műTÉT

Fekszem az ágyban és nem tudok aludni. Ég a gyomrom. Ha tizes skálán kellene beixelnem mennyire, valószínűleg a tizenegyes számot keresném. Múlt héten megműtöttek. Nem szívműtét volt vagy ilyesmi (csak hogy a komolytalanságát firtassam), csupán egy kis bravúros, vakbélnek induló petefészek visszatekerő művelet. Bár aznap délelőtt jártam az orvosomnál, amiért már akkor sem voltam teljesen rendben, mégsem csinált ultrahangot, hiába mondtam neki, hogy fáj a hasam. Nála szültem, fájdalomcsillapítás és hang nélkül, azt gondolnám, érti mire gondolhatok a "fáj" vagy a "valami nincs rendben" kifejezések alatt. De nem. Mi a tanulság? Az, hogy legközelebb, ha valami FÁÁÁJ, akkor azt mondom neki, vagy bárkinek, amikor másodjára is elengedi fülei mellett az én egyáltalán nem kicsi hangocskámat, hogy "FÁJBAZDMEG". Erre biztosan figyel majd. Aztán lehetek illetlen, paraszt, tahó, meg miegyéb, de legalább nem a már ellilult petefészkemet mentő műtétet szenvedek el idegen kezekben még aznap éjjel.

Igen, igen, véletlenek nincsenek, tudom, de jó, hogy az Uzsokiba kerültem, de jó, hogy minden rendben ment, de jó, hogy laparoszkópos módszerrel műtöttek, de jó, hogy már itthon vagyok, de jó, hogy tavasz van, de jó, de jó, de jó! Ezért azt csak zárójelben jegyzem meg, hogy a műtét napján sebészetről a nőgyógyászatra küldtek, koloncként testálva rájuk testemet. Mert bár minden nap haza akartak küldeni, mégsem tették. Az első este belázasodtam, hófehér voltam, szaladgáltak körülöttem rendesen. Azt mondták vírusos fertőzés, adnak Penicilint. Mondtam, ne tegyék, mert másfél héten belül a negyedik fajta antibiotikumot kapom, a gyomrom darabokban, egyébként is beteg. Mondták, nem baj, szedjem csak be, majd meglátom. Megláttam. Hólyagokat a testemen. Vírusos fertőzés nélkül (!). Először csak egyet - gondoltam, megmutatom a nővérnek, nehogy allergia legyen, nem sikerült, két szinten este egy DARAB sem volt, elfogyott -, aztán kábé negyvenet, nagyjából háromszor négy centis hólyagonként egymástól két centire. Mutatom nővérnek (addigra már váltás volt, előkerült az új), valami nem oké, húzódik a bőröm, lilák a lábaim (nem piroskásak, vagy liluskásak, hanem LILÁK), hólyagos vagyok. Ismét összefutott az összes orvos az osztályon, lefektettek, mondták, semmi baj. Ki hiszi el ezt a "Semmi baj" baromságot, amikor körülötte rohangálnak egyre idegesebben? Tolták fenekembe az injekciókat, mondták, úgy tűnik Penicilin érzékeny vagyok. Mondtam, ez tök jó, mert már fél napja jeleztem volna, amennyiben lett volna kinek.

Másfél nap elteltével szépen rendbe jött a testem külső borítása. Elmúltak az ocsmányságok, jött a következő felvonás. Délelőtt engedtek volna haza (másodjára), de alul-felül dőlt belőlem minden, és az egyébként is folyadékhiányos testem ágynak dőlt, falfehér lett, nem engedelmeskedett. Megint lett nagy futkosás, jajajajajj, késleltetett allergiás reakció, akkor megint injekciók, ha úgy érzem dagad bármim, azonnal szóljak. Eközben az osztályt költöztették, mert aznap gyakorlatilag megszűnt a nőgyógyászati részleg. Jött Natasa (nem vicc), termetes orosz származású beteggel Uzsokiban eltévedő rokikocsi-kezelő melák, aki egy óra alatt eljuttatott a sebészetre, mivel ott lízingeltek két szobát az átalakítások idejére. Ugyanabba a szobába, ugyanarra az ágyra kerültem vissza, ahonnan utamra bocsátottak első nap.

Na de minden jó, ha jó a vége alapon öt nap elteltével haza is engedtek. És ki vitt haza? A. és állapotos kedvese, Té. A helyzet pikantériája a következő. Ülünk egy asztalnál hárman. Nézzük egymást és a helyzeteinket ismerve lényegében bármelyikünk feküdhetne. Té állapotos, A. rákos, Gé frissen operált. Oké, de akkor ki hozza a bőröndöt? Én nem vihetem, A. legyengült, Té meg nem cipelhet. Ollé! Kerekek! Helyzet megoldva.

Éééés, ami a lényeg. Az doktornő kérdéseimre kedvesen válaszolgatott, de magától egyik (EGYIK) ORVOS SEM mondott semmit, sem azt, meddig van szükség ágynyugalomra, sem azt, hogy mennyit lehet emelni, semmit. Semmit. Ez ugye csupán azért fontos, mert itthon várt a 7,5 kilós poronty. Pedig én csak egy frissen operált vagyok, nem orvos (, báááár). Az öt nap alatt egy szóval nem méltatták az állapotom, a főorvosnak viziten úgy referálták az orvosok az állapotom, hogy az közben nézte a mellettem lévő üres ágyat, majd megkérdezte hol a beteg. Emberek, eszeteknél vagytok? Ember vagyok, és azt gondolnám, ez másnak is feltűnik. Miért olyan furcsa, ha valaki kórházba kerül, kíváncsi arra, mi történik vele? Miért néznek rám úgy, mint egy ufóra, amikor azt mondom, oké, akkor szeretném tudni, mi történt a műtőben, mi volt a pontos probléma, ha nem volt vírusos fertőzésem, miért toltak belém összesen 12 mg Penicilint negyedik antibiotikumként, miért nem nézték meg kórlapomat (mert abból kiderült volna, mennyi gyógyszerrel láttak el addig a sebészeten és előtte való héten), és egyébként is, mit lehet, meg mit nem?

Mostmár mindent tudok, mert mindenkit bosszantva mindent megkérdeztem, amit nem tudtam, mivel nem közölték alapból. Pedig kellene. Legyen ez mindenki számára egy nagy tanulság, mert én még könnyűszerrel megúsztam a dolgot. A-nak emiatt van áttéte. Uzsokiban műtötték két éve heredaganattal. Elfelejtették vele közölni, hogy rosszindulatú, azaz rák. Hogy kontrollra kellene járni az első félévben havonta, azt követően negyedévente. Zárójelentéséről is lemaradt. Ő nem kérdezett. Vagy igen, csak nem tudok róla. És most az életéért küzd. Ne féljetek kérdezni. Abból még soha nem volt baj.

Mára már én is tudom, hogy protokoll szerint egy hónapig nem emelhetek öt kilónál többet. Mókás lesz.