Minden az, aminek látszik

A tegnap éjszakát nem töltöttem egyedül. Mozart két golyóját is magammal vittem az ágyba. És be ugyan nem csokizam - bár szándékomban állt -, nyálcsorgatva aludtam el. A csokoládé átvette testem hőmérsékletét, reggelre szétkenődött mindkettő és beleragadt a hajamba, majd a lepedőbe. Amikor nyolc körül tükörbe néztem, kellemes csokibarna volt az egész fejem. Apokalipszis most. És most mondhatnám, hogy ez a tuti diéta, de az igazat megvallva a héten már legalább négyszer sütiztem. Illetve ez már a múlt héten volt. Mivel húsz perce hétfő van. Jee.

Óriási pályázati munkában vagyok. Elveszve. Rengeteg munka, kettőig nem látok rendesen, kifolyik a szemem és ilyenkor azon töröm a fejem, kitől kérhetnék segítséget. Mert pénzt keresnem kell, de Lucának nem tudom elmagyarázni, hogy a mama nem tud mindig napi huszonnégy órás szolgálatot tisztességesen lenyomni, mert minden páros szervéből csak kettőt kapott. Összesen kettőt. Mert még nem érti meg és nem is dolga ez. Most őszinte legyek, vagy bátor?

Nagy nehezen jövök csak rá, hogy egy segg vagyok, mivel nem az az átlag családmodell, amivel én jelenleg egyszemélyben bírok. Mert négy nagyszülőből egy matt alkesz és idegbajos, kettő jobban utál annál, semhogy az unokájára kíváncsi legyen, egy pedig - az anyám, akire egyedül számítani lehet - még fiatal és dolgozik. GyerekApjával pedig olyan szinten nem beszélünk egy nyelvet - és egyre kevésbé értem meg a szándékát, amennyiben van neki ilyen -, hogy míg elmondok valamit, meg is csinálom. De ha dűlőre jutunk is, esetleg megbeszélünk valamit, akkor sem történik az, amit együtt kitaláltunk. Segg a kisszájból. Így elég nehéz másra alapozni bármit is.

Magyarul mindenki hülye, csak én nem. Egyszóval velem van valami oltári nagy baj. Itatom az egereimet. Esténként. Megint. Második napja. Hüppögve-rázkódva. Olyan, mintha valami nagyon mélyről kiszakadna belőlem. Még csak harmadik hónapja nyomom multitaskban a létet és már halálosan fáradt vagyok. Hogy az istenben lesz ez később?

És persze napközben igyekszem mosolyogni, többnyire megy is, vidám vagyok, bohóckodom, elvégre még csak tíz hónapos a gyerekem, mégsem beszélhetek neki a bipoláris depresszióról, meg Ady költészetéről. És mit meg nem adnék, ha végre átaludná az éjszakát úgy, ahogy ezt három hónappal ezelőttig tette. De nem. Átlagban két óránként sírni kezd. Az anyja kiveszi, megitatja, megnyugtatja, pelust néz, elaltatja, visszateszi őt az ágyikójába, reggel pedig legurít egy rohadt cikória kávét nyavalyás szójatejjel placebo gyanánt.

Nem baj, kemény vagyok, mint aki kemény. Nem adom fel. Semmit sem adok fel. Legfeljebb azt, ami máson is múlhat és azt is csak a legvégső esetben. Még jó, hogy csóró vagyok Csernushoz.