Rend a lelkem

Az elmúlt egy hét mérföldkő az életemben. Nem vagyok szomorú, csak elképesztően csalódott. Azt gondoltam, jó emberismerő vagyok. Most nagyon mellényúltam.

Dani nemrég lépett ki az ajtón. Átjött este pár órára, Lucázott, majd arról beszélt, hogy éhes, hozott kenyeret, kipakolta a hűtőt, evett - velem egyetemben - , panaszkodott a szüleiről, majd miután lekuporodtam a gépem elé, hogy dolgozzak is keveset, leült mögém a földre, újságot lapozott és nem szólalt meg. Pont, mint amikor együtt voltunk. Kettesben egyedül.

Már tudom, mire vágyom. Arra, hogy akivel együtt vagyok, az meghallgasson, egyáltalán érdekelje és magától megkérdezze hogy vagyok. Hogy ne csak nézzen, lásson is. Érdeklődéssel.

Délután itt járt Attila és Timi. Édesek, kedvesek, a jó Isten is egymásnak teremtette őket. Nemsokára megszületik Nóra, a kislányuk, ha minden igaz és pontos a kiscsaj, nyolc nap múlva ilyenkor már a kezeikben tarthatják őt. Ennél izgalmasabb dolog nem létezik a világon. A mai napig elérzékenyülök, amikor felidézem Lucus születését. Ha valamiért elmennék holnap, már elmondhatom, megérte itt lenni.

Attiláért sokszor motyogok a fentieknek annak ellenére, hogy kerülöm a totemeket, az Istennek épített házakat, de a kereszteket is. Valamiért úgy érzem, használ. Fogalmam sincs miért. Biztos vagyok abban, hogy kedden jó híreket kapnak. Hogy összement a tumor, hogy műthető, vagy már a közelében jár. De ide is hívhatom a The Green Mile-ból a fekusz faszit. Ha más nem, majd ő segít.