Hölgyológia

Találtam ma egy igazi nőgyógyászt. Nem kuruzslót, nem hentest. Egy normális nőgyógyászt. Nem véletlenül, nem az utcán. Begyulladt megint pár holmi a szervezetemben, sürgősségin kötöttünk ki, felküldtek a nőgyógyászatra (Szent Imre) és a pasas főorvosként, úgy, hogy már lejárt a munkaideje, végig, amíg a pontos diagnózist fel nem állították, ott volt és kíváncsi volt az előzmények hallatán. Bejelentkeztem hozzá jövőhétre. Igen, privát rendelése van, és kábé annyiba fog kerülni, mint eddig az az orvos, aki állami kórházban látott el. Jó tanácsokkal. Ennyire meggyőző orvossal még soha nem találkoztam.

Uzsokira pedig rárántom a vizes lepedőt. Egészen konkrétan nincs zárójelentésem, de epikrízisem sem. Ma telefonáltam, hogy mikor mehetnék a papírokért, azt sem tudták, hogy a világon vagyok. Csak azért, mert egyik orvoshoz sem tartoztam és a sebészeten operáltak. Nyomorultak.

Na de. Hogy valami jóról is meséljek... Luca már kúszik-mászik, iparkodik mindenfelé. Komoly nehézségek árán tudjuk csak egyhelyben tartani őt. És nagyon szép szókinccsel bír. Választékosan káromkodik és kérlel. Bröööböröböröőőő.

Öröm

Jártam ma a körzeti orvosnál. Vittem neki egy zacskó orvosi papírt. Leleteket, zárót. Elolvasott mindent, megvizsgált, majd három dolgot mondott.

Az egyik, hogy pályája során még nem találkozott olyan emberrel, akit ilyen problémával műtöttek volna. A másik, hogy ha 24 órán belül nem operáltak volna meg és szabadították volna ki az egyébként is hátrahajló méhem mögé (!) szorult, keringést már-már csak szimuláló, lila színű jobb petefészkemet, már nem élnék (szervelhalás miatt bekövetkező szepszis). Harmadik, beszéljek a nőgyógyászommal és oldjuk meg a nőgyógyászati problémákat, mert esetemben már kétszer hajtottak végre valamilyen női szervet mentő sürgősségi műtétet az elmúlt négy évben, nehogy legközelebb lekéssük az eksönt és ne kelljen új cipő télire. Lehet, most örülnöm kellene annak, hogy vizsgálatok elvégzése nélkül vágtak fel és nem vártak reggelig. Köszi.

Az élet szép

Gyermek szereti

Barbie Museum

Luca előbb félrenyelt. Lábánál fogva kellett lógatnom fejjel lefelé. Dani elment Dömperért, nem volt mit tennem. Most ülök, bevettem egy A-t, hogy ne lázasodjak be megint. Ez így nagyon gáz. Anyósom felajánlotta még tegnap délután - a gyilok előtt -, hogy ő átjön a héten egyszer-kétszer. Mondtam neki, sajnos nem segít ki az az egy-két óra, mivel egyáltalán nem emelhetek. Na ne mondjam már, hogy az nem segítség. Kérdeztem tőle, akkor előtte is és utána is rántsak ide a semmiből valahogy segítséget? Hozzá teszem, nyugdíjas, egész nap nyugdíjas... Mondta fiának, el fogja veszíteni így a munkahelyét, hogy sohasem dolgozik, engem pátyolgat. Dani hiába mondta, hogy ez nem így van. Mondtam, ne vészmadárkodjon, semmi szükség erre, mással is megesik, hogy beteg lesz a társa. Mire az anyja: De nem ennyiszer. Így indult tegnap. Erre mondják, hogy egydimenziós?

Daninak most nem könnyű. Lényegében csak azt a hitet vették el tőle, aminek szellemében próbált túlélni eddig. Most hazátlan. Remélem visszatalál magához a saját maga módján. Fogalmuk sincs, mit tettek. Nem velem. Rólam lepereg. Többet éltem harminc évem során, mint ők ketten 130 év alatt.

Személy szerint egy dolgot tanultam meg a tegnap hallottak révén: aki nem velem, az küszöbön kívül. Senkit nem akarok meggyőzni semmiről. Akivel nem tudok életet élni, azt hagyom, azzal minden nemű kapcsolatot megszakítok. Az életemből senki nem vesz el. Egy percet sem. A sajátjával. Azzal szórakozhat.

A Rat Race c. film egy jelenete jutott eszembe a tegnapi napról:

Luca blog

Kicsiumához küldtem meghívókat. Amennyiben valaki mégis kimaradt, ne habozzon, írjon mélt, küldöm a hozzáférést.

Küszöbön innen és túl

Tudjuk. Élősködő, betegeskedő, Danit érzelmileg- és anyagilag kihasználó, lusta, szar anya/ember vagyok, aki nem vezet háztartást és műtét után nem emel, a többire nem emlékszem. Kihangosítottuk a telefont, így legalább nem kell meggyőznöm senkit semmiről. Nem kell végigfeszengnem a Húsvétot, de a Karácsonyt sem. Kezdhettük volna ezzel. Anyósapós elmentek vala jóTakarni.

Tetszik

MilkMaid

Jártunk kardiológusnál. Lucát vizsgálták. Mindent rendben találtak. Örültünk.

De láttatok már olyan kábé huszonegy és fél éves, láthatóan pasimentes asszisztenst, aki amikor apuka kezében van a gyermek, folyamatosan bámulva furcsa hangon kezd beszélni, prüntyög, és a homlokára van írva, hogy "arra születtem, hogy anya legyek, gondolkodni pedig nem tudok, más életcélom nincs"? Luca arcát kellett volna látni. Pont mint az anyja, éppen csak a szemét nem forgatta. Apukának ez majd csak akkor tűnik fel, amikor kislánya beszélni kezd - annak anyja már tud. Addig marad a naív mosoly arcra rántva az asszisztens irányába, mert ez amolyan kedves dolog, nemdebár. És érett is. Igazi "figyi anyukám, keress magadnak más alfahímet, ne az enyémre élezd a petesejteidet, és pislogj is közben, nehogy kiszáradjanak a szemeid" tekintet.

Mostmár legalább értem, miért mondják a kisgyerekes anyukák, hogy ha lehet, anyuka menjen csak apukával gyereket parkbantologatni, abból baj nem lehet. Így legalább a postás sem csenget feleslegesen.

műTÉT

Fekszem az ágyban és nem tudok aludni. Ég a gyomrom. Ha tizes skálán kellene beixelnem mennyire, valószínűleg a tizenegyes számot keresném. Múlt héten megműtöttek. Nem szívműtét volt vagy ilyesmi (csak hogy a komolytalanságát firtassam), csupán egy kis bravúros, vakbélnek induló petefészek visszatekerő művelet. Bár aznap délelőtt jártam az orvosomnál, amiért már akkor sem voltam teljesen rendben, mégsem csinált ultrahangot, hiába mondtam neki, hogy fáj a hasam. Nála szültem, fájdalomcsillapítás és hang nélkül, azt gondolnám, érti mire gondolhatok a "fáj" vagy a "valami nincs rendben" kifejezések alatt. De nem. Mi a tanulság? Az, hogy legközelebb, ha valami FÁÁÁJ, akkor azt mondom neki, vagy bárkinek, amikor másodjára is elengedi fülei mellett az én egyáltalán nem kicsi hangocskámat, hogy "FÁJBAZDMEG". Erre biztosan figyel majd. Aztán lehetek illetlen, paraszt, tahó, meg miegyéb, de legalább nem a már ellilult petefészkemet mentő műtétet szenvedek el idegen kezekben még aznap éjjel.

Igen, igen, véletlenek nincsenek, tudom, de jó, hogy az Uzsokiba kerültem, de jó, hogy minden rendben ment, de jó, hogy laparoszkópos módszerrel műtöttek, de jó, hogy már itthon vagyok, de jó, hogy tavasz van, de jó, de jó, de jó! Ezért azt csak zárójelben jegyzem meg, hogy a műtét napján sebészetről a nőgyógyászatra küldtek, koloncként testálva rájuk testemet. Mert bár minden nap haza akartak küldeni, mégsem tették. Az első este belázasodtam, hófehér voltam, szaladgáltak körülöttem rendesen. Azt mondták vírusos fertőzés, adnak Penicilint. Mondtam, ne tegyék, mert másfél héten belül a negyedik fajta antibiotikumot kapom, a gyomrom darabokban, egyébként is beteg. Mondták, nem baj, szedjem csak be, majd meglátom. Megláttam. Hólyagokat a testemen. Vírusos fertőzés nélkül (!). Először csak egyet - gondoltam, megmutatom a nővérnek, nehogy allergia legyen, nem sikerült, két szinten este egy DARAB sem volt, elfogyott -, aztán kábé negyvenet, nagyjából háromszor négy centis hólyagonként egymástól két centire. Mutatom nővérnek (addigra már váltás volt, előkerült az új), valami nem oké, húzódik a bőröm, lilák a lábaim (nem piroskásak, vagy liluskásak, hanem LILÁK), hólyagos vagyok. Ismét összefutott az összes orvos az osztályon, lefektettek, mondták, semmi baj. Ki hiszi el ezt a "Semmi baj" baromságot, amikor körülötte rohangálnak egyre idegesebben? Tolták fenekembe az injekciókat, mondták, úgy tűnik Penicilin érzékeny vagyok. Mondtam, ez tök jó, mert már fél napja jeleztem volna, amennyiben lett volna kinek.

Másfél nap elteltével szépen rendbe jött a testem külső borítása. Elmúltak az ocsmányságok, jött a következő felvonás. Délelőtt engedtek volna haza (másodjára), de alul-felül dőlt belőlem minden, és az egyébként is folyadékhiányos testem ágynak dőlt, falfehér lett, nem engedelmeskedett. Megint lett nagy futkosás, jajajajajj, késleltetett allergiás reakció, akkor megint injekciók, ha úgy érzem dagad bármim, azonnal szóljak. Eközben az osztályt költöztették, mert aznap gyakorlatilag megszűnt a nőgyógyászati részleg. Jött Natasa (nem vicc), termetes orosz származású beteggel Uzsokiban eltévedő rokikocsi-kezelő melák, aki egy óra alatt eljuttatott a sebészetre, mivel ott lízingeltek két szobát az átalakítások idejére. Ugyanabba a szobába, ugyanarra az ágyra kerültem vissza, ahonnan utamra bocsátottak első nap.

Na de minden jó, ha jó a vége alapon öt nap elteltével haza is engedtek. És ki vitt haza? A. és állapotos kedvese, Té. A helyzet pikantériája a következő. Ülünk egy asztalnál hárman. Nézzük egymást és a helyzeteinket ismerve lényegében bármelyikünk feküdhetne. Té állapotos, A. rákos, Gé frissen operált. Oké, de akkor ki hozza a bőröndöt? Én nem vihetem, A. legyengült, Té meg nem cipelhet. Ollé! Kerekek! Helyzet megoldva.

Éééés, ami a lényeg. Az doktornő kérdéseimre kedvesen válaszolgatott, de magától egyik (EGYIK) ORVOS SEM mondott semmit, sem azt, meddig van szükség ágynyugalomra, sem azt, hogy mennyit lehet emelni, semmit. Semmit. Ez ugye csupán azért fontos, mert itthon várt a 7,5 kilós poronty. Pedig én csak egy frissen operált vagyok, nem orvos (, báááár). Az öt nap alatt egy szóval nem méltatták az állapotom, a főorvosnak viziten úgy referálták az orvosok az állapotom, hogy az közben nézte a mellettem lévő üres ágyat, majd megkérdezte hol a beteg. Emberek, eszeteknél vagytok? Ember vagyok, és azt gondolnám, ez másnak is feltűnik. Miért olyan furcsa, ha valaki kórházba kerül, kíváncsi arra, mi történik vele? Miért néznek rám úgy, mint egy ufóra, amikor azt mondom, oké, akkor szeretném tudni, mi történt a műtőben, mi volt a pontos probléma, ha nem volt vírusos fertőzésem, miért toltak belém összesen 12 mg Penicilint negyedik antibiotikumként, miért nem nézték meg kórlapomat (mert abból kiderült volna, mennyi gyógyszerrel láttak el addig a sebészeten és előtte való héten), és egyébként is, mit lehet, meg mit nem?

Mostmár mindent tudok, mert mindenkit bosszantva mindent megkérdeztem, amit nem tudtam, mivel nem közölték alapból. Pedig kellene. Legyen ez mindenki számára egy nagy tanulság, mert én még könnyűszerrel megúsztam a dolgot. A-nak emiatt van áttéte. Uzsokiban műtötték két éve heredaganattal. Elfelejtették vele közölni, hogy rosszindulatú, azaz rák. Hogy kontrollra kellene járni az első félévben havonta, azt követően negyedévente. Zárójelentéséről is lemaradt. Ő nem kérdezett. Vagy igen, csak nem tudok róla. És most az életéért küzd. Ne féljetek kérdezni. Abból még soha nem volt baj.

Mára már én is tudom, hogy protokoll szerint egy hónapig nem emelhetek öt kilónál többet. Mókás lesz.

És végül kimondták: az OPNI-t nem képesek hatékonyan pótolni

Interjú Dr. Kurimay Tamással, a Magyar Pszichiátriai Társaság elnökével a tényői tragédiáról. Vajon a kompetensek ébren voltak már, amikor ezt az adást sugározta a televízió?

OPNI Lista

És csak hogy lássátok, mi minden volt egy helyen, ahol ezek az osztályok lényegében összedolgoztak, hiszen együtt lélegeztek, tehát aki járt az egyik osztályon életében, arról tudtak akár két évvel később a másik osztályon.

Le lehet kOPNI

Tegnap Tényőn egy férfi brutális módon végzett családjával. Nem volt fegyvere. Ezért örülök, hogy végre nem azt kezdték firtatni a vértócsák kerülgetése közben politikusok, rendőrök, hogy micsoda dolog, hogy valaki az otthonában tarthat fegyvert - mint ahogy azt a pécsi ámokfutó esetében tették. A mostani szörnyűség ékes példája annak, nincs szükség lőfegyverre ahhoz, hogy egy pszichésen beteg ember kiírtsa akár saját családját. Nem is az a lényeg, mivel tette. Csupán az, miért. Így talán energiát lehet pocsékolni a tényleges megelőzésre. Vagy holnaptól betiltják a pajszer és a szatyor használatát? Mert ölni ezekkel is lehet.

Árulja el valaki, miért volt szükség az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet bezárására! Azért, mert a Budai Királyi Országos Tébolyda (később OPNI) 1868. december 6-án nyitotta meg kapuit, azóta több százezer kartonnal rendelkeztek az ország egész területéről? Mert az nyilvánvaló, hogy a terület alapból kellett valakinek. Az is egyértelmű volt - már a bezáráskor -, hogy nem lehet egy ilyen, országos méretű intézmény működési rendjét jónéhány, már működő kórház pszichiátriai osztályára hárítani, mivel nincs egy központi adatbázis.

Ha valaki nem tudná, mint volt "nemnormális", szívesen felvilágosítom: egy olyan embert, mint az a családfő, aki kivégezte a családját, majd végzett magával is összetett módon kellett volna kezelni. Gyógyszeres kezelés mellett nyilvánvalóan szüksége lett volna a pszichoterápiára, amely egy több éven át tartó, folyamatos(!), intenzív feltáró beszélgetés-egyveleget jelent az erre alkalmatos szakemberrel, mint pszichiáter, vagy pszichológus. Ezzel az egésszel egy probléma van: Lipót bezárása óta nincs kapacitás, sem energia, sem személyzet, sem pénz állami szinten a pszichoterápiára. Csak gyógyszerrel gyógyítanak - talán kettő, három kisebb pszichiátriáról tudok, ahol van esély egy-egy olyan szakorvossal való találkozásra, aki szerint a TB alapba belefér a napi, vagy legalább heti egy hosszabb beszélgetés. A többiek többnyire magánpraxisukat ápolják, mert jól tudják, gyógyítani ténylegesen csak úgy tudnak, ha arra időt szánnak egy, a gyógyításra megfelelő helyen. És az idő pénz, nem is olyan kevés. Mert fenn kell tartani egy erre lehetőséget adó helyet, mert rezsit, adót és alkalmazottat kell fizetni. Egy ilyen helyen egy óra gyógyítás orvostól függően 5000-20 000 Forint közötti összeget jelent és heti legalább egy alkalommal érdemes megjelenni. Tessék már egy kicsit utánaszámolni!

A volt ápoltak töredéke engedheti meg magának ezt a "luxust", a többiek Xanaxot és Rivotrilt kapkodva élik túl az aznapot, amit ellenőrzés nélkül a pszichiátriai oktatásban csupán minimálisan részesülő házi orvosuk töm beléjük, vagy az a pszichiáter szakorvos, aki havonta egyszer látja őket magánpraxisának vendégszeretét biztosítva. Még a recept felírását is kiszervezik az állami keretekből, csak hogy lehúzzanak az emberről alkalmanként is valamennyi bőrt. Tisztelet a kivételnek. A Lipóton kezeltek nagy részének már munkája sem volt aktuális elmeállapotának köszönhetően. Ők mivel fizetnek majd gyógyulásuk érdekében, kaviccsal?

A hipochondriába még senki nem halt bele, deprsszió miatt sem szokták kivégezni az emberek családtagjaikat, de ha egy pszichés állapot régóta áll fenn, a család nem ismeri fel a bajt (Ugyan, Gézukám, szedd össze magad, nincs neked semmi bajod, én nem kísérlek el a gyogyóba...), és az egyén rettegésben él, bőven elég egy kis szikra a gyújtózsinór végén, és már is kész az átmeneti elmezavar. Én személy szerint legalább két olyan embert ismerek, akiket ha nem kezelnek egy ilyen, nem tartós, azaz átmeneti pszichés állapottal zárt osztályon másfél hónapig, már egészen biztosan kaszaboltak volna ők is. Diplomás, felnőtt, szép, kedves, jó emberek, akik az életüknek azon periódusában nem voltak beszámíthatók. És nem azért, mert hülyének születtek, hanem azért, mert a környezetük nem fogadta el a betegségük komolyságát, miértjét.

Nem minden pszihés beteg baltásgyilkos, de potenciálisan minden baltásgyilkos pszichésen beteg. Itt az idő, hogy felismerjük végre a társadalmi felelősségünk szerepének komolyságát. Mert amikor Pécsett lövöldözni kezdett a kattant egyetemista - ezzel egy életet kioltva és több embert megsebesítve -, nem arról kellett volna beszélni, hogyan és mennyire szigorítsák a fegyvertartási engedélyt (persze ez akkor és ott , a választások előtt nem sokkal jól hangzott), hanem arról, hogy miért jutottunk el oda, hogy egy ember ezt megtehette, akit kezeltek már pszihiátrián a problémáival és gyanítom, hogy az OPNI-ban is tették mindezt. Tudom. Mert senki nem viszi el a balhét. Senki nem fogja kimondani, hogy az OPNI bezárásával több százezer (!!!) ember pszichiátriai kontrolljának lehetősége szűnt meg teljesen, ezt a felelősséget nem vállalja fel senki, a választások előtt biztosan nem fogok erről olvasni.

Ha ez a helyzet sokáig áll fenn és nincs egy olyan hely, mint az OPNI volt, ahová bármikor menni lehetett elmondva, hogy neked gondod van, pénzed nincs, segítsenek, jöhet egy átmeneti pszichózis és lemészárolhatod akár az egész családodat. Nézz utána, sajnos a fogalom létezik, sajnos lényegében bárkivel előfordulhat életének egy nehezebb periódusában tekintet nélkül nemre, életkorra, iskolázottságra, életvitelre.

Kezelhető, amennyiben jókor, jó helyen, még időben csípik el ezt a kórságot. Pszichopataként senki nem születik, ezeket a prototípusokat a társadalom gyártja le. Figyeljünk jobban egymásra. És ne beszéljünk feleslegesen, csak hallgassuk meg azt, akinek gondja van.

És végül az ombudsman megállapítása az OPNI bezárásával kapcsolatban:"Az országgyűlési biztos a pszichiátriai és addiktológiai betegellátás állapotának feltérképezésére indított utóvizsgálatában ugyanis súlyos hiányosságokat tárt fel: egyebek között az egészséghez való joggal, azon belül az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés jogával összefüggően. Szabó Máté még 2008 elején alapjogi szempontok szerint vizsgálta az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet (OPNI) bezárása miatt kialakult helyzetet. Akkor azonnali intézkedéseket kért az egészségügyi minisztertől, mivel nem látta biztosítottnak, hogy az új rendszer képes ellensúlyozni az ellátások színvonalának - egyes szakterületeken kritikus - csökkenését, aminek következtében betegek százai kerülhettek veszélybe. A biztos a fogyatékossággal élők jogainak védelmével foglalkozó projektje keretében 2009-ben indított hivatalból utóvizsgálatot a helyzet értékelésére, amely fél évig tartott.

Összegző jelentésében az ombudsman megállapította, hogy a pszichiátriai ellátás valamennyi területén jelentős a kapacitáscsökkenés, illetve a kapacitáshiány. A hiányosságok közé sorolta, hogy a rehabilitációs ágyak alacsony száma akadályozza a pszichiátriában gyakorta szükséges folyamatos és hosszú távú utókezelést, e nélkül pedig nő a visszaesés veszélye a betegeknél.

Nem megoldott az agresszív magatartású, önmagukra vagy másokra veszélyt jelentő, illetve az egyéb - fertőző, belgyógyászati - betegségekkel küzdő pszichiátriai betegek elhelyezése és kezelése sem. Az ellátás területi aránytalanságait csak részben sikerült megoldani, a fekvőbeteg-ellátóhelyek és ágyak különösen a gyermek- és ifjúságpszichiátriai, valamint az addiktológiai ellátásból hiányoznak."
(Heti Válasz, 2009.12.13.)

És még egy gondolat. A pécsi lövöldözés esete meglátásom szerint azért vízválasztó, mert az elkövető az átlag szemében büntetlenül megússza tettét. Mi történt vele? Az Igazságügyi Megfigyelő és Elmeszakértői Intézetben csücsül és vár. De lássuk be, a tettével egyenértékű bünetést nem fog kapni az elmeállapotára hivatkozva - ez ugye a látens skizofrénia. Ettől a ponttól fogva nincs megállás, mert nem lesznek képesek megfelelően szankcionálni a hasonló eseteket. Ha egy megtehette, megteheti bárki más is. És ezzel itt koránt sincs vége a történetnek, mert a többi szamuráj kardos, pisztolyos, motoros láncfűrészes figura az utcákat rója és kezelés hiányában időzített bombaként ketyegnek mindahányan. Csak most kezdődik.

Ezek az emlősök vajon kire szavaznak majd?

Süsü fel nap!

Felemás érzéseim vannak. Most, hogy A. küzd a rákkal, minden problémám kicsinek tűnik. Nem is tudom, azt hiszem szégyenlem magam, mert most azt érzem, hogy a ő baja igazi probléma az enyémekhez képest. De persze nem lehet összehasonlítani két életet, két szálat, még akkor sem, ha sok a párhuzam. Mert én a saját életemet kell hogy éljem, a saját dimenzióimban, a sajátjaimmal. Hiszen mindig adódik megoldandó feladat.

Kedden kérünk kardiológiai vizsgálatra beutalót. Luca köhögni kezdett pénteken, ezért orvos látta, azt mondta, systoles szívzörejt hall, meg kell nézetni jövő héten egy szakemberrel. De valahogy nem félek. Persze, utánajárunk, kivizsgáltatjuk a kiskorút, megtesszük, amit kell. Csak már annyiszor ijesztettek ránk orvosok teljesen feleslegesen megbénítva ezzel bennünket hetekre. Először ugye az agyi oldalkamra gyanújával riogattak - egy hétig rettegtünk, de aztán látta gyermeket a legjobb genetikus orvos -, aztán jöttek azzal a marhasággal, hogy túl kicsi a gyerek, 1830 g-ra becsülték 36 hetesen. Azóta is többször gondoltam már rá, mennyire szívesen elbeszélgettem volna a félvak szonográfus hölggyel, persze csak utólag, szülés után, mert hát az 1850 g valahogy baromira nem egyenlő a 3150 grammal, főleg ha a szülés közbeni sikoltozó gátamra gondolok.

Közben feltettük a régi lemezt. Ki mit szúrt el, kinek mi fáj, miért fáj és miért toporgunk egyhelyben. Szaros akadálypálya, teljesen felesleges. Ideje felnőni és dönteni végre. Akarom, akkor csinálom. Ha meg nem, akkor lelépek. Nem? Ennyire egyszerű. Nem állandóan keseregni valamiért. Most azért, mert nem a világ másik végén vagyok egy felelősség nélküli életben, holnap meg azért, mert holnapig még elválik, miért.

Fáradt vagyok. Hormonok. Az agyalapi mirigyem sem teljesen komplett. Most már a szerveztem sem tudja, alul- vagy túlműködik a pajzsmirigyem. Most például 4 napig voltam természetes tisztítókúrán, mint a kiskatona, vigyázba állva trónoltam az erre alkalmatos helyen. Eközben két kilót híztam. Ma épp túlműködésre utalnak a tünetek. Ez azért szemétség, mert még csak felkészülni sem lehet rá, lutri az egész. Kerek lett a fejem, pont mint egy kugli. Csodálatos lepényfej. Böá.

Egy új élet kezdete

Napok óta masszívan csüngök a világhálón és egyféle daganat különféle megnyilvánulásairól tájékozódom. Mára már egészen konkrét kórképeket sikerült értelmeznem. Nem. Nem lettem megint hipochonder, ne reménykedjetek, ezt a posztot már leadtam, töltse be szépen aki csak akarja, biztosan akadnak még jelentkezők rajtam kívül. Segíteni szeretnék. Csak az a baj, hogy nem tudok. És ez ocsmány érzés.

Pár éve egy számomra fontos embert - szerintem barátomat - akartam megtéríteni. A világ nagy összefüggései révén próbáltam számára bizonyítani, hogy minden összefügg mindennel, véletlenek márpedig nincsenek, az ember betegíti meg a saját szervezetét, tehát képes azt meggyógyítani is, satöbbi, satöbbi. Ő erre válaszképp azzal törte le a szarvam, hogy ne erősködjek, nincs gondviselés, sem istenek, sem semmi, "le vagyunk ide baszva" a Földre, az élet-halál kérdése pont úgy dől el, mint az M7-esen Balcsi felé tartva a szélvédő áldozatainak rövid élete. Bogarakra gondoltam, nem a potenciális öngyilkosokra. Most úgy érzem, nagyjából igaza lehet. Bár olykor esélyt kapunk arra, hogy elrendezzük még életünkben fontos ügyeinket. Nem a hitelekre gondoltam. Van, hogy kapunk haladékot. Van, hogy nem is olyan keveset.

Érdekes, hogy változom évről-évre. Tíz, tizenöt éve még úgy gondoltam, nincs gondviselés, nincs semmi, én sem vagyok, csak illúzió minden, nemsokára felébredek végre. Öt-hat éve kezdett kikristályodni bennem valami, ami a buddhizmus felé húzott leginkább. Most úgy gondolom, minden leírható képlettel, vagy fekete, vagy fehér, vagy igen, vagy nem. Aki azt hiszi van talán, az ugyanazt a vizet tapossa születésétől haláláig és csak megúszni akarja az életét. És persze, mindent meg lehet magyarázni mindenféle érdekes elmélettel, de valami akkor is vagy van, vagy nincs. Tehát nagyjából minden eldöntendő. Az ember magának tartozik annyival, hogy válaszokat adjon legalább a benne felmerülő kérdésekre. És ahogy a válaszokat keressük, tapasztalunk, tanulunk, így fejlődünk ténylegesen. Igen. Radikális. Na de mikor nem voltam az? Megváltozni nem fogok, maximum formálódni.

A mostani rémálom neve: seminoma. Az Uzsoki Kórház nemtörődömsége miatt most egy barátom élete múlik a következő hónapokon. Szurkolok neki/nekik, bízom benne. A legerősebb akaratú ember, akit ismerek. Ő eddig is tudta, hogy mi minden múlhat rajta. Ha neki nem sikerül, hát senkinek.

Jobbik Vóna elkőtőzni

Furcsán teltek az elmúlt hónapok. Összemosódtak az élményeim, minden összefolyt. Valahogy elvesztek a célok, a tervek és csak katyvasz volt a fejemben a jövőt illetően. A saját jövőmet tekintve. Mert persze, anya vagyok, de ennél a pontnál nem áll meg az élet. Saját célokra van szükség, hogy emberként és nőként is képes legyek továbbra is funkcionálni. Az anyaság a legnagyobb dolog, ami történt velem, de ez nem a minden. A gyermek a minden. De őt "csak" kölcsön kaptam. Egyes számban azért, mert csak a magam nevében beszélhetek. Én egyben, egészként üzemelek biztonságban, tehát ideje változtatnom.

Kialakult egy időben is kivitelezhető napi menetrend. Naponta ismétlődik a nap. Az egyetlen nap. Az Idétlen időkig c. filmben láttam hasonlót. De tényleg ugyanaz. Luca már szilárd ételeket is eszik, sütőtököt, burgonyát, csirkét, banánt, almát, narancsot. Szépen fogja a kis kanalát, és csupa csoda dolgokat művel. Karatyol, mászik, kúszik, bújik, szeretetgombóc.

Az elmúlt három-négy hónapban nemigen foglalkoztam munkával, ami azelőtt a mindenem volt. Elvesztettem a lényeget. Akkora felelősség és annyi idő Münyüri, hogy gondolataim és napjaim egészét ő tette ki. Az elmúlt hétre találtam vissza csak magamhoz és ez is csak részben sikerült. Elcsenek a napból egy-két órát, amit magamra fordítok. Most például még el szeretném olvasni a Jobbik-féle pártprogramot, hogy pontos indoklással tudjam megmagyarázni egy jóbarátomnak, miért fél Gabi a (rosszabbik) Jobbik jövőtől annyira, hogy elköltözni is képes Vóna egy másik országba, amennyiben ez a szánalomhalom banda jut hatalomra. Csak annyi időre, amíg megbuknak. Inkább most kerüljenek hatalomra, mint négy év múlva, mert akkorra már kiírthatatlanná válnak, mivel elképesztően jól felépített a szervezetük és arra is rájöttem már, miért. Már csak precízen meg kell fogalmaznom a Kökénynek.

Egészségileg köszönöm jól vagyok, bár senki nem kérdezte, tudom. Na szóval, sínen vagyok és nem úgy, ahogy az emberek mostanában sínen szoktak lenni. Minden végtagom a helyén van. Jól vagyok. Refluxom gonosz mértéket öltött, gyógyszert szedek rá, emiatt már nem én táplálom a gyermeket, tápszert kap a szilárd táplálék mellé. Hormonok szórakoznak, mivel túl sok gyógyszert kaptam, két hete még éppen alul működtek, most a megvonás eredményeképp szerintem megint túlműködnek. Egyik hónapban öt kiló plusz, aztán hat kiló mínusz, jó kis narancsbőr és egyéb vidámságok. Emiatt kicsit morcos voltam, mert így szülés után már csak ez hiányzott az egyéni kis repertoáromból. Na de mire jó a tájbox, ha nem arra, hogy a frissen szült már-már ellágyuló anyuka még lágyabban forduljon a világ felé? Uma anyu tájboxolni fog. Lófenét. Csak lihegek majd lógó nyelvvel és örülök, ha hazáig eljutok megállás nélkül egyhuzamban. Busszal, villamossal.

Emellett belekezdek az újabb gyermekgyártásba. Mert van ám egy gyermek a fejemben, amit meg kell valósítanom. Két éve még úgy gondoltam, hogy ezt majd akkor, amikor egyszer gyermeket szülök és sok időt töltök majd otthon. Itt az idő! Művészeti projekt. És nagyon izgalmas. Főleg, mert gerillaként működik majd.

Tervek vannak, gondolatok rendeződnek. Szeretek precíz lenni. Most ez a legújabb hobbim. Fontosnak találom, hogy a legjobb legyek abban, amit csinálok. Magam számára a legjobb. Mert ha mindenki arra koncentrálna, amit csinál, és nem mással lenne elfoglalva, nem tartanánk ott, ahol. És ez nem követelne teljesen feleslegesen emberéleteket. De persze a világot nem fogom megváltani ezután sem, és az emberek nagy része még mindig ugyanolyan sunyi, nemtörődöm, rossz és teszkó, mint eddig. Nincs velük dolgom, mert ki vagyok én, hogy megmondjak? Senki. Az én dolgom összesen annyi, hogy jó legyek a legjobbat kihozva magamból. Mindenki csak annyira van leszarva, hogy élni tudjak.