Egész nap képes vagyok marhaságokat csipogni, felvidítani másokat, meghallgatni ôket. Ha lefekszem valakivel (nem csak aludni), másnap nem tudok beszélni. Vele nem. Mert összezavarodok. A fizikális együttlét, a szeretkezés számomra nem feltétlen az összetartozást jelenti, talán inkább biztonságot, melegséget, a szó legszorosabb értelmében.
Megbénulok, pedig igyekszem nem többet beleképzelni, mint ami, és nem képzelem el az adott emberrel a füstölgô kéményû házikót a domboldalon mustkártlikkal az ablakpárkányon, gyerekkacajjal az udvaron, kifeszített kötélen száradó ruhákkal.
Sôt! Egyáltalán nem képzelek semmit. Csak azután már másképp nézek rá. Ha valakit magamba fogadok, már nem tekinthetem csak úgy egy embernek az utcáról, a munkahelyemrôl, vagy bárhonnan. Azután már érdekel, mi történik vele függetlenül attól, hogy a mi közös idônk hogy alakul. Mert nem a végeredmény számít. Nincs is végeredmény. Megélni, látni, ahogy fejlôdik, ahogy alakul, és ahogy ennek hatására formálódunk.
Talán emiatt vagyok képtelen hosszabb ideig egy ember mellett megmaradni. Nem a vérem hajt. Az A negatív vércsoport nem hajt senkit, maximum az orvosokat, ha nincs tartalék zacsi mûtét elött. Csak másképp szocializálódtam, mint kellett volna.
De van egy mindezeknél is nagyobb dolog... az ölelés, miközben hallod a másik sóhaját, érinted a porcikáit és érzed a szívverését. Ennél nincs fontosabb dolog. Számomra többet ér a levegôvételnél.
Sokszor gondolom, hogy az emberek azért ölelkeznek, hogy a szívük közel legyen egymáshoz... még akkor is ha egojuknak legózni támad kedve....
VálaszTörlés