Omnia somnia

Danival, Lucával rokonokat látogattunk. Nagynéném lakás- és macskaavató születésnapi bulijában jártunk. Autóval mentünk, odaérve abból kiszálltunk, gyereket összecsomagoltuk, elindultunk, hogy átkeljünk az út másik oldalára, parkolóról van szó, bő egysávos utacskával... kishíján elcsapott bennünket egy szakadt skodás. Lakótelepi hülye gyerek megveszi hatvanezer forintért a nála öregebb Skodát és gyerekeket csap el a parkolóban, mert a megengedett harminc km/h helyett neki muszáj legalább hetvennel kanyarodnia. Danit a picivel épphogy vissza lehetett rántani, láthatóan ő is megijedt, nemcsak én. Átértünk, láttam Skoda megáll egy ház előtt, az embert megkértem, vigyázzon táskára és kicsire, anyu elindult gázolójelöltet elásni. Kiscsávó (merthogy az volt) még a szakadék korhadványában tespedt, Gabi mami feltépte az ajtaját és habzó szájjal leelmebetegezte. Srác nem értette miért. Mondtam neki, hogy ká jó volna, ha jobban figyelne, mert imént csak az éberségünknek köszönhetjük, hogy még egyben vagyunk. Azt mondta, nem látta. Mondtam azért, mert olyan gyorsan ment, hogy nem láthatta, hülye gyerek. Mondta, én nem beszélhetek így vele. Mondtam, még el is ásom élve, ha még egyszer meglátom, és ha a gyerekemnek miatt bármi baja esik miatta, egyszerűen megölöm. Kocsi ajtaja rávág, anyuci visszasiet családhoz, mosolyog, visszaveszi táskát reszkető ajkakkal, majd apuval megállapítják, hogy az autóból kiszálló megfenyegetett tag legalább két méter magas. Sebaj. A habzó szájú fenyegetőző anyukák ezeket egy tekintettel megsemmisítik.

A családi muri jól esett, isteni volt kimozdulni, babának is jót tett, sokat aludt, ismerkedett, nézelődött, steril környezetet óvatosan ideje megszüntetni. Nem elég csupán a mi pár falunk, jó, ha többet lát. Tetszett mindenkinek Luca, de azt hiszem az a picurka, aki már legalább a tekintetével kommunikál, képes bárkit elvarázsolni. Elképesztően édes Luca. Figyel, próbál egyszerű mozdulatokat utánozni - nem a spárgát -, kétszer láttam ébren is mosolyogni, holnap lesz két hónapos. Folyik az idő. Elfolyik a napokkal együtt. Kezdi megszokni szervezetem a szervezetlenséget. Már nem több a napi átlag alvásigényem három-négy óránál.

Furcsa hogy alakul át a párkapcsolat mindeközben. Elcseszett metamorfózis. Sokkal kevesebb a tényleges súrlódás, nagyobb a bili kapacitása. Csak azt a két napot kell átvészelni valahogy, amikor az kiborul. Nagy a veszteség ilyenkor. Előbb látszatot kell teremteni, majd elhinni, hogy működik. Látom és hiszem, így megy ez.

Tombolda

Luca sír. Illetve sírdogál. Mintha azt akarná, megértsem miért teszi. Szegénykém csak annyit lát, hogy egy elképesztően nagy és meggyötört arc közelít az arcához és azt kérdezgeti tőle síri hangon, hogy "Most mi a baj, Kicsikém? Még nem kaphatsz cickét? Fáj valamid? Miért nyújtogatod a nyelved?" Ő pedig egy darabig néz a hatalmas kék szemeivel, aztán láthatóan feladja ezt a megértősdit. Ez abból látszik, hogy ismét elkezd kajabálni és minél nagyobb a szája, annál kisebb a szeme. A vége felé csíkszem lesz, gondolom nem sokat lát ilyenkor. Aztán jó esetben elalszik, egyébként pedig csak erőt gyűjt a folytatáshoz.

Amikor kicsi megszületett megfogadtam, nem írok túl sokat blogra a babázásról. Én majd nem követem el azt a hibát, hogy beleszeretek a gyerekembe. A gyerekünkbe beleszerettem, és mert édeskettesben töltöm vele napom nagy részét - és ez egy darabig még így lesz -, nem tudok másról írni, mint erről.

Két-három naponta igyekszem főzni egy rakás ételt, telepakolom minihűtőt, puzzle-ozok a jégdarabokkal, hogy minden beférjen, legyen mivel üzemelni a nehezebb napokon. Ma kekszet ettem ebédre, ebből lehet tudni, hogy ez a főzést követő negyedik nap, amikor üres a hűtő. Sétáltunk, etettem, nyugtatgattam, mutogattam neki dolgokat a lakásban, de hol nézelődik, hol sírdogál, akár perceken belül megváltozhat picurka hangulata annak ellenére, hogy az itthoni légkör igen kiegyensúlyozottnak mondható. Ha fiú lenne, biztosan Pic Úrkának hívnám, amiért ugráltat. Szóval kemény. De ha a nappaliba érek és hallom a szomszéd kisrác hangját megnyugszom, hogy nincs baj, a gyerekek ilyenek, sírással kommunikálnak, beszélni még nem tudnak - esetükben nem feltétlen egyenlő a sírás a fájdalommal.

Végre csend van, hallom hogyan kerreg a gép. Hajat kéne mosni, megfőzni az ebédeket, vígasztalni kicsit Dömper lelkét, mosni, pakolászni. Gyerek üzemmód tökösebb elfoglaltság, mint a bungee jumping, mert bár csupa kihívás, mégis állandó.

Megint brekeg. Nem kell ennyit lamentálni. Irány a hajmosás, főzés. Ennyit a csendről. Könyörög, hogy vegyem fel. Ilyenkor tudnám mi a helyes...

Lépelemem a gúgli

Megvoltak a vizsgálatok colonoscopia kivételével. Arra nem vállalkoztak, mondván, még nem álltak vissza a szerveim az eredeti helyükre, túl nagy a kockázat veszélye. Ehelyett megint UH-ra küldtek, ahol megállapították, hogy a lépem mérete is határértéken van. Mihez kezd a laikus ezen információval? Hát beírja a gúgliiiba, hogy L-É-P-M-E-G-N-A-G-Y-O-B-B-O-D-Á-S, és leizzad, amikor az első találat a leukémia tüneteit taglalja, a második egy állapotos nő sztoriját beszéli el egy pszichédoki tollából attól a naptól, hogy a 33. héten megszülesztették, mivel rossz volt a vérképe, kiderült, leukémiás. Harmadik találat helyett az alma+Q billentyűt választottam és megnéztem a Tortúra c. filmet, amitől sokkal jobban éreztem magam. Vérképileg köszönöm csuda jól vagyok, gyönyörű lett az eredmény, mondhatni kiváló, szóval hiába az giganyirok meg a léplabda, úgy tűnik megmaradok.

Elképesztően fáradt vagyok. Luca az utóbbi napokban rendesen próbára tette a tűrőképességemet. Ötössel vizsgáztam. Egész nap ordított. Nem sírt. Ordított. Mit tesz ilyenkor a zöldfülű szülő? Nézzük csak... tentebabatente-mármegint lement a nap-szoptatok, idő van-lehet, hogy szomjas szegény-most mi a bajod, nem értem-miért vagy ilyen meleg, ja kimelegedtél az ordítástól-miért dől belőled a kaka, én csak a hőmérsékletedre volnék kíváncsi-már megint nem ebédeltem-hogy áll a hajam, nem baj nem megyek sehová, jé eljutottam a tükörig-futás vissza, csak két perce aludt el, már megint kezdi. És eljön az a pont, amikor nem emlékszem arra, mi történt egy órával ezelőtt, mert keverednek az emlékek annak ellenére, hogy sok új dolog nem történik. Próbáltam laza szülő lenni, bevágni gyereket az ágyba, hadd ordítson, erősödjön a tüdeje, de Luca keményebb dió, mint az anyja. Több órán át megállás nélkül nyomta 500 decibellel az ordítva sírást, így aztán megpróbáltam megnyugtatni, attól féltem, szétdurranak az erei.

Vittük őt ma orvoshoz, kötelező UH, ami persze nem térítésmentes, nem is értem. Gyerek egész testét összekenték a vacak zseléfélével, végignézték, tökéletes helyen van minden porcikája, és már majdnem brekegni is megtanult, bebizonyította dokker néninek, hogy a hangja nagyobb mint a haja. Hazafelé együtt benéztünk egy majdnem tescoba. Láthatóan jobban várják az október huszonhármat, mint a Télapót. Mikulás csoki még nincs, de akciós bomber dzseki, baseball ütő és magyar zászló igen. Tök jó.

Most itthon. Lucát kimerítette a jövés-menés. Nem marad meg az ágyában. Most is a babahordozóban ül/fekszik, kezei mellett a cumi, békésen szuszog, és ahogy nézem, nem értem, hogy jöhet ki ekkora hang egy ilyen kicsi emberkéből. Akárcsak Whitney Houston tizenöt éve. Csak kevesebb pigmenttel.

Ja, és beadattuk magunknak a Fluval AB-t és P-t. Maradt 2+2 lábunk, semmi mutáció. Csak egy kis vállsajgás.

Szívás-fújás

László Kórház. Szitáló köd. Beteg gyerek. Vicsorgó anyós. Így telnek a napok.

Babóka pár napja megint rosszul lett, nem maradt meg benne semmi, irány az orvosi ügyelet éjjel, ott lekezelő, friss diplomás (gabi mínusz három év) modorú szörnyedvény nő próbálta elmagyarázni nekem, hogy nem látja el a gyereket, mert nincs nálunk a TAJ kártyája. Magyaráztam neki, hogy nálunk van az a hivatalos papír a TAJ számmal, amit még a kártya kikézbesítése előtt kaptunk, plusz az összes eddigi Luca papír, beleértve a lakcím igazoló kártyát, a személyi számát, az eddigi kórházi leleteket, szóval megteheti, hogy nem vizsgálja meg, de higyje el, hogy hisztis szülő vagyok, aki tank, ha kell, és úgyis meg fogja nézni a gyerekem, mert ha nem, akkor irgumburgum. A vizsgálat végén közölte velünk: nem kell a gyereket kórházba vinni, nincs semmi baja, kicsit híg a széklete. Gyermeknek négy óra alatt az már az ötödik totál híg széklete volt olyan mennyiségben, hogy még a vizsgáló ágyról is az folyt, plusz már órák óta minden bevitt anyatejet kihányt. Vitatkoztunk. Hiába mondtam, hogy hasonló tünetekkel vendégeltek meg bennünket a Lászlóban másfél hete kiszáradás gyanújával, nem hatott. Úgyhogy közöltem a nővel, hogy nincs semmi gond, az ő felelőssége az egész, ha a gyermekkel, aki öt hetes és semmi nem marad meg benne, bármi történik, megtalálom. Erre ráírta a papírra, hogy a szülő kérésére tovább utalta Göttler Lucát a Szent László Kórházba. Érdekes módon a kórházba érve már nem engedtek bennünket sehová, mondván egy ennyi idős kicsi fél óra alatt is kiszáradhat, aki ennyire kevés ideje van a világon, annak ez már nagyon veszélyes helyzet lehet. Azóta itt melegedünk, ismét, csak most nem a bacis, hanem a vírusos oldalon, bár az sem kizárt, hogy a bébinek tejérzékenysége van, és ezért az állapot. Báááár az orra is tele van és prüszköl... Még nem tudni semmit, ma lesznek eredmények. Állítólag.

Közben anyóspajtással is volt egy telefonos menetünk. Először Danival, majd velem. Nehezményezte, hogy már két napja nem adtunk hírt magunkról, micsoda dolog ez, és különben is, és biztosan én próbálom elmarni a fiát és az unokáját tőle, de nem fog menni, mert nem tehetjük meg, hogy nem engedjük az unokája közelébe. Na. Eddig a pontig, heti minimum két alkalommal volt nálunk és legalább ötször beszéltünk telefonon, ami nálam már elképesztő rekord. Azért nem hívtam, mert a kicsi nem volt jól, én nem tudtam lábra állni két napig és örültem, hogy egyáltalán el tudom látni magunkat úgy ahogy. Kaptuk a hidegzuhanyt, előbb Danit próbálta győzködni arról, hogy micsoda ember vagyok én, mert nem hívom őt vissza (bár tele mind a két kezem) és nem dícsérem halálra a tökfőzelékét, mert nem főzök minden nap, mert direkt távol akarom tartani őt az unokájától (akiről egyébként a születéséig tudomást sem vett). Sajnos a telefonom annyira van felhangosítva, hogy a gyerkőc ordítása mellett is halljam azt, aki hív, így Dani mellett ülve hallgattam végig, ahogy rikácsol és engem szíd. Amikor elegem lett, kedvesen elkértem Danitól a telefont és elmondtam neki, hogy két kezem van, nem hat, bocs, hogy nem gondoltam arra, hogy telefonon folytassak vele diskurzust a tökről és persze, jelezhettem volna valahogy mégis, ha a szabad lábammal belerúgok egy bombába. Elmeséltem neki, hogy eszem ágában nincs megfosztani az unokájától, sőt, szeretném, ha ismerné a nagyszüleit, mivel az én életemben is fontos szerep jutott a nagyszüleimnek, de fel kell fognia, akármennyire is nem kedvel, hogy Lucának én vagyok az anyja és ez legalább addig így is marad, amíg ő a nagyanyja. Mondta többek közt azt is, hogy nem kellene kísérleteznünk a nevelésben, meg hogy a virág rossz helyen van a szobában, és különben is rosszul fogom a gyereket és még sorolhatnám. Senki nem akar a saját életében a rossz lenni, én sem, ezért megkértem, hogy hagyja meg nekünk a növénnyel és a többi dologgal kapcsolatos döntési jogot, mert ez így volna rendjén és hagyja, hogy dönthessünk, még akkor is, ha rosszul tesszük és legyen kedves feltételezze rólunk, hogy csupán harmadannyira vagyunk bénák, mint ahogy ő azt gondolja.

Ilyenkor persze lehet vélelmezni, hogy szeretetből viselkedik ilyen ostobán, de ennek egyenes következménye két dolog lehet: 1, apuka besokall, mivel minden este ugyanazt az úszító beszédet hallgatja végig, és lelép anyuka mellől, mert a nagymama befolyásoltsága lágyítja a koponyáját, így az unokájának rosszat tesz, 2, apuka besokall és elküldi a kedves nagymamát gombát szedni. Most a második lehetőséghez vagyunk közelebb. Remélem így is marad.

Mindeközben ismét kacérkodik velem a pánik, tegnapelőttre annyira kifáradtam, hogy megtréfáltak az idegeim. Ugyanis az történt, hogy szombaton délelőtt visszaslattyogtam SOTE-ra, ellenőrző mélyvénás doppler vizsgálatra, ahol a dokker néni végigkukkerolta az egész testem, és talált a a jobb lábamban egy két centis Baker-cisztát, mondta, emaitt lehet, hogy olykor nem tudok ráállni, majd lebiggyedt szájáról a mosoly és közölte, talált a nyakam bal oldalán két nagyobb és több kisebb valamit a nyirokmirigyek mellett, aminek nagyon nem kellene ott lennie és mivel szerdán úgyis lesz teljes alsó tükrözésem, csinálnak egy teljes vérképet és ráér akkor a biopszia, ha nem jó a kapott eredmény. Kértem, mondja már el, mik is azok a valamik, majd latinul hablatyolt zavartan pár dolgot és mondta, szerdán tükrözés előtt mindenképp beszéljünk. László Kórházba visszafelé tartva végiggondoltam, milyen következményei lehetnek a hallottaknak. Lelki szemeim előtt láttam, hogy én már nem vagyok, Dani már más nővel van együtt, mert az élet megy tovább, Luca azt sem tudja, ki volt az édesanyja, és az anyumat/anyai családot sem ismeri hála Dani édesanyjának, aki biztosan nem díjazná, hogy ne vele legyen a gyerek, amíg annak apja egész nap a munkában van. Igyekeztem a kórházban nem mutatni mennyire be vagyok szarva, Lucust megettetem, Daninak tárgyilagosan adagoltam az infót. Délután küldtek át a belgyógyászatra, mert látványosan lebiggyedt és lüktetett az alsó ajkam és mert nem mozgott a nyelvem rendesen, emiatt nem lehetett érteni, amit mondok. Kaptam egy nyugibogyót, visszajöttünk gyermekhez és megvolt az utász, aludjak végre egy nagyot. Tej lefej, apuka be kórházba, segít anyukának, anyuka végre elképesztő nagyot alszik, ajak működik. Szerdán colonoscopia.

Kérek egy "Szar is le van szarva" tankönyvet, köszönöm.

Agymenés :)

Dizájn7

Menő dolog a design hét, gondoltuk, elmegyünk este, megnézzük, amit csak lehet, mint ahogy azt tavaly ilyenkor is tettük. Reméltem, az elmebeteg sztártervezők kitalálták már a mogyoró ízű ketchup ruhát, talán maNUSka néven fut. Megkértük anyumat vigyázzon lurkóra, lefejtem tejet, döcögősen bár, de este fél tíz után kiléptünk az ajtón.

Abból kiindulva, hogy tavaly éjjel is nyitva tartottak helyek, logikusnak tűnt, hogy idén sem lesz másképp. Tévedtünk. Két izgalmasnak tűnő kiállítás miatt elgurultunk a Design Therminalig. Legnagyobb meglepetésünkre zárva volt. Az etnosznob Gödör most valahogy nem hiányzott, éhesek is voltunk..., hektikusan teltek az elmúlt hetek. No de nem törtünk le, megbeszéltük, a Design Hetet idén mégis kihagyjuk, inkább eszünk egy jót a Darsanban. Krúdy Gyula utca, kevésbé menő hely mint a Gödör, de legalább halljuk a saját hangunkat. A terasz fedetlen részén egy asztal volt még szabadon, leültünk, felettünk az égbolt, hmmm, milyen hangulatos, isteni. Két perc múlva eleredt az eső. Átültünk egy másik, már fedett asztalhoz, de abroszon hangyaboly tanyázott. Még itt sem adtuk fel, átültünk egy harmadik asztalhoz, de nem volt látótávolságban 10 perccel később sem felszolgáló. Elkullogtunk a Burger Kingbe, ott legalább tudtunk mit kapunk, sok meglepetés nem ért bennünket, gyorsan jutottunk táplálékhoz. Legurultunk a Lánc-híd pesti hídfőjéig, előszedtünk egy-egy szendvicset: romantikus ötletnek tűnt, legalább nem a négy fal között ettünk otthon. De az autón kívül hideg volt, jól befűtöttünk, de elálmosodtunk, hazajöttünk.

Luca akkor este végre négy és fél órát aludt, míg mi távol voltunk. Pech. Hogy pont akkor aludt mélyen.

Ötórai

Lucus gyógyulófélben. Kórházat még idejében elhagytuk. Vírus volt az elkövető. Kicsiny kevesebbet sír, már jobban alszik. Elég kemény műszak volt a kórházasdi, ott nem volt két egymást követő óra, amikor békésen szunnyadhattunk. Biztosan számít az is, hogy itthon vagyunk, az ismerős közegben, az ismert illatok és színek közt. Bár csupán egy hónapos, azért gondolom megszokott dolgai, érzései csak vannak már neki is. Ja, és ami igen fontos információ: a babák egy hónapos korukig újszülöttek, ezért bizton állíthatom, Luca már csecsemő. Bezony.

Nagyon kimerített ez a pár nap. Elfogytak a tartalék energiák és a türelem is. És hiába alszom, nem teszem mélyen, mert mindkét fülem a gyermekre van hegyezve, ahogy megmoccan, felriadok. Furcsa állapot ez. Közben furcsa mód gyenge a szervezetem, ritka, hogy nem fáj semmim, a szülés elképesztően sokat kivett belőlem. Ma a lábam vacakolt, ijesztően. Voltak pillanatok, amikor nem tudtam ráállni, pár perc múlva már igen. Ezt játszom egész este és csak remélem, hogy nem valami újabb nyavalyatörés a szülés előtti keringésromlásnak köszönhetően.

Szeretnék egy házat a világ végén, ahol kaviccsal lehet fizetni és nincs közvetlen térerő, sem mobil. Sem ötletek, mit-hogyan csináljunk. Csak pár különleges teafilter és egy motoros láncfűrész.

Orrház

Ismét az egészségügyben dolgozók napjait színesítjük, most épp a Szent László kórházban. Lucával harmadik napunkat töltjük itt. Szegény kicsikém. Még nem tudni, vírusos, vagy bakteriális eredetű betegség tünetei miatt vagyunk itt, legkorábban ma lesz meg a tenyésztés eredménye. Baromi fáradtak vagyunk mindketten. Sokszor csikar a hasa, ilyenkor nincs alvás, sem csend, csak keserű sírás-rívás, de mindezek ellenére nagyon jól viseli a nehézségeket, masszív kisember Lucinger.