A hosszútávfutó magányossága

Tegnap délután rosszul lettem. Sokadjára ugyanott fájt, ahol az elmúlt hónapokban annyiszor. Ma egész nap hánytam és ment a hasam. Este orvoshoz mentem, ügyeletre. Szerencsémre az a dokinő ült ott, aki ugyanezen problémákkal már vagy négyszer utalt tovább az akutális ügyeletes kórházba, ahol nőgyógyászati, urológiai és hasi uh és laborvizságlat után sem találtak semmiféle kóros eltérést.

Ma végre meg tudtam mutatni neki, amiről egy ideje már beszélek. Másoknak. Feleslegesen. Mert senki nem hitt nekem. A kóros eltérést a hasamban. Daganat, mivel minden mást kizártak már az elmúlt időkben, kitapintható, szép, női ököl nagyságú - na nem kingkongé. Azért megtévesztő, mert manuális hasi vizsgálatot többnyire fektetett pozícióban végeznek és ilyenkor ez a kis szemét elbújik. Most megtaláltam azt a testtartát végre, amivel egyértelműen látható, már szabad szemmel is. Doktornő sokkot kapott.

Reggel hétre vissza kell mennem hozzá az összes eddigi lelettel, mivel a daganat lehetősége mindent megmagyaráz - a pajzsmirigyem rendben van. Kis konzílium után továbbítanak a megfelelő helyre képalkotó vizsgálat elvégézésének céljából.

Most Ági barátnőm van Lucával, reggel anyám váltja őt. A későbbieket akkor, ha van pontos diagnózis. Nagyon szeretem Lucát és rossz szívvel hagytam őt a kórházban, főleg ilyen állapotban, viszont úgy érzem, a nehezén már túl van a kicsi. Most nincs mit tenni. Danival minden eshetőséget átbeszéltünk - szigorúan objektív mércével. Bármi is történik, kell hogy legyen stratégiánk.

Vettem egy doboz cigarettát és a kádban rágyújtottam párszor. Jól esett. De rohadt büdös egy dolog.