OPNI Lista

És csak hogy lássátok, mi minden volt egy helyen, ahol ezek az osztályok lényegében összedolgoztak, hiszen együtt lélegeztek, tehát aki járt az egyik osztályon életében, arról tudtak akár két évvel később a másik osztályon.

Le lehet kOPNI

Tegnap Tényőn egy férfi brutális módon végzett családjával. Nem volt fegyvere. Ezért örülök, hogy végre nem azt kezdték firtatni a vértócsák kerülgetése közben politikusok, rendőrök, hogy micsoda dolog, hogy valaki az otthonában tarthat fegyvert - mint ahogy azt a pécsi ámokfutó esetében tették. A mostani szörnyűség ékes példája annak, nincs szükség lőfegyverre ahhoz, hogy egy pszichésen beteg ember kiírtsa akár saját családját. Nem is az a lényeg, mivel tette. Csupán az, miért. Így talán energiát lehet pocsékolni a tényleges megelőzésre. Vagy holnaptól betiltják a pajszer és a szatyor használatát? Mert ölni ezekkel is lehet.

Árulja el valaki, miért volt szükség az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet bezárására! Azért, mert a Budai Királyi Országos Tébolyda (később OPNI) 1868. december 6-án nyitotta meg kapuit, azóta több százezer kartonnal rendelkeztek az ország egész területéről? Mert az nyilvánvaló, hogy a terület alapból kellett valakinek. Az is egyértelmű volt - már a bezáráskor -, hogy nem lehet egy ilyen, országos méretű intézmény működési rendjét jónéhány, már működő kórház pszichiátriai osztályára hárítani, mivel nincs egy központi adatbázis.

Ha valaki nem tudná, mint volt "nemnormális", szívesen felvilágosítom: egy olyan embert, mint az a családfő, aki kivégezte a családját, majd végzett magával is összetett módon kellett volna kezelni. Gyógyszeres kezelés mellett nyilvánvalóan szüksége lett volna a pszichoterápiára, amely egy több éven át tartó, folyamatos(!), intenzív feltáró beszélgetés-egyveleget jelent az erre alkalmatos szakemberrel, mint pszichiáter, vagy pszichológus. Ezzel az egésszel egy probléma van: Lipót bezárása óta nincs kapacitás, sem energia, sem személyzet, sem pénz állami szinten a pszichoterápiára. Csak gyógyszerrel gyógyítanak - talán kettő, három kisebb pszichiátriáról tudok, ahol van esély egy-egy olyan szakorvossal való találkozásra, aki szerint a TB alapba belefér a napi, vagy legalább heti egy hosszabb beszélgetés. A többiek többnyire magánpraxisukat ápolják, mert jól tudják, gyógyítani ténylegesen csak úgy tudnak, ha arra időt szánnak egy, a gyógyításra megfelelő helyen. És az idő pénz, nem is olyan kevés. Mert fenn kell tartani egy erre lehetőséget adó helyet, mert rezsit, adót és alkalmazottat kell fizetni. Egy ilyen helyen egy óra gyógyítás orvostól függően 5000-20 000 Forint közötti összeget jelent és heti legalább egy alkalommal érdemes megjelenni. Tessék már egy kicsit utánaszámolni!

A volt ápoltak töredéke engedheti meg magának ezt a "luxust", a többiek Xanaxot és Rivotrilt kapkodva élik túl az aznapot, amit ellenőrzés nélkül a pszichiátriai oktatásban csupán minimálisan részesülő házi orvosuk töm beléjük, vagy az a pszichiáter szakorvos, aki havonta egyszer látja őket magánpraxisának vendégszeretét biztosítva. Még a recept felírását is kiszervezik az állami keretekből, csak hogy lehúzzanak az emberről alkalmanként is valamennyi bőrt. Tisztelet a kivételnek. A Lipóton kezeltek nagy részének már munkája sem volt aktuális elmeállapotának köszönhetően. Ők mivel fizetnek majd gyógyulásuk érdekében, kaviccsal?

A hipochondriába még senki nem halt bele, deprsszió miatt sem szokták kivégezni az emberek családtagjaikat, de ha egy pszichés állapot régóta áll fenn, a család nem ismeri fel a bajt (Ugyan, Gézukám, szedd össze magad, nincs neked semmi bajod, én nem kísérlek el a gyogyóba...), és az egyén rettegésben él, bőven elég egy kis szikra a gyújtózsinór végén, és már is kész az átmeneti elmezavar. Én személy szerint legalább két olyan embert ismerek, akiket ha nem kezelnek egy ilyen, nem tartós, azaz átmeneti pszichés állapottal zárt osztályon másfél hónapig, már egészen biztosan kaszaboltak volna ők is. Diplomás, felnőtt, szép, kedves, jó emberek, akik az életüknek azon periódusában nem voltak beszámíthatók. És nem azért, mert hülyének születtek, hanem azért, mert a környezetük nem fogadta el a betegségük komolyságát, miértjét.

Nem minden pszihés beteg baltásgyilkos, de potenciálisan minden baltásgyilkos pszichésen beteg. Itt az idő, hogy felismerjük végre a társadalmi felelősségünk szerepének komolyságát. Mert amikor Pécsett lövöldözni kezdett a kattant egyetemista - ezzel egy életet kioltva és több embert megsebesítve -, nem arról kellett volna beszélni, hogyan és mennyire szigorítsák a fegyvertartási engedélyt (persze ez akkor és ott , a választások előtt nem sokkal jól hangzott), hanem arról, hogy miért jutottunk el oda, hogy egy ember ezt megtehette, akit kezeltek már pszihiátrián a problémáival és gyanítom, hogy az OPNI-ban is tették mindezt. Tudom. Mert senki nem viszi el a balhét. Senki nem fogja kimondani, hogy az OPNI bezárásával több százezer (!!!) ember pszichiátriai kontrolljának lehetősége szűnt meg teljesen, ezt a felelősséget nem vállalja fel senki, a választások előtt biztosan nem fogok erről olvasni.

Ha ez a helyzet sokáig áll fenn és nincs egy olyan hely, mint az OPNI volt, ahová bármikor menni lehetett elmondva, hogy neked gondod van, pénzed nincs, segítsenek, jöhet egy átmeneti pszichózis és lemészárolhatod akár az egész családodat. Nézz utána, sajnos a fogalom létezik, sajnos lényegében bárkivel előfordulhat életének egy nehezebb periódusában tekintet nélkül nemre, életkorra, iskolázottságra, életvitelre.

Kezelhető, amennyiben jókor, jó helyen, még időben csípik el ezt a kórságot. Pszichopataként senki nem születik, ezeket a prototípusokat a társadalom gyártja le. Figyeljünk jobban egymásra. És ne beszéljünk feleslegesen, csak hallgassuk meg azt, akinek gondja van.

És végül az ombudsman megállapítása az OPNI bezárásával kapcsolatban:"Az országgyűlési biztos a pszichiátriai és addiktológiai betegellátás állapotának feltérképezésére indított utóvizsgálatában ugyanis súlyos hiányosságokat tárt fel: egyebek között az egészséghez való joggal, azon belül az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés jogával összefüggően. Szabó Máté még 2008 elején alapjogi szempontok szerint vizsgálta az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet (OPNI) bezárása miatt kialakult helyzetet. Akkor azonnali intézkedéseket kért az egészségügyi minisztertől, mivel nem látta biztosítottnak, hogy az új rendszer képes ellensúlyozni az ellátások színvonalának - egyes szakterületeken kritikus - csökkenését, aminek következtében betegek százai kerülhettek veszélybe. A biztos a fogyatékossággal élők jogainak védelmével foglalkozó projektje keretében 2009-ben indított hivatalból utóvizsgálatot a helyzet értékelésére, amely fél évig tartott.

Összegző jelentésében az ombudsman megállapította, hogy a pszichiátriai ellátás valamennyi területén jelentős a kapacitáscsökkenés, illetve a kapacitáshiány. A hiányosságok közé sorolta, hogy a rehabilitációs ágyak alacsony száma akadályozza a pszichiátriában gyakorta szükséges folyamatos és hosszú távú utókezelést, e nélkül pedig nő a visszaesés veszélye a betegeknél.

Nem megoldott az agresszív magatartású, önmagukra vagy másokra veszélyt jelentő, illetve az egyéb - fertőző, belgyógyászati - betegségekkel küzdő pszichiátriai betegek elhelyezése és kezelése sem. Az ellátás területi aránytalanságait csak részben sikerült megoldani, a fekvőbeteg-ellátóhelyek és ágyak különösen a gyermek- és ifjúságpszichiátriai, valamint az addiktológiai ellátásból hiányoznak."
(Heti Válasz, 2009.12.13.)

És még egy gondolat. A pécsi lövöldözés esete meglátásom szerint azért vízválasztó, mert az elkövető az átlag szemében büntetlenül megússza tettét. Mi történt vele? Az Igazságügyi Megfigyelő és Elmeszakértői Intézetben csücsül és vár. De lássuk be, a tettével egyenértékű bünetést nem fog kapni az elmeállapotára hivatkozva - ez ugye a látens skizofrénia. Ettől a ponttól fogva nincs megállás, mert nem lesznek képesek megfelelően szankcionálni a hasonló eseteket. Ha egy megtehette, megteheti bárki más is. És ezzel itt koránt sincs vége a történetnek, mert a többi szamuráj kardos, pisztolyos, motoros láncfűrészes figura az utcákat rója és kezelés hiányában időzített bombaként ketyegnek mindahányan. Csak most kezdődik.

Ezek az emlősök vajon kire szavaznak majd?

Süsü fel nap!

Felemás érzéseim vannak. Most, hogy A. küzd a rákkal, minden problémám kicsinek tűnik. Nem is tudom, azt hiszem szégyenlem magam, mert most azt érzem, hogy a ő baja igazi probléma az enyémekhez képest. De persze nem lehet összehasonlítani két életet, két szálat, még akkor sem, ha sok a párhuzam. Mert én a saját életemet kell hogy éljem, a saját dimenzióimban, a sajátjaimmal. Hiszen mindig adódik megoldandó feladat.

Kedden kérünk kardiológiai vizsgálatra beutalót. Luca köhögni kezdett pénteken, ezért orvos látta, azt mondta, systoles szívzörejt hall, meg kell nézetni jövő héten egy szakemberrel. De valahogy nem félek. Persze, utánajárunk, kivizsgáltatjuk a kiskorút, megtesszük, amit kell. Csak már annyiszor ijesztettek ránk orvosok teljesen feleslegesen megbénítva ezzel bennünket hetekre. Először ugye az agyi oldalkamra gyanújával riogattak - egy hétig rettegtünk, de aztán látta gyermeket a legjobb genetikus orvos -, aztán jöttek azzal a marhasággal, hogy túl kicsi a gyerek, 1830 g-ra becsülték 36 hetesen. Azóta is többször gondoltam már rá, mennyire szívesen elbeszélgettem volna a félvak szonográfus hölggyel, persze csak utólag, szülés után, mert hát az 1850 g valahogy baromira nem egyenlő a 3150 grammal, főleg ha a szülés közbeni sikoltozó gátamra gondolok.

Közben feltettük a régi lemezt. Ki mit szúrt el, kinek mi fáj, miért fáj és miért toporgunk egyhelyben. Szaros akadálypálya, teljesen felesleges. Ideje felnőni és dönteni végre. Akarom, akkor csinálom. Ha meg nem, akkor lelépek. Nem? Ennyire egyszerű. Nem állandóan keseregni valamiért. Most azért, mert nem a világ másik végén vagyok egy felelősség nélküli életben, holnap meg azért, mert holnapig még elválik, miért.

Fáradt vagyok. Hormonok. Az agyalapi mirigyem sem teljesen komplett. Most már a szerveztem sem tudja, alul- vagy túlműködik a pajzsmirigyem. Most például 4 napig voltam természetes tisztítókúrán, mint a kiskatona, vigyázba állva trónoltam az erre alkalmatos helyen. Eközben két kilót híztam. Ma épp túlműködésre utalnak a tünetek. Ez azért szemétség, mert még csak felkészülni sem lehet rá, lutri az egész. Kerek lett a fejem, pont mint egy kugli. Csodálatos lepényfej. Böá.

Egy új élet kezdete

Napok óta masszívan csüngök a világhálón és egyféle daganat különféle megnyilvánulásairól tájékozódom. Mára már egészen konkrét kórképeket sikerült értelmeznem. Nem. Nem lettem megint hipochonder, ne reménykedjetek, ezt a posztot már leadtam, töltse be szépen aki csak akarja, biztosan akadnak még jelentkezők rajtam kívül. Segíteni szeretnék. Csak az a baj, hogy nem tudok. És ez ocsmány érzés.

Pár éve egy számomra fontos embert - szerintem barátomat - akartam megtéríteni. A világ nagy összefüggései révén próbáltam számára bizonyítani, hogy minden összefügg mindennel, véletlenek márpedig nincsenek, az ember betegíti meg a saját szervezetét, tehát képes azt meggyógyítani is, satöbbi, satöbbi. Ő erre válaszképp azzal törte le a szarvam, hogy ne erősködjek, nincs gondviselés, sem istenek, sem semmi, "le vagyunk ide baszva" a Földre, az élet-halál kérdése pont úgy dől el, mint az M7-esen Balcsi felé tartva a szélvédő áldozatainak rövid élete. Bogarakra gondoltam, nem a potenciális öngyilkosokra. Most úgy érzem, nagyjából igaza lehet. Bár olykor esélyt kapunk arra, hogy elrendezzük még életünkben fontos ügyeinket. Nem a hitelekre gondoltam. Van, hogy kapunk haladékot. Van, hogy nem is olyan keveset.

Érdekes, hogy változom évről-évre. Tíz, tizenöt éve még úgy gondoltam, nincs gondviselés, nincs semmi, én sem vagyok, csak illúzió minden, nemsokára felébredek végre. Öt-hat éve kezdett kikristályodni bennem valami, ami a buddhizmus felé húzott leginkább. Most úgy gondolom, minden leírható képlettel, vagy fekete, vagy fehér, vagy igen, vagy nem. Aki azt hiszi van talán, az ugyanazt a vizet tapossa születésétől haláláig és csak megúszni akarja az életét. És persze, mindent meg lehet magyarázni mindenféle érdekes elmélettel, de valami akkor is vagy van, vagy nincs. Tehát nagyjából minden eldöntendő. Az ember magának tartozik annyival, hogy válaszokat adjon legalább a benne felmerülő kérdésekre. És ahogy a válaszokat keressük, tapasztalunk, tanulunk, így fejlődünk ténylegesen. Igen. Radikális. Na de mikor nem voltam az? Megváltozni nem fogok, maximum formálódni.

A mostani rémálom neve: seminoma. Az Uzsoki Kórház nemtörődömsége miatt most egy barátom élete múlik a következő hónapokon. Szurkolok neki/nekik, bízom benne. A legerősebb akaratú ember, akit ismerek. Ő eddig is tudta, hogy mi minden múlhat rajta. Ha neki nem sikerül, hát senkinek.

Jobbik Vóna elkőtőzni

Furcsán teltek az elmúlt hónapok. Összemosódtak az élményeim, minden összefolyt. Valahogy elvesztek a célok, a tervek és csak katyvasz volt a fejemben a jövőt illetően. A saját jövőmet tekintve. Mert persze, anya vagyok, de ennél a pontnál nem áll meg az élet. Saját célokra van szükség, hogy emberként és nőként is képes legyek továbbra is funkcionálni. Az anyaság a legnagyobb dolog, ami történt velem, de ez nem a minden. A gyermek a minden. De őt "csak" kölcsön kaptam. Egyes számban azért, mert csak a magam nevében beszélhetek. Én egyben, egészként üzemelek biztonságban, tehát ideje változtatnom.

Kialakult egy időben is kivitelezhető napi menetrend. Naponta ismétlődik a nap. Az egyetlen nap. Az Idétlen időkig c. filmben láttam hasonlót. De tényleg ugyanaz. Luca már szilárd ételeket is eszik, sütőtököt, burgonyát, csirkét, banánt, almát, narancsot. Szépen fogja a kis kanalát, és csupa csoda dolgokat művel. Karatyol, mászik, kúszik, bújik, szeretetgombóc.

Az elmúlt három-négy hónapban nemigen foglalkoztam munkával, ami azelőtt a mindenem volt. Elvesztettem a lényeget. Akkora felelősség és annyi idő Münyüri, hogy gondolataim és napjaim egészét ő tette ki. Az elmúlt hétre találtam vissza csak magamhoz és ez is csak részben sikerült. Elcsenek a napból egy-két órát, amit magamra fordítok. Most például még el szeretném olvasni a Jobbik-féle pártprogramot, hogy pontos indoklással tudjam megmagyarázni egy jóbarátomnak, miért fél Gabi a (rosszabbik) Jobbik jövőtől annyira, hogy elköltözni is képes Vóna egy másik országba, amennyiben ez a szánalomhalom banda jut hatalomra. Csak annyi időre, amíg megbuknak. Inkább most kerüljenek hatalomra, mint négy év múlva, mert akkorra már kiírthatatlanná válnak, mivel elképesztően jól felépített a szervezetük és arra is rájöttem már, miért. Már csak precízen meg kell fogalmaznom a Kökénynek.

Egészségileg köszönöm jól vagyok, bár senki nem kérdezte, tudom. Na szóval, sínen vagyok és nem úgy, ahogy az emberek mostanában sínen szoktak lenni. Minden végtagom a helyén van. Jól vagyok. Refluxom gonosz mértéket öltött, gyógyszert szedek rá, emiatt már nem én táplálom a gyermeket, tápszert kap a szilárd táplálék mellé. Hormonok szórakoznak, mivel túl sok gyógyszert kaptam, két hete még éppen alul működtek, most a megvonás eredményeképp szerintem megint túlműködnek. Egyik hónapban öt kiló plusz, aztán hat kiló mínusz, jó kis narancsbőr és egyéb vidámságok. Emiatt kicsit morcos voltam, mert így szülés után már csak ez hiányzott az egyéni kis repertoáromból. Na de mire jó a tájbox, ha nem arra, hogy a frissen szült már-már ellágyuló anyuka még lágyabban forduljon a világ felé? Uma anyu tájboxolni fog. Lófenét. Csak lihegek majd lógó nyelvvel és örülök, ha hazáig eljutok megállás nélkül egyhuzamban. Busszal, villamossal.

Emellett belekezdek az újabb gyermekgyártásba. Mert van ám egy gyermek a fejemben, amit meg kell valósítanom. Két éve még úgy gondoltam, hogy ezt majd akkor, amikor egyszer gyermeket szülök és sok időt töltök majd otthon. Itt az idő! Művészeti projekt. És nagyon izgalmas. Főleg, mert gerillaként működik majd.

Tervek vannak, gondolatok rendeződnek. Szeretek precíz lenni. Most ez a legújabb hobbim. Fontosnak találom, hogy a legjobb legyek abban, amit csinálok. Magam számára a legjobb. Mert ha mindenki arra koncentrálna, amit csinál, és nem mással lenne elfoglalva, nem tartanánk ott, ahol. És ez nem követelne teljesen feleslegesen emberéleteket. De persze a világot nem fogom megváltani ezután sem, és az emberek nagy része még mindig ugyanolyan sunyi, nemtörődöm, rossz és teszkó, mint eddig. Nincs velük dolgom, mert ki vagyok én, hogy megmondjak? Senki. Az én dolgom összesen annyi, hogy jó legyek a legjobbat kihozva magamból. Mindenki csak annyira van leszarva, hogy élni tudjak.

Magvas

A helyzet változatlan. A karácsonyt túléltük, a lakás ugyanakkora mint volt, Luca még mindig sír (most a foga jön), Dani máshol van, én megint kórházban jártam. Starck óra, pajzsmirigy gyulladás, debil anyós. Ennyi történt az elmúlt egy hónapban.

Új barátom lett. Facebook a neve. Kicsit ijesztő függőség, de legalább becsapom magam azzal, hogy nem vagyok egyedül és még csak tüdőrákom sem lesz követlen hatásként. Idióta farmot igazgatok, hajtok az ingyen macskákra és az arany tojásokra.

Megpróbálom mindezek pozitív oldalát látni. Íme:

Sok jó dolog történt velünk mostanában, bár a betegségünk miatt sajnos kihagytuk a családi karácsonyokat, mert ezekből bizony sok van. Lucus tündéri kislány, mint egy fóka nyomja ki magát, nézelődik. Ma például a gőgicsélésére ébredtem és amikor a kiságyra néztem, egy szőkés fejecskét láttam belőle kikukucskálni. Szegény csak nemrég aludt el, újabban a fogzás miatt nyugtalan. Dani Düsseldorfban van, legalább kipiheni magát valamennyire. Nappal dolgozik, délután, esténként kollegáival tölti az időt. Csak pasik. Kórházban azért jártam, mert nem tudtam abbahagyni a köhögést, és megdagadt a nyakam. Endokrinológiára utaltak, mivel pajzsmirigyem rakoncátlankodik. Kaptam egy csodaszép, formatervezett pasi órát karácsonyra, kórházat látogattam, anyósom továbbra sem szeret (most a fiát győzködi arról, hogy lépjen le mellőlem, valamit biztosan tud az öreglány). Nem unatkozom.

Nagyon jó alkalmazást találtam, Facebook a neve. Bátran elcseszhetem naponta az időm egy részét itt és még fizetést sem kapok, szájber barátokat gyűjtök.

És most megyek, levágom a hajam olyanra, amilyen nekem tetszik, úgy, ahogy én akarom. És egyáltalán nem érdekel, hogy kinek hogy fáj majd. Végülis az én fejem.