beleadva tedd. Így már nem is izgalmas a legálizált bogyó. Nah, akkor most azért kellene pszichodokihoz járnom, hogy megértessük az agyammal, a drog igenis jó, és a központi vezérlôrendszerem igenis vegye rá nagyon gyorsan a szervezetem, hogy viselje el, és élvezze, mert az nekem nem megy. Sajnos rossz drogos vagyok, ezért nem is vagyok drogos. De jó lenne. Hangokat most is hallok, hallucinálni is szoktam, gyárilag. Nekem ehhez nem kell tolnom semmit.

Nagy kár. Mert nagy divat. "Cuccot" tolni és jövôképekkel nem rendelkezni. Csak felkelni, szívni, elmenni dolgozni, hétvégén goa bulikra járni és tolni pörgetôt, hogy zizegj, mint a búgócsiga. Biorobotok. És életük végéig vegetálnak. 

Lov(v)eAlpin

A szerelembe vagyok szerelmes.

Nem szeretem a belgát.

De.

Vasárnap délután családi körben

Nem a család szánalom. A vasárnap szánalom. 

Igyekeztem délig ágyban lenni. Sikerült is tekintve, hogy csak hajnalban tudtam elaludni. Kiolvastam még egy igen depresszív regényt, majd megfogadtam, hogy csak vidám könyveket olvasok, amelyek nem hatnak meg, mert az nekem jó. Elôfizetek majd a Kreténre, kár, hogy még nem tudom a címem. Mert ha most elôfizetek, kb. két hét mire küldik a csekket, újságot, repi szarokat, én akkora már új helyen lakom majd. A XI. kerületben, azt hiszem.

Laktam már a III., a IV., az V., a VIII., IX., a XII., a XIII., a XIV., a XV. a XVI., és a XX. kerületekben, és gondoltam most már kipróbálom félévente a többit is, hogy ne unatkozzak. Most, hogy ledózerolták az összes romkocsmát, az ismerôseim nagy részével igyekszem nem tartani a kapcsolatot és okos dolgokra fecsérelni az idôm igazán elegáns, ha kéthetente karton dobozokba rámolom minimálisra redukált holmijaimat.

Szóval. Vasárnap. Nagynéném kisfiának ötödik születésnapja. Családi körben a nagyszülôknél. Sokan voltunk. Nekem sok(k) volt. Igazi olasz-görög-balkán mentalitású família, akiket imádok, de akkor is a nyomorúlt Uri gellerrôl beszélnek egymást túlharsogva. Azt sem tudom, ki a szar az. Az egészben a legjobb nagypapám csirkepaprikás volt. 

Tuti képlet a családi körhöz: 

4 generáció+52 négyzetméter=családi ünnep

Minden velem egykorú rokonom hozta a gyerekét. Az összesen 3 darabot jelent. Akikkel én nem tudok mit kezdeni, azzal meg végképp nem, hogy kilógok a sorból. Amíg nem lógtam ki, addig buzibárban töltöttem a szentestéket, csak hogy észrevegyenek, most, hogy eltûnnék bazd meg, most bezzeg észrevesznek. Pedig igazi kispolgári életet élek, amit nem szeretek, de legalább nem hajmeresztô. Reggel felkelek, fôzök kvt, adok enni az ebnek, megnézem a telefonom, konstatálom, hogy idô van, elindulok. Bent hatan erôszakolják meg a tudatom naponta - ez a minimum -, mások kurzoraként villogok. 9-11 órában naponta. Aztán hazamegyek, összetakarítom a pisit, adok a kutyának enni, leviszem sétálni. Fürdök, eszem, olvasok, néha telefonálok, bár az agyrákra hivatkozva sokszor 1 percre szorítom a beszélgetés idôintervallumát. Lefekszem. Nézem a plafont, eszem. Aztán megszomjazom, mire elálmosodom, addig pisilnem kell, a wc-ig tartó út során kimegy az álom a szemembôl és tovább bámulom a plafont. Minden napom így telik. 

Kivéve, amikor Dorkával találkozom. Olyankor megbeszéljük ki milyen bogyókat tol, ki milyen mellékhatásokat tapasztal magán, aztán elkezdünk inni, amitôl jobb kedvünk lesz, és megbeszéljük, hogy nincs semmi értelme az életünknek, tovább iszunk, és eszem egy sütit, elköszönünk és alkoholittas állapotban hazavergôdünk. Akkor elalszom, másnap reggel baszottul ég a gyomrom általában hányok valamit, aztán fôzöm a kávét, és kezdôdik minden elölrôl. Mint az idétlen idôkig c. filmben. Soha véget nem érô, örökké tartó szarhalom. 

Boldog vagyok. Tényleg. Végre normális életet élek. 

Grace Jones

Horoszkóp

Vízöntô jegy vagyok halak aszcendenssel, és nem hiszek a heti nôi magazinokban leírt marhaságokban.
De ez azért meglepô...

Analizáló katalizátor

Feldmár András mesél - Egy terapeuta történetei

Ezt a könyvet vettem meg tegnap. Olvastam már mindenféle pszicho-könyvet, de ez új. Kellene egy tv-sorozatot készíteni, az RTL biztosan vevô is lenne rá... Feldmár vs. Csernus. A nagyok összecsapnak. Két óriás, más vonal. Lehetne például ez a címe, Más vonal. A pofonokhoz lehetne persze statisztákat alkalmazni, elég sok szám van az iko-nál, prolik, akik bemennének szerepelni kétezerér', csak hogy történjen már velük végre valami. Mondjuk 15 perc hírnév.

A könyvben találtam pár sort, valójában a könyv egészesze sorokból és a sorok pedig betûkbôl... mindegy... pár magvas, önálló gondolat a mestertôl:

"Mi emberek olyan állatok vagyunk, akik nagyon szociálisan élnek. Úgy lettünk teremtve, hogy úgy nôttünk fel, hogy kapcsolatok nélkül elhervadunk...

... Nincs más olyan állat, aki olyan sokáig függ a szüleitôl, mint mi...

... Az etika tulajdonképpen annyit jelent, hogy hogyan bánunk egymással. Szerintem a boldogtalanságnak két nagy oka van és egyik semm pszichiátriai, vagy orvostudományi. Az egyik a hatalom nélküliség... A boldogtalanság másik lehetséges oka az, ahogyan velem bánnak, és ahogyan én bánok másokkal...

... Mi is az az emberi lehetôség, ami megszabadít engem attól, hogy a múltat állandóan hordozzam a hátamon? Vagy attól, hogy az akarjam, hogy valaki kárpótoljon engem azért, amit elvesztettem? Mi az, ami lehetôvé teszi, hogy ne prübáljam rátenni az egész hátizsákomat, amiben a múltam van, arra, akivel találkozom, és akivel esetleg egy jó kapcsolatom lehetne? Mert ez nem jó egy elsô találkozáskor... 

... A gyász, a sirtatás az igazi emberi reflex arra, hogy valamit elveszítettem, és tudom, hogy soha többé nem lesz, és elfogadom, hogy soha többé nem lesz és nincs érte kárpótlás."

Ez az eddig olvasott pár sor többet ért számomra, mint az eddigi pszichoterápiák száma.

Máj litöl szájber szan, Pedro

Vele töltöm napom nagy részét, minden vonását pontról-pontra jól ismerem. Végtelen szomorúságot, ám reményt tükrözô tekintete zsigereim legmélyén érintett meg.

Biztosan nem éhezik, napjában többször megnyugtatom, sôt, biztonságban van, gondolom nem éhezik (hisz én szedtem le kicsiny szájáról az ételmaradékot). Pedronak neveztem el, pedig nem is pedrós. De a Pedro névnek magabiztos csengése van. És neki arra még nagy-nagy szüksége lesz.


Mások faszkodnak mindenféle teveetetéssel/neveléssel a neten. Én nem. Én Pedrot nevelem. Itt biztonságban van, mert napi 10 órában legalább négy dolog mered rá... a két szemgolyóm, és szemüvegem két lencséje. Pedro megfogott. És nem underground. Ô A back.

Szeretem.

(Akinem a rasszizmus bármilyen módon eszébe jut a kép láttán, annak sok kuss, mert nálam nagyobb rasszista nincs és a fehéreket majdnem az amcsiknál is jobban utálom, és igen, sajnálom a kárpátaljai cigány gyerekeket is, fôleg az ottani gyakori rablások miatt, melynek célja a "fiatal" szervkereskedelem.)

Csak szolidan

Tudom, az ôszinteséggel nem lehet mit kezdeni. Az enyémmel nem. Pikírt és kihívó, sokszor vérlázító, nyilván ezért nem kaptam megjegyzéseket az elôzô kis szösszenetre. Ez az igazi üzenet. Köszönöm. Legalább elfogadtok.

Úgyhogy megadom magam, és írok valami felszínesrôl, ami igazán silány, amin nem kell agyalni, és nem sokkoló, de igaz.

(A kép nem szimbolizál és nem illusztrál semmit. 

Csak van. Gondoltam berakom.)

Budapest nagy város.

Sokan lakják. Kb. 3 millió lakossal bír.

Füstös, büdös, de kedves, hogy egy folyó szeli át, mely büdös, bár széles.

Szeretem. A Szabadság-híd a kedvencem. A turullal együtt. A turul egy madár, a szabadság szimbólumaként használják.

Nem azért, mert onnan sokan ugrottak fejest a Dunába szuicid szándékkal.

Csupán azért, mert a tûzoltók sok bizonytalan embert segítettek le onnan, akik szuicid szándékkal másztal fel oda.

Itt az emberek nem papagájok, ezért nem öltözködnek színesen. Feketében, fehérben, leginkább sötét színû ruhákban járnak. Ha mosolyogsz rájuk, körülnéznek, kire mosolyoghatsz. Majd megnézik az órájukat.

A városban sok az ATM automata. Szerencsére minden harmadik mûködik.

Van sok kávéház és még több teázó. Ide sokan járnak.

Van egy vár Budán, nagyon szép. Vele szemben van a parlament, amit mindig felújítanak, belsô része bíbor szônyeggel borított, sok ember tapossa utcai cipôjével. Ôk felelôs döntéseket hoznak, melyek életünkre kihatnak. Külön könyvtáruk van, kapnak segélyeket szociális alapon, hiszen ôk is családos emberek.

Sok a fiatal és az öreg. Vannak középkorúak is, meg gyerekek. Sok.

A közlekedés igen szerencsés. Itt az emberek nem ugranak annyiszor metró elé, mint mondjuk Japánban, ezért aztán ezzel a közlekedési jármûvel lehet leggyorsabban megközelíteni az aktuális célpontot. A villamosok sárgák, a buszok kékek (a távolsági buszok sárgák - ezt mondjuk nem értem), a trolik pirosak, a hév zöld, a fogaskerekû piros. A metró nem számít, mert föld alatt közlekedik.

Vannak kerékpáros utak. Kevés. De van.

Moj pápá bül tráktoriszty, májá mámá bülá ucsítyelnicá.

KONNEKTING pipôl

Tegnap rájöttem, a testiség lételemem. Valamiért így alakult. Ha valakit megszeretek, mint embert, bármikor tudnék vele szeretkezni - férfiakról van szó... Nem tudom ez éppen milyen frusztrációhoz tartozik, de nem is érdekel.

Egész nap képes vagyok marhaságokat csipogni, felvidítani másokat, meghallgatni ôket. Ha lefekszem valakivel (nem csak aludni), másnap nem tudok beszélni. Vele nem. Mert összezavarodok. A fizikális együttlét, a szeretkezés számomra nem feltétlen az összetartozást jelenti, talán inkább biztonságot, melegséget, a szó legszorosabb értelmében. 

Megbénulok, pedig igyekszem nem többet beleképzelni, mint ami, és nem képzelem el az adott emberrel a füstölgô kéményû házikót a domboldalon mustkártlikkal az ablakpárkányon, gyerekkacajjal az udvaron, kifeszített kötélen száradó ruhákkal. 

Sôt! Egyáltalán nem képzelek semmit. Csak azután már másképp nézek rá. Ha valakit magamba fogadok, már nem tekinthetem csak úgy egy embernek az utcáról, a munkahelyemrôl, vagy bárhonnan. Azután már érdekel, mi történik vele függetlenül attól, hogy a mi közös idônk hogy alakul. Mert nem a végeredmény számít. Nincs is végeredmény. Megélni, látni, ahogy fejlôdik, ahogy alakul, és ahogy ennek hatására formálódunk. 

Talán emiatt vagyok képtelen hosszabb ideig egy ember mellett megmaradni. Nem a vérem hajt. Az A negatív vércsoport nem hajt senkit, maximum az orvosokat, ha nincs tartalék zacsi mûtét elött. Csak másképp szocializálódtam, mint kellett volna. 

De van egy mindezeknél is nagyobb dolog... az ölelés, miközben hallod a másik sóhaját, érinted a porcikáit és érzed a szívverését. Ennél nincs fontosabb dolog. Számomra többet ér a levegôvételnél.

Fucking wedding

Júniusi 25-én hivatalosan is elválasztanak férjemtôl, Károlytól, melynek mindketten szívbôl örülünk. Ez majd egy kiadós vacsorával ünnepeljük meg, ahol nem jövünk újra össze.

Tehát... papírforma szerint 2005. december 30-án köttetett házasságunkat nyáron szüntetik meg. Így simán mondhatom, hogy majd' három évig voltam házas. Gyakorlatilag azonban csak kicsivel több mint egy évig tartott a hirtelen jött frigy. 

Fiatalok, bátrak, hippik.

Mai napi találós kérdés:

Akkor most a házasság miatt lettem pánikbeteg, vagy nem?

(Pirosra festettük a konyha falát, szerintem itt csesztük el...)

Meleg tél - a Capella nélkül

December közepén kimegyek Indiába 3-4 hétre. A karácsony, meg a két ünnep közötti kötelezô szabik így pont kapóra jönnek. Igazi hátizsákos, vonatozós, biciklizôs kalandtúrára gondoltam. Ehhez keresek társat/társakat. Van pontos útitervem is, meg minden tartományokra vonatkozó infóm. 

Hegymászás, kutatás, kosz, por, mocsok, szegénység, sok szívás, gyomorrontás, ínyencségek, kéregetôk... tehát nem kell túlmisztifikálni a dolgot. Nem szeretnék egy helyen sok idôt tölteni, csak menni és felderíteni, csodát látni, látni ezt az agyondédelgetett koszfészket a maga bájában és koszfelhôjében csodálva. Nem, senkinek nem hozok haza indiai árvát, ne is könyörögjetek, van itthon is, csak kevesebb benne a sárga. Fót. Ott sokan vannak szegények. Vagy szüljetek, csináljatok. Spermát hozhatok fiolában, de akkor iparkodnom kell. Gondolom az sem drága...

Makkos cipô, tûsarkú, öltöny és egyéb bürókellékek nélkül gondoltam. Bôrszerkó is otthon maradhat. Gondoljátok át, aki érez magában elég bátorságot, jelezzen, van idô, csak a repjegy miatt nem mindegy.

Pár link ízelítônek:

http://www.dhrs.org/

http://goagovt.nic.in/

http://punjabgovt.nic.in/

http://orissa.gov.in/portal/default.asp

http://www.indianembassy.hu/html/index.html

Mámoros merülés

Szombaton a Margitszigetre mentünk Dömperrel. Aznap volt 7 hónapos. Gondoltam ránk fér egy átlagos szombat délután. 

Futkároztunk a réten, perecet ettünk, meghitten ücsörögtünk egy fa árnyékában. Lesétáltunk a partra is, bár le nemigen merészkedtünk a mostani vízállás miatt. Dömper úgy döntött, nem jó neki a négyszázötven forintos ásványvíz, inkább a Dunából inna. Egyre lejjebb merészkedett. Belecsúszott a vízbe, kijönni nem tudott, mert minden, amit ez a szutykos, szaros víz ér iszapossá, mohássá, nyálkássá válik. (Itt szeretném megragadni az alkalmat, és köszönetet mondani TORJAI GÁBOR barátomnak, aki nyüstôlt, hogy vegyek olyan pórázt az ebnek, ami öt méterre engedi a mozgást!) Rohantam a kutyám után, próbáltam a pórázzal kirángatni, de nem sikerült. Elkaptam a nyakörvénél fogva, megemeltem 20 kg-os fenekét, kiemeltem, majd én estem a Dunába. Hiába az outdoor cipô, az övtáska meg a lövalpinos szarok, nem tudtam kijönni. Kapaszkodni próbáltam, nehogy elsodorjon az ár. Kb. 10 perce lehettem a vízbe merülve, amikor is beláttam, hogy le kell higgadnom, mert így max. a Margit-hídnál kavargó x örvénynél kötök ki. És tényleg mûködik. Az emberben elképesztô életösztön munkál. Amikor felismertem, hogy ott hagyhatom a fogam, az ujjbegyeimmel próbáltam mélyedéseket keresni. Mert a szájbalökött partra lerakott kövek majdnem hogy laposak. És kimásztam. Csak az ujjaim végét használva. Még szerencse, hogy nem idén volt hormonzavarom, akkor biztosan egy 80 kg-os vízihullát húztak volna ki valahol...

Kimásztam a partra, eb lapított sírva, bugyin, felsôn kívül mindent levettem magamról, nehogy megfázzak mégjobban, mert a Duna víze nem lehetett több 5 C foknál. Azon gondolkodtam a parton, hogy mindenem, ami nálam volt, elázott. Még a cigim is. Eszembe jutott, hogy a zsebemben van egy bontatlan doboz cigi. Megörültem, és még az öngyújtóm is mûködött, de elkezdett szakadni az esô. Visszavettem a vizes holmijaimat, és egy padhoz szaladtam egy fiatal párhoz segítséget kérni. Dióhéjban elmondtam, mi történt velem, meg hogy nem mûködik a telefonom. Odaadták az övékét. Akiknek a számát fejbôl tudtam, mind elutaztak, az egyetlen, akit felhívhattam, Tamás volt, az ex. Tárcsáztam, neki is elmondtam mi történt, azt felelte nem ér rá, mert az édesapjáéknál ebédel Ráckevén. Letettem.

A kedves pár egyik fele, a fiú odaadta a pulcsiját, így íziben magamról lerángatva a fölsôket, belebújtam, megköszöntem a segítségüket és elindultam haza. Telefonálni továbbra sem tudtam, taxi nem visz el elázott utast. Maradt a bkv. Majd ismét szakadt az esô. Az egyetlen célom az volt, hogy mihamarabb hazaérjek.

Otthon engedtem egy kádnyi forró vizet, átmelegedtem, megittam egy felest, bebugyoláltam magam és elkezdtem zokogni. Akkor fogtam fel, mi történt, és mi nem. Nagyon kicsin múlt, hogy nem hagytam ott a fogam. A kezeimen hamar begyógyulnak majd a sebek, felszívódnak a véraláfutások, de azt hiszem, szombaton ünnepeltem a második születésem.

Úgyhogy innentôl kezdve nem idegeskedem faszságokon, nem döglök meg, mert nem tudok. 

Majd 95 évesen egy Martinit kortyogatva az olajbogyó megakad a torkomon, maximum így tudom elképzelni a pontot szerény történetem végén. 

Hogy mi történik azalatt az ötvenvalahány év alatt, nem tudom, de sok új biztosan nem.