És megint. Tényleg nehezített pálya az enyém. Világos. Eddig sem volt egyszerű, bár hozzáteszem, sokáig magam is jócskán megdolgoztam azért, hogy világom a feje tetején landoljon. Sőőőt.Tizenhét évesen ütöttem vissza apámnak először... tizenkilenc évesen költöztem el az otthonnak nevezett náci haláltáborból egy szál ruhában úgy, hogy fogalmam nem volt arról, mi lesz a következő másodpercben... huszonkét évesen egy főnökömre borítottam az asztalt, amiért az könyvkiadóként kirúgta a tizeniksz fős csapat egy részét a karácsonyi hajrá közepette... sok-sok szentestémet töltöttem buzibárban, csak mert úgy éreztem, az ottani emberek elfogadnak a hibáimmal együtt... aztááán... a Cunamit követően kétezeröt elején SriLankára akartam utazni, hogy egymagam mentsem meg a világot a szőkőár folytán kialakult kautikus helyzetben virágzó gyermek- és nőkereskedelemtől, és képes voltam húsz karitatív szervezetnek nyállevélben könyörögni úgy, hogy magam szándékoztam állni még a költségeimet is... hat napos ismerettség után mondtam igent volt férjem leánykérésére... egy hónapos kapcsolatban hoztuk össze Lucát, tudatosan, persze nem a volt férjemmel... majd könnyen mondtam gyerekApjának azt hat hónapos kisgyerekkel a jobbomon, hogy költözzön el. Persze van egy csomó dolog, amit nem próbáltam. Például azt, milyen lehet Új-Zélandon élni. Csak majdnem. Eddig nem tudtam eldönteni, hirtelen voltam és felelőtlen, vagy túl határozott. Hirtelen határozott.
Ma ezekre talán már nem törekszem. Tudatosan biztos nem. Mert az elmúlt pár hónap alaposan megrázott. A fejemnél kezdte, most a lábujjamnál tart. És hát ugye nálunk a víz is ráz.
Biztonságra vágyom. De nem a láblógatós, dögunalom, hazugságon alapuló, megrohadt látszatbiztonságra. Hanem a tudati biztonságra. Amikor tudod és elhiszed, hogy nincs félnivalód - azaz bízol magadban -, ám pszichopata sem vagy. Létezik egyáltalán ez az állapot?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése