Tegnap Szolnokon jártunk. Az út egyetlen értelme az volt, hogy beláttam, nem tudom ezt így tovább csinálni. Rávilágított egy igen kellemetlenre sikeredett vita arra, hogy egyáltalán nem ismerem Danit és ő sem tud rólam nagyjából semmit. Csináltunk egy csodaszép gyermeket, aztán pszichodokihoz jártunk, hogy el tudjuk egymást viselni. Már úgy igaziból, együtt élve. Mert persze, ha váltott műszakban húznánk le egymás mellett negyven évet, még az is lehet, hogy összeházasodnánk és boldogan élnénk, amíg meg nem halnánk.
A dolog érdekessége az, hogy egészen tegnapig azt hittem, hogy egy élhetetlen kőbunkó vagyok, aki akaratos, túl erős, önző és cseppet sem vonzó. Ez részben igaz is. Most azt gondolom, hogy a dominancia kérdése nem objektív, nem mérhető tulajdonság. Eddig sok embertől hallottam - főleg rokonoktól -, hogy becsüljem meg Danit, mert még egy ilyen embert biztosan nem találok. Hát persze! Hiszen Daninak nincs ikertestvére, de klónja sem (!), a dominanciát pedig az dönti el, hogy ki mennyire erős, vagy erőteljes egy kapcsolatban. Nincs olyan, hogy én erőteljes vagyok alapvetően. A Danival való kapcsolatban én voltam az irányító. Igen. De miért? Azért, mert egyszer sem kaptam semmire konkrét egyértelmű választ, de dönteni kellett valahogy. De még arra a kérdésre sem, hogy "Életem, kérsz egy kis tejet?", mert a válasz kisvártatva a következő volt: "Nem tudom, lehet, hogy talán.". Ez persze csak egyfajta szöveges illusztrációja a helyzetnek, de hűen tükrözi, miért siklott ki a vonatunk.
És persze. Lehet az embernek türelme (itt hangsúlyozom kell, nem vagyok ember, tehát nekem nincs, vagy sosem volt), de elég nehéz állandóan a másik elhatározására várni egy kisgyerekkel, aki gondozása, nevelgetése és pátyolgatása végett igen gépiesen telnek a hétköznapok. Ebben az esetben eldöntendő kérdések sokaságát kell saját magamnak is megválaszolnom napközben, mert egyszerűen nincs idő tökölni. Egy család nevű dolog akkor jó, ha olajozottan működik. Mindenkinek éreznie és tudnia kell a dolgát. Nem lamentálhatok olyan dolgokon hetekig, amikkel kapcsolatban nincs idő az agyalásra. Mert a gyerek éhes, mert a lakás nem úszhat, mert enni kell, ezért főzni is olykor, mert szükség van tiszta ruhára is, ezért is tenni kell, mert ott a bébi, akivel jó törődni, foglalkozni, szeretgetni, mert van, hogy kiég a villanykörte, sötétben pedig nem látok, és csak ezután jövök én, a szánalomhalom kis egyéni vágyaimmal, mert igen, hetente egyszer szükségem egy óra csendre, amikor csak magam vagyok.
Fogalmam sincs arról, hogy a nők mire vágynak a szülés után. Persze, csodákat várni nem kell. De nem hiszem, hogy az élet annyi, hogy kipottyantunk egy gyereket és aztán már csak robot marad - aminek (hozzáteszem) megvannak a maga szépségei. De az anya is, az apa is ember, nekik is vannak szükségleteik, nem hiszem, hogy teljes lemondással jár a gyermeknemzés. Én például igyekszem fogyózni és nem ledurranni, cserébe a pasim igazán megtehet annyit, hogy amikor egyszer bugyiban lát a konyhában, nem mondja azt harminc kilónyi libikókázás és egy alhasi műtét után, hogy nincs Vichy gumi seggem. Tudom. De nem vagyok Rubint Réka. Cserébe vannak önálló gondolataim. Tudom. Sok is. És ezután persze az sem tűnik fel, hogy hónapok óta nem látott ruha nélkül. És hogy ennek mi a következménye? Nagyon egyszerű. A nemtelen anyaság. És igen, készítettem csak neki isteni reggelit, simogattam őt, kérdeztem a gondolatairól (illetve csak próbáltam), és tudtam lágy lenni, nem csak akkor, amikor az történt, amit én akartam. De én is hibáztam, sokszor türelmetlen voltam és bizalmatlan, a szüleitől pedig egyenesen frászt kaptam.
Mindkettőnknek igaza van. Mert annak is oka van, hogy ő miért volt/lett ilyen, és fordítva is igaz. A fejünkre kenhetjük.
Remélem nemsokára eláll az eső és kisüt a nap. Tudom. Esőben is lehet sétálni. Na de hintázni nem.
Dömper Fehérváron van. Menhelyen. Olyan helyen, ahol nem altatják el, ahol a legtöbb lehetősége van. Szívem szakad meg érte. Két és fél éve hoztam el az Illatos úti menhelyről. Csak remélni tudom, hogy más is észreveszi a szemeiben azt a huncutságot és ragyogást, amit én akkor megláttam. Még kicsi volt és puffadt. Úgy nézett ki, mint egy csuklós busz. Úgy is közlekedett. Nehézkesen. Nagyon megszerettem. Ő lett a családom. Kompenzáció. 
