Hehe

Megvolt a céétéé és boldogan jelentem, jövőre is szükségem lesz egy pár új csizmára! Nem daganatot találtak ugyanis. Operációra szükség lesz, mivel két helyen sem stimmelek: a lépemen van egy melléklép, ami valamiért nőtt nyár óta fél centit és ezt nyomja a bal oldali alsó bordaív, plusz bélösszenövésem van. Ez utóbbit a vizsgálat nem mutatja ki, azonban a radiológus dokker is kíváncsi volt a hasamra, ezért jól végigtapizta a vizsgálat előtt, az ő tekintette is fátyolos lett, amikor a kérdéses ponthoz ért. Mivel már tükröztek alul, felül, megvolt a CT, ráadásul márciusban operáltak is, ami ugye nem ment egyszerűen, egyetlen lehetőségként a bélösszenövés maradt.

Találnom kell még egy radiológust és egy jó sebészt, hátha két legyet lehet ütni egy csapásra, le tudják kaszabolni azt a nyamvadék melléklépet és közben megtalálják és elintézik az összenövést, összenövéseket.

Na de ez sem vesz el több időt az életemből hat hétnél (már a műtét, plusz a lábadozási idő). Nagyon megkönnyebbültem. Mert ez legalább biztosan orvosolható jó szakemberekkel. Valahogy rohadtul nem lett volna kedvem most szívni a legdrasztikusabb betegségek egyikével.

Sínen vagyok, Luca gyógyul, én is fájdalmaim is elmúlhatnak (végre!). Ezek a jó hírek!

Nemtudommilegyenacím, félek

Pííísz

Ma reggel Lucussal átvettük a zárójelentését, hörgőtágítót kap továbbra is naponta négyszer, december tizenötödikén kontroll. A gyermek jól van, kedélyállapota kitűnő, hazatérésünket követően nem sokkal már az összes nyakláncom a nyakában lógott. :)

Holnap negyedegyre megyek a Transzplantációs Klinikára. Mellkas-, hasi- és kismedence-CT lesz. Három órás a vizsgálat, ezt követően egy radiológus elemzi a felvételeket és a vizsgálat után meg is kapom az eredményeket. Ezzel már legalább lehet mit kezdeni.

A hosszútávfutó magányossága

Tegnap délután rosszul lettem. Sokadjára ugyanott fájt, ahol az elmúlt hónapokban annyiszor. Ma egész nap hánytam és ment a hasam. Este orvoshoz mentem, ügyeletre. Szerencsémre az a dokinő ült ott, aki ugyanezen problémákkal már vagy négyszer utalt tovább az akutális ügyeletes kórházba, ahol nőgyógyászati, urológiai és hasi uh és laborvizságlat után sem találtak semmiféle kóros eltérést.

Ma végre meg tudtam mutatni neki, amiről egy ideje már beszélek. Másoknak. Feleslegesen. Mert senki nem hitt nekem. A kóros eltérést a hasamban. Daganat, mivel minden mást kizártak már az elmúlt időkben, kitapintható, szép, női ököl nagyságú - na nem kingkongé. Azért megtévesztő, mert manuális hasi vizsgálatot többnyire fektetett pozícióban végeznek és ilyenkor ez a kis szemét elbújik. Most megtaláltam azt a testtartát végre, amivel egyértelműen látható, már szabad szemmel is. Doktornő sokkot kapott.

Reggel hétre vissza kell mennem hozzá az összes eddigi lelettel, mivel a daganat lehetősége mindent megmagyaráz - a pajzsmirigyem rendben van. Kis konzílium után továbbítanak a megfelelő helyre képalkotó vizsgálat elvégézésének céljából.

Most Ági barátnőm van Lucával, reggel anyám váltja őt. A későbbieket akkor, ha van pontos diagnózis. Nagyon szeretem Lucát és rossz szívvel hagytam őt a kórházban, főleg ilyen állapotban, viszont úgy érzem, a nehezén már túl van a kicsi. Most nincs mit tenni. Danival minden eshetőséget átbeszéltünk - szigorúan objektív mércével. Bármi is történik, kell hogy legyen stratégiánk.

Vettem egy doboz cigarettát és a kádban rágyújtottam párszor. Jól esett. De rohadt büdös egy dolog.

Egydimenziós hozzáállás

Egy újabb éjszakás nővér, aki hibáját már nem hagytam szó nélkül. Este hét óra óta van itt. Többször köhögött, először az hittem asztmája van, hiszen senki nem lehet annyira hülye, főleg nem nővér létére, hogy úgy gyógyít gyerekeket, hogy közben módszeresen fertőzi azokat.

Az éjjel egy órás injekciónk előtt a következő párbeszéd zajlött le közöttünk:

én: - Mondja, Ön allergiás?

ő: - Nem, dehogy. Biztosan összeszedtem itt valamit.

én: - És akkor miért nem használ maszkot?

ő: - Anyuka, ugye nem gondolja, hogy azért, mert egyszer a gyereke fölé hajolok, elkaphatja tőlem a betegséget?

én: - Dehogynem. Egész este Ön kezeli, fölé hajol, van, hogy percekig mellettünk van és köhög.

ő: - Na ne mondja nekem, hogy napközben nem engedi ki a többi fertőzött beteg gyerek közé játszani.

én: - Nem. sőt, senki nem látogathatja őt, még a nagyszülei sem. Világosan megmondta a doktornőnk, egy felülfertőzés az intenzív osztályra küldhet bennünket. Én ezt semmilyen módon nem kockáztatom, nem is értem, hogy gondolja, hogy maszk nélkül dolgozik a PULMONOLÓGIÁN!

ő: - Húznék én maszkot, ha volna.

én: - Könyörgöm, ne mondja már nekem, hogy az egész átkozott épületben nincs egy rohadt maszk!

ő: - Hát az egész épületet nem faggatam végig, nálunk nincs.

én: - Pedig rohadtul kellett volna. De akkor én most elmegyek és hozok egyet Önnek, addig legyen kedves ne nyúljon a gyerekemhez.

ő: - Anyuka felesleges cirkuszolnia és különben is...

én: - Szerintem vérlázító, hogy ezt egyáltalán pont magának kell mondani. Sajnálom, ha ezen megsértődik, de meg kell értenie, ez egy beteg gyereknek sem jó, de még magának sem.

Nő robogva gyógyszerestül kivonult. Érdekes módon két perc múlva előkerült valahonnan egy kurva maszk. Luca tényleg nem érintkezik senkivel, nem kaphat el semmit, mert az egész rohadt napunk arról szól, hogy ő már jobban van és hisztizik, amiért nem mehet ki a többi gyerekhez játszani.

Délután is bejött egy kurva beteg két éves a szobánkba. A szülei álltak a háttérben és lelkendeztek, hogy milyen cuki, hogy így barátkozik. Átordítottam a folyosó másik végére nekik, hogy azonnal vigyék innen a cukiságukat, mert a gyerekemnek gennyes tüdőgyulladása és hörgőszűkülete van és rohadtul nem hiányzik még valami szarság. Nem mosolyogtak tovább. Itt mindenki hülye? Behozzák a gyerekeiket negyven fokos lázzal, őrjöngenek olyan szobáért, amiben még nincs másik beteg, aztán kiviszik ide a játszóházba a taknyosokat, hadd terjesszék a kórt és csodálkoznak, meg bőgnek, hogy a gyerekek nem javulnak. Beteg barmok!

Ha emiatt baja lesz Lucának, én biztos nem biológiai fegyverhez nyúlok. Rohadt életbe már.

Híróóóóó

Luca két óránként kapja a hörgőtágítót. Kora délután belázasodott, de egy kúppal sikerült levinni a hőmérsékletét. Ma már nyalogatotta a babapiskótát, megette egy banán egyötödét és egy negyed kiflit is. Sokat alszik napközben, így kíméli a tüdejét. Csacsog, nevetgél. Remélem, mostmár tényleg gyógyulófélben.

Idén második alkalommal imátkoztam sokat. Ideje hálát adnom.

Asztmatikus tünetek

Tegnap a tükrözés után megkezdték az antibiotikum adását - nagy dózisban. Éjjel sokszor köhögött a kicsi és elkezdett sípolni a tüdeje. Még éjjel megmutattam az ügyeletes orvosnak, aki azt monda, hogy ez még belefér a történtekbe.

Ma reggel megmutattam a minket kezelő doktornőnek. Azt mondta, beszűkültek a hörgői. Azonnal kapott hörgőtágítót. Egy órával később az oxigén szaturációja (aminek szám azt mutatja, milyen a tüdő átlégzése, mennyi százalékos) leesett a határérték alá, emiatt inhalálással egybekötött hörgőtágítás történt. Most óránként kell nézni a szaturációját, ha leesik, oxigént kap. Ez nem törvényszerű és nem is normális tünet. Doki néni rendesen kétségbeesett, amikor meghallgatta a hátát. Igyekszem összekaparni magam, mert atomjaira hullottam ma reggel.

Szent Szar

Túl a tüdőtükrözésen most ismét a pulmológián vagyunk. Falatot ugyanis nem találtak, de begennyesedett hörgőket és tüdőt igen. Óriási. Így akartak záróval hazaküldeni bennünket a gégészetről. Nem értettem. Felhívtam a pulmonológus főorvost és megkértem, segítsen, mert szerintem ez így nagyon nem jó. Ő sem értette, hogy képzelik ezt a fajta mentalitást.

Most biztonságban, legalábbis nagyon remélem.

Műtét

Egész éjjel köhögőrohamai voltak Lucának. Negyed órája vittem őt el a műtő ajtajáig, ahol átadtam az aneszteziológus asszisztensnek. Rettenetesen sírt. Mélyaltatták. A szobába már bekészítettek különféle, a műtét utáni műszereket és oxigénmaszkot.

Tüdő

Luca három nap után először ma este evett. Köhögnie kellett, az orra annak ellenére be volt dugulva, hogy étkezés előtt tisztítottuk ki az orrjáratát a nővérkével, ezért a száján vett levegőt és egy falatot beszippantott. Hasonló már máskor is előfordult, a szokásos fogásokat alkalmazva igyekeztem segíteni rajta. Később köhögőrohamai lettek, ezért átküldtek bennünket a gégészetre. Reggel hatkor altatják és tükrözik a hörgőit, a tüdejét, mivel a mellkas röntgen nem mutatja ki, ott-e a falat, vagy sem. Itt a gégészeten a főorvos azt mondta, kisebb a beavatkozás kockázata, mint annak a szövődményi kockázata, ha tényleg tüdejében a falat.

Giga sokkot kaptam, most próbálok magamhoz térni. Rettenetesen félek még mindig, pedig órák óta latolom a történteket. Faszkivan.

Javulunk, gyógyulunk

Luca jobban van! Tegnap éjjel annyira sikeres volt a lázcsillapítás, hogy hőemelkedése sem volt egész éjjel, csak az orrát kellett szívni másfél óránként és köhögött.

Most alszik és ahogy nyirkos haja a halántékához tapad, pont úgy néz ki, mint egy ázott angyalka. Reggel óta van egy kis hőemelkedése, de a negyven fokos lázhoz képest ez fika. Erről jut eszembe, a gyerek tegnap fikázott. Nem hittem a szememnek. Túúúúrta az orrát. Pedig nem láthatta otthon, mivel az ujjam már jó ideje nem fér bele a konnektor orromba. Biztos az apja volt. :)

Fekete angyal

Az éjszakás nővér nincs a helyzet magaslatán. Korábbi ittlétünk utolsó estéjén is ő ügyelt. Azt hittem most, hogy a másik épületben vagyunk, biztosan elkerüljük egymást. De nem.

Úgy szívta ki Luca orrát egymás után kétszer, hogy a végén dőlt belőle a vér. Amikor szóltam, hogy nem tud aludni a gyerek, mert teli az orra, jött megint a csövével. Mondtam, inhalálnánk egyet előtte, akkor talán értelme is van ennek a mutatványnak. Mondta, tök felesleges, mert majd az orrcsepp elintézi a felsértett nyálkahártyát. Mondtam, tán fellazítani kellene a taknyot, nem felesleges baszkurálni a gyerek nyálkahártyáját, amikor már attól elered az orra vére, ha ül. Mondta, hogy nem, kiszívja. Mondtam, hogy nem szívja ki. Nem kell segítenie az inhalálásban, megcsinálom egyedül és utána szívjunk. Megunta. Lucához az összes végtagom kígyó formában kellett bevetnem, mert csecsemőkora óta nem bírja elviselni, ha valami az orrához ér. Birkóztunk egy nagyot, de végül sikerült. És láss csodát, jött a váladék, nem kevés, igazi, nyúlós takony.

Ha nem figyelek az infúziójára, reggelig sem csurog le, ráadásul beszárad a branul, mert a gyerek egész éjjel forgolódik, sokszor maga alá gyűrve a csövet és ilyenkor ugye nem csepeg tovább a lötyi. Készenlétben vagyok, mert ide csak ritkán nyitnak be az éjszakás nővérek. Amikor infúziócsere után szóltam a nővérnek, hogy van egy közel két centis buborék a csőben, látványosan megilletődött. Persze, tudom, nem úgy volt. (Egy felnőttnél akkor végzetes a jelenség, ha a cső nagy része levegős, na de ezzel arányosan egy kisebb szervezet esetében gondolom elég pár centi is.) Odajött, lezárta a branült és kiengedte a gyilkost. Itt jött el az a pont, amikor felkapcsoltam a villanyt és úgy döntöttem, ha a gyerek elég fáradt, elalszik fény mellett is, de ha sötétben észrevettem ezt a csöppnyi levegőt, világosban többet látok.

Cigiznek. Nem is engednék cigiző embereket nővérkedni. Mennyire ciki, ha pont akkor szívja meg, amikor más is.

De nagyon jó, hogy itt lehetek mellette, mert így legalább tudom, látom, mi történik és vétózhatok, ha úgy adódik.

Heim Pál ismét

Gyermek többször is belázasodott ma, reggel evett utoljára, azt is kihányta, inni sem nagyon akart. Összecsomagoltam a holmijainkat és Laci (szerintem nyugodtan mondhatom, hogy a fogadott apám, mivel az igazi nincs sehol, helyette ő van jelen folyamatosan az életünkben) behozott bennünket.

A csinos G épület pulmonológiai osztályára jöttünk - eddig valamilyen lerobbant melléképületben hédereztünk, ahol a sok félkomplett szülő azt hitte, tracspartizni fektették be a gyerekeinket és előszeretettel csereberélték a szottyadt vírusaikat. Többször kellett erőteljesen rájuk szólnom, hogy nem szeretnék beszélgetni, mivel nem azért vagyok ott, hogy panaszkodjak, miközben a gyerekem felülfertőztetem, hanem azért, hogy a kicsiny meggyógyuljon.

Na szóval ez egy felújított részleg, az ügyeletes dokker néni is nagyon készséges volt. Megnézte Lucát, egyértelmű volt, hogy ismét be kell feküdnünk, mivel gyermekem a kiszáradás szélére került, szegénynek alig találták a vénáját, annyira besűrűsödött a vére.

Jött kedvenc neurológus doki nénink, szerencsére ő volt ma ügyeletes és amikor hallotta, hogy visszajöttünk, azonnal átjött megnézni bennünket. Mindenféle gyereket szivatós, föl-alá járkáltatós vizsgálat után megállapította, hogy a törzsi ataxia és mindenféle neurológiai fityfene elmúlt, a nehezén túl vagyunk. Háromszoros hurrrrrá!

Válogatott módon kínozták őt a nővérek is, aminek eredményeképpen ismét levegőhöz jutott és parányi lábait szorgosan egymás elé téve élvezte a lét orron szippantot változatát. Most alszik, csepeg az infúzió és nagyon remélem, hogy a következő egy héten belül végre kikupálódik az én kis virágszálam.

Ja, amikor megemlítettem az orvosnak, hogy ha lehet, itt maradnánk az új épületben és elmeséltem a miértjét, azonnal kerített itt egy szobát. Mák, mák, mák, jófejség.

Nem jobb, de nem is bal

Luca az elmúlt két napban sokat köhögött. Este segített, hogy visszamentünk Heim Pálba inhalálni, ezt követően kábé hat órán át volt jobban. Éjjel ismét nagybőgő tónusban köhögött, egy órája pedig harmincnyolc fokos láza volt és hányt is. Most várok, hideg párásítok körülötte, aztán mérek. Ha nem változik a helyzet, visszamegyünk a kórházba.

A járása még mindig furcsa, csámpás a jobb lába, de már nem merem megítélni, mert az anyja vagyok és nem objektív.

Valamit nekem is sikerült benyelnem. Fáj a hátam, a mellkasom, a gyomrom és megy a hasam. Meghallgatot a gyerekorvos és felírt bogyót. Három darabos, antibiotikum, szerintem csak a sárgalázra nem jó, brutál. Mert a jobb tüdőmet gyengébbnek ítélte meg a balnál. Nem fosok, mert a bal fáj igazán.

Közben tesómék kisfia is kórházba került a mamájával. ő csak négy hónapos, nem akart enni, inni és lázas, plusz jó ideje köhög is. Szép kóórban élünk.

Ataxia

Heim Pál kórházból jöttem ma haza gyermekkel. Kaptunk két és fél nap haladékot. Amennyiben a tünetei nem változnak, felvesznek bennünket a neurológiára és jön a gerinc lumbálás, az altatásos koponya cété és a többi nyalánkság. Rettenetesen fáradt vagyok.

Luca pár napja esetlen lett. Gyakran összerogyott, elesett. Tesztelni kezdtem és észrevettem, hogy nem megy egyenesen. Dülöngélt. Előző nap este láttam a kezében egy bogyót, amit karácsonyi dekorációnak vettem, növény, igazi, nem is tudtam, mi az. Én állat! Hívtam a toxikológiát Heim Pálban, majd fogtam a gyereket és Rúúgli úr segítségével piszok gyorsan eljutottunk a célhelyre. Futás a toxikológiára. Dokik, nővérek nemigen voltak a helyzet magaslatán, nem ismerték fel egyből az egyébként egyáltalán nem ritka bogyós termést, de amikor végre eljött a felismerés pillanata mondták, ettől nem produkálhat ilyen tünetegyüttest a gyermek, irány a neurológia.

Kikérdeztek az elmúlt napokról. Mondtam, hogy a gyerek két hete rettenetesen beteg (annak ellenére, hogy négyszer jártunk vele orvosnál), de főleg éjjelente köhög, akkor pont úgy, mint ahogy egy motort szokás berúgni - például egy choppert. Megkérdezték nekem milyen alapbetegségeim vannak, családban milyen betegségek fordultak elő, majd jött a teszt, amin Lucus elbukott. Három opciót tartott lehetségesnek a neurológus főorvosnő:

1. a gyerek megtalált itthon egy nyugtatót és bevette - mondtam neki, hogy ez kizárt, nincs olyan helyen, ráadásul amikor beveszem azt a szart még tuti magamnál vagyok, ergó feltűnne, ha elgurulna a gyógyszerem - na de ez a verzió kimutatható vizeletből, negatív lett,

2. a köhögéscsillapítónak van ilyen mellékhatása - ez egy nap alatt elmúlik, nem múltak el a tünetek másnapra,

3. a vírusfertőzés megtámadta az idegrendszert - extra vírusos fertőzést mutatott ki a laborvizsgálat eredménye.

Eddig sajnos a harmadik verzió tűnik a legvalószínűbbnek, mivel kicsiny gyermek másnapra csámpás is lett. Apjától kapta el ezt a kórt, akinek hiába könyörögtem, hogy viseljen maszkot, mosson kezet, menjen orvoshoz, nem tette, főleg nem rendesen. Ő most mellhártyagyulladással fekszik otthon. Nem, ő nem most volt beteg, egy hete meggyógyult, mégis ezt diagnosztizálták nála, mégpedig ma reggel, pedig csak az oldala fájt.

Most itthon vagyunk bébivel, sokat gondolkodom, bízom, csak nem tudom, miben. Rettenetesen félek. Luca a mindenem.

Elárulok egy titkot. Amikor terhes lettem, nem akartam élni, még nem tudtam Luca létezéséről. Nem volt miért csinálnom. Elhagytak, becsaptak, magam csaptam be, nem éreztem talajt a lábaim alatt, pánikbeteg voltam, depressziós, a munkám megszűnt, pénzem nem volt, mert nem fizettek ki, közeledett a karácsony, gyűlöltem az egészet. Kétezer-kilenc január ötödikén tudtam meg, hogy állapotos vagyok. Addigra már csak negyvenhat kilót nyomtam és az átlagfogyasztásom napi két háztartási keksz és két pohár víz alatt volt. Majdnem biztos volt, hogy nem élem túl. Amikor a terhességi teszt pozitív lett, már nem tehettem meg, hogy szép lassan kinyírom magam. Volt miért élni, volt miért tervezni, volt miért pótolni, volt kiért élni. Az én életem egyetlen értelme a gyerekem. És nem azért, mert ősanya típus vagyok. Sajnos nem vagyok. De nincs senki, semmi más, ami ehhez a világhoz köt. Ő az egyetlen ember, akit önzetlenül tudok szeretni, akiért bármeddig, bárhová elmennék.

Tudom, hogy képes vagyok számára megadni mindent, ami igazán fontos. Mert érzem, ahogy pulzál, érzem, mire vágyik. Szóval most rettenetesen izgulok, illetve nem is izgulok, nem vizsga ez. Félek. Rettegek. Csupán egyetlen dologra vágyom. Az egészségére.

Hormonmormon

Egészségüggyel kapcsolatos kálváriám folytatódik. Lucával egyetemben benyeltem valami virgonc vírust, plusz begyulladtak a tejmirigyeim szombatra, a mellkasom le-leszakadt, ezért a SOTE I. számú szülészetén kötöttem ki – nem szülés céljából.

Jófej doki volt az ügyeleten, látásból ismertük egymást köszönhetően a Luca jöttét megelőző másfél hónapos murinak, a szülésemnél is ott volt, örültem neki. Mondtam, már nyolc hónapja nem szoptatom a gyerekem, plusz volt hormonzavarom, emberes, akkor nem javasolták egy másik hormontartalmú készítmény szedését is - még tejapasztás céljából sem.

Dokker nemigen értette a dolgot, miszerint hogy lehet, hogy rendszeresen járok nőgyógyászati kontrollra, endokrinológus is lát három havonta, mégsem zavart senkit, hogy fájnak a melleim. Megvizsgált, közel hajolt, megnyomta az emlőmet, majd megtörölgette a szemeit (...), elküldött vérvételre, fehérvérsejtszám és egyebek meghatározása céljából. Később együtt örültünk, hogy nem kell semmimet felvágni. Kaptam cserébe jó kis hormontablettát, amitől lezuhant a vérnyomásom kábé hatvanperkettőre, hisztis lettem (tegnap kishíján kurvaanyáztam a játszótéren), este órákon át zokogtam gyakorlatilag bármin (ebben mindszentek is a segítségemre volt). Luca éjjel köhögött, takkert szívtunk párszor, reggelre a hangom kezdett búcsúzni, mostanra az orrom fújom rendesen, ha tudna mi távozni rajta keresztül.

Prolaktin. Az új memoriter. Még két hétig kell szednem a bogyókat, öt hét múlva újabb vérvétel, teljes hormonszint-meghatározás, aztán irány a diliház.

Nem múlhat el semmi, ha nem felejtjük el

Tipokrata

Most érkezett el az a pillanat, hogy legalizálnom kell szakmai tevékenységem, mivel rogyásig vagyok munkával és kissé ciki már, hogy másoktól kell számlát kunyerálnom, vagy éppen kezeimet széttárva sűrűn pislogva a következő mondatokat hebegnem: „szááámla? az bizony nincs, de már alakul a cég". Ezért a titkosítás. És mivel pályázni is szeretnék majd, nem biztos, hogy szerencsés, ha dr. gúúgli segítségével társítani tudják a nevemhez és a Typokrata Kft-hez például a „geci vs. drogos" bejegyzésemet. A Szociális és Munkaügyi Minisztériumnál például biztosan kiverné a biztosítékot. Amivel nekem sok gondom nem volna, leszámítva, hogy nem kapnék munkát. Szarni rá, mostanság úgy is divat az anorexia.

A titkosítás felvetése kapcsán sok-sok levelet kaptam számomra ismeretlen emberektől, melyben írták, szeretnének hozzáférést. Furcsa érzés, mivel én is követem titokban mások életét, napról-napra látogatok el ugyanazokra a helyekre és olvasom, hogy kivel mi történik és őszintén nem hittem, hogy másokat érdekelhet, mi történik velem.

Az elmúlt időszakról kicsit szomorkásan írtam, de nehezen is éltem meg. Ez az utóbbi hat hónap eddigi életem legnehezebb időszaka volt. Igyekszem az ingatag és labilis pontjait stabilizálni és magam megnyugodni kicsit. Remélem hamarosan visszatér belém a szarkasztikus Uma és talán ti tudtok jókat nevetni - mint korábban.

Szóval továbbra is csak azt tudom ígérni, amit eddig is adtam magamból: