TIKKaszTÓ

Rekkenő hőség van. A lakásban is. Azokat a jóakarókat, akik arról papolnak, milyen csodálatos dolog a terhesség, belepakolnám a hőhullámoktól kísért, most éppen áthevült testembe, érezzék csak, milyen pazar a kilencedik hónap oltári nagy hassal harminc Celsius fokban. Terhessé vált a terhesség. Sokk. Két k-val.

Tegnap jelentkeztek az első jósló fájások és mivel csak nem akartak abbamaradni, ráadásul azt hittem megszülök az Árkád kellős közepén, a szülészeten kötöttünk ki. Ezután jöttem rá, hogy a vaklárma és a délibáb szinte ugyanazt jelentik. Érzékelsz valamit, ami nincs, vagy éppen máshol van. Szülésznő elárulta, hogy a tűszúrásnyi nyilalásokat azért érezhetem, mert valószínüleg most ékelődik a medencémbe a gyermek feje (azt hiszem), és már biztosan közeli a szülés időpontja, de menjünk haza nyugodt szívvel, mert nem az elkövetkezendő egy-két napban veri be az ablakot a gólya kicsiny porontyunkkal. De akkor mikor mááááár?

Most nagyon nem szeretem a hőséget, és azt sem, amikor ilyen állapotban vízközelbe hívnak. Meeert... vízbe nem mehetek, nehogy bacit, vírust, vagy hínárt szedjek össze, a nap nem tesz jót a gyermeknek, az árnyék sem, mivel ott sincs sokkal hűvősebb, 15-20 percenkét kell pisilnem, állandóan éhes vagyok, de a legrettenetesebb az egészben a kísértés a fagyis jégszekrény miatt. És most, hogy már azt is tudom, ki az A Varga Zsófi, még kevésbé szeretem a húst. Már alig várom, hogy ne kelljen húst ennem. Megszülök gyorsan, bélflóráimat megöntözöm kicsit, ne hervadozzanak tovább, csinálok egy jó kis tisztítókúrát, veszek egy profi kis fogsort annak függvényében mennyi fogam marad szülés/szoptatás után és répát fogok csócsálni. Szegény ééén. És szegény többiek, akiknek most el kell viselniük. Azaz szegény Dani.