www.soapplant.blogspot.com

Nem tudok rólad semmit. Már jó ideje. Lehetne, hogy életjelet adj?

Ollé

Eltelt pár nap mióta szedem az antibiotikumot, változás nem sok történt. A közérzetem nem jó, ráz a hideg, sokszor libabőrös vagyok, de legalább már lázam nincs, a hangom pedig - anyósom nagy örömére - elment aludni. Felhívtam ügyeletet, mondom kezdődő tüdőgyulát állapítottak meg pár napja, kérdezem, láz nélkül helyes-e, hogy ráz a hideg, nem, mondják, menjek házi orvoshoz, mondom jó, de vasárnap van. Szájhúzás, na jó, egye kutya, menjek be, megvizsgálnak. Gabi felöltöz, csizma felvesz, sál/sapka, maszk, pénz, irány az ügyelet. Ajtó kinyit, orvos meglát, amikor meghallaná, hogy beszélek, de csak látja, hogy tátogok, megörül. Lehet, hogy megint hideg front volt és pánikbetegek édesítették a napját. Végre valaki, aki nem szimulál. Kaptam papírt, meg receptet, jó tanácsokat, kérték feküdjek és ne beszéljek sokat, és ne szoptassak egyáltalán, mert ez vírusos eredetű nyavalyatörés lehet, amiért ráz a hideg. Oké.

Jajaj, recept nálam, Dani beteg, otthon bébivel, akkor most azt lesz, hogy Gabi szépen visszafelé emberiség elleni merényletet elkövetve bemegy az Allee-be, csak mert most nincs szén-monoxid szivárgás, feldobom valamivel a látogatóközönség napját, ne unatkozzanak, ha már annyi pénzt hagynak ott. Maszk fel, szem lesüt, még én szégyenlem, hogy nem köpködöm a ragályt másokra. Nem baj, gondoljanak, amit akarnak, hol a patika. Öt doboz újabb gyógyszert kaptam hatezer forintért cserébe, majd nyomakodtam az Intersparig, szereznem kellett eleséget.

Bejárat megkeres, kosár felvesz, biztonsági őr ordít utánam: Kisasszony, van számlája a zacskójában lévő holmiajiról? Ránézek, visszakérdezek: Honnan tudja, mi van a zacskómban, Uram? Miért kell számla gyógyszerekről? Majd hebeg valamit, én morcos arccal suhanok tovább. Keresem a Delma Light-ot, mire látom, hogy egy család - apu a postán dolgozik kisegítőként, anyu a konyhalány alá dolgozik, a gyerekek meg már 10 évesen megtanultak járni - röhög rajtam. Le vagytok ti szarva, gondoltam, de sajnos előttük talátam meg azt a rohadt margarint és meghallottam, mi olyan mulatságos rajtam. Az, hogy maszkban vagyok. Odafordultam és megkérdeztem, a maszk az ami olyan vicces, mert ha igen, leveszem, úgyis tüsszentem kell. Kérték, ne tegyem, úgyhogy továbbálltam somolyogva. Én már beteg vagyok, de miért gáz, hogy nem szórom szét a vírusom? Tényleg ennyire hülyék az emberek?

Azelőtt sokszor mentem betegen dolgozni. Bizonyítanom kellett, hogy bármi történik, rám számíthatnak. Ma már tudom, ez az én marhaságom volt, sokkal többet ártottam, mint használtam, mivel lázasan odafigyelni sem lehet nagyon, másokat is rendesen megfertőztem, és pótolhatatlan sem voltam, most sem vagyok.

Mondja meg nekem valaki, miért ázik be a harmicötezer forintos Vagabond csizma! Még jó, hogy ajándékba kaptam pár éve, így legalább nem bőgöm el magam. Elég lett volna egy pár tesco gazdaságos gumicsizma és egy vastag zokni. Tudom.

ÓVszer

„Gyermekeinket nem megvédeni kell az élet nehézségeitől, hanem alkamassá tenni őket azok leküzdésére.”

Dzseko néni dögrováson

Eltelt egy hónap, mióta utoljára írtam umára. Arra voltam kíváncsi, csak olyankor írok-e, amikor valami bajom van. Mert jó dolgokról valamiért nem tudok úgy írni, ahogy az nekem tetszik. Az eltelt pár hét alatt kaptam hideget, meleget, Gabi/Luca napon összeeresztettük rokonságaink szűk körét, az Eurosporton box megy, Luca még alszik, Dani szegény nagyon fáradt, Dömper megfázott, fenyőfánk még nincs, de kezdődő tüdőgyulladásom igen.

Arra jutottam, hogy többé nem írok más családtagjaimat is érintő személyes dolgaimról, inkább kipróbálom, milyen szigetelni, kicsit levédeni az "intim szférámat", mivel nekem az elmúlt években ilyenem nem volt, az összes szférám ez az egy volt és azt gondoltam, jó teregetni a szennyest. Továbbra is úgy gondolom, hogy szívderítő, és hogy isteni megosztani ezt írásban másokkal, de mivel az emberiség nagy része ezt nem így látja és öncélúnak véli (lehet, hogy az is) és én most megpróbálnék a sorba beállva rendszerbe illeszkedni, csak a saját bugyimat fordítom ki umának, hogy a fokozatosság elve is megmaradjon. Szóval, ha mérges leszek, mert például az anyósom semminek nem tud örülni, amit teszek, megpróbálom másképp lereagálni, mint a pisztoly-párna vegyespáros. Ugyanis azt vettem észre, ha túlhergelem magam, szétrobbanok. És itt van Luca, akinek szüksége van a nyugalom-szigetre, amit tőlem meg fog kapni, mert nem akarok olyanná válni, mint amilyen az apám volt a régi családommal, és mert nem akarok családi szappanoperákat a továbbiakban, mert az volt már éppen elég. Megpróbálok normálisan viselkedni, több jó dolgot észrevenni, írni ezekről is, harmincig számolni, mert tízig beszélni nekem kevés. Tudom, még nincs szilveszter.

So... tegnap történt, hogy mivel már két napja köhögtem, hol hőemelkedésem, hol lázam volt, elképesztően elkezdett hasogatni a hátam, oldalam, felöltöztem hát szépen, fogtam a motyómat, és éjfél előtt kevéssel meglátogattam az orvosi ügyeletet. Doki néni fiatalabb, ellenben sokkal nagyképűbb volt mint én, lekezelően osztotta az észt, pedig én csak gyógyszert kértem, mást nem... mossak kezet sokszor (kézfertőtlenítő két hónapja van a táskámban és használom is, mondtam is), maszk (abban mentem be, taxis még csak hülyének sem nézett odafelémenet), és igen, zörög a tüdő rendesen, a torkom sincs jó állapotban. Erre már megkérdeztem tőle, hogy kinyissam a számat, hogy meg is tudja nézni, vagy ez is csak valami sablonos verbál-dolog? Majd felírt egy antibiotikumot és a szokásos napi két darabot önkényesen megemelte háromra, mert úgy gondolta, kéne még karira egy gyomorfekély is, csak hogy nosztalgiázzak kicsit.

Hívtam taxit, ember megállt az út közepén, nem húzodott le, megvárta, míg én sétálok az autóhoz, beszálltam, rám nézett, majd megkérdezte kissé idegesen, hogy miért van rajtam maszk. Mondom, azért van rajtam maszk, mert lehet, valami vírusos nyavalyám van és nem szeretném továbbadni, főleg, hogy kezdődő tüdőgyuszim van. Faszi leizzadt, letekerte az ablakot és ülésének egészen a szélére húzódott. Kértem, ne húzza le az ablakot, mert lázas vagyok, izzadok, maszk van rajtam, a kezem a szeme láttára fertőtlenítettem alkoholos löttyel, így nem kaphatja el, mivel nem nyálzunk együtt. Mondta, hogy őt már az Isten sem mentheti meg, egészen biztos, hogy H1N1-em van, most ő is megkapta, szövődményei lesznek, és kórházban végzi. Mondtam, hogy az a tuti, ha valaki kórházban végzi, mert az azt jelenti, hogy jó eséllyel próbáltak mindent megtenni a megmentéséért, meg hogy kaptam védőoltást, és hogy nem eszik olyan forrón a kását. Vártam, mikor végzi el a következő feladatsort: autó fékez, ajtó kinyit, Gabi gurul. De nem tette.

Elvitt a Délinél lévő patikához, az volt ügyeletes, megkaptam a bogyeszokat és visszaszálltam taxis "barátom" járgányába, látványosan fertőtlenítettem ismételten kezeimet, zsebkendővel fogtam meg még az ajtaját is, nehogy szívrohamot kapjon, majd finom, csendben megkérdeztem tőle, nem pánikbeteg-e. Kérdezte miért, mondtam azért, mert én az vagyok és eddig azt hittem, hogy nálam kiműveltebb hipochonder nem született a Földre és úgy érzem, tévedtem, ő jobban nyomja, mint én. Elmosolyodott végre, és színt vallott. Megbeszéltük ki mennyiszer döglött meg, kinek mennyiszer volt szívrohamszerű rosszulléte, ki mióta az. Mire egy kis egység kovácsolódott belőlünk, a ház elé értünk. Javasoltam neki fertőtlenítő és maszk használatát. Védőoltásra sehogy sem tudtam rávenni. Olyan félelmetes kitartással hitte, hogy belehalhat, hogy talán ki is múlna, ha megkapná, de szigorúan pszichésen. Úgy hallottam az apáthia lehet halálos, higgyünk hát neki.

Amikor bezártam magam mögött az ajtót, bevettem a többlet adagot mindenből és egy kicsit örültem, hogy vannak nálam neccesebb esetek. Most értettem meg kicsit abból, milyen lehetett másoknak (anyukám, Laci /család jó barátja/), amikor nyáron a sok zűrt követően az ismerős fogdokitól hazafelé tartva telefonon tartották bennem a lelket, hogy nem lesz anafilaxiás sokkom az érzéstelenítőtől, nyugodjak meg.

Most már legalább tudom, hogy a taxisok is emberből vannak. És hogy szeretem a többszörösen összetett körmondatokat.

Biovekker

Lucáé. Éjjel éber, nappal alszik. Jól nyomja, nem mondom. Azért így utólag örülök, hogy nem párosával született. Átálltunk házi tanácsra a "reggel 6-tól este 9-ig lehet enni" életre, amit gyermekünk igen nehezen tolerál. Ennek egyenes következménye, hogy napközben teli a has, fáradtak vagyunk, többnyire alszunk, éjjel ételmegvonás van, így hát balhézunk. Miért is ne? Ott a két marha, akik felváltva ugranak fel, ha egy kicsit is másképp sírok. Juhéjj! Akkor most jól megtornáztatom őket, szegények úgyis keveset mozognak mostanában. Nem kellenek reumás szülők! Ki akar csontrecsegős reggeleket a kiságyánál? Hát én biztos nem.

Talán erre gondol Luca, talán nem, de egy biztos, a humorérzéke remek. Éjjel kettőkor konyhában álldogálunk, Dani kezében a törpeterrorista, én felé fordulva erősen artikulálva magyarázom neki, hogy ez így nem pálya, nem kéne a szülőket kipurcantani, mert hát papi jelen pillanatban a nagyobb rész gazdasági forrás, mami meg a két lábon járó étel és aludni azt bizony kell, a felnőtteknek is, a gyerekeknek is, mégpedig éjszaka, mert ez a dolgok rendje, blablabla... gyerek szemhéja fokozatosan csukódik le, mikor is anyuci azt mondja neki: Babóka, te most biztosan tök hülyének nézel minket. Erre a gyerek mosolyog. Megkérdem tőle: Te most kineveted a mamit? Gyerek teli torokból nevet. Hangosan. Megkérdem mégegyszer, másodjára, harmadjára, az eredmény ugyanaz. Kacag. Röhögőgörcsöt kaptunk Danival. Ez nem lehet igaz. Két és fél hónapos kicsinyke kineveti a szüleit, amiért azok lelkifröccsölik őt ilyen lehetetlen időpontban, ráadásul nem a finom puha ágyikóban, vagy legalább a játszószőnyegen a fityegő tevehaver társaságában, hanem a hideg konyhában. Micsoda dolog ez.

Megfogadtam, nem hagyom aludni nappal. De elcsesztem. Elektronikus könyvtárban rátaláltam Csáth Géza: Egy elmebeteg nő naplója c. hangoskönyvre, belehallgattam, természetes hol máshol, mint a gyermek mellett... hiába mulatozott a már jól bevált kis tevécskéjén és León, a lehetetlen színű oroszlánon, elaludt. Nem kicsit. Nagyon. Most is szunnyad és ha kettőt reccsen talpam alatt a parketta, mert élek és mozgok, hisztizni kezd, amiért zajongok. Ha most nem állítjuk meg, keményebb lesz az életünk, mint a tatárjárás cakompakk.

Ja, és befestettem a hajam. Csak pár árnyalattal sötétebbre vágytam. Megkaptam. Egy árnyalattal lett világosabb a feketénél. Pont úgy nézek ki, mintha "megmangásították" volna a Piroska és a farkast. Most még szerzek egy kockás leány egylet szoknyácskát és megyek egyet pogózni a szomszéd óvodába.

13. Péntek.

Most látom csak, hogy péntek 13-a van. Ezt nálam mindig valami jónak a kezdete. Éljen.

Tenenbaums

Benyeltem valami vackot. Maszkban közlekedek. Itthon is. Azt hiszem Luca felnőttkorára szeretni fogja Michael Jacksont. Ha más miatt nem is, a maszk biztosan megteszi hatását. Remélem, azért az anyjának nem tekinti majd. Mert egyenlőre a maszkos embertől, azaz tőlem kapja a tejet.

Napok csordogálnak, igyekszem megélni őket annak ellenére, hogy egy-két óra kivételével mindegyik ugyanúgy telik. Nem hittem, hogy lehet ennyire monoton valami. Persze van egy csomó jó oldala, erről nem kell győzködnöm magam. Csak néha soknak érzem. Mindig ugyanazok a körök és az újabbak, amik elsőre rettenetesen ijesztőek (például amikor Luca beteg). Megvoltak ezek akkor is, amikor dolgoztam, hisz naponta feladatokat láttam el, de emberek között voltam, beszélgettem velük, nevetgéltünk, vagy épp marketing-temetőt ástam, de így, vagy úgy, meg lehetett osztani gondolatokat és azokra visszacsatolás is érkezett (valamilyen). Ez most nincs. Ha van is nagy ritkán, nem életszagú. Tegnap például átjött anyum. Nem találkoztunk x ideje. Legyen másfél hete. Megint volt valami hülye távolság közöttünk. Látogatás vége felé beszélgettünk a vasárnapról, történetesen milyen következményekkel járt az anyósparázs. Kaptam a jobbnál jobb tippeket. Minthogy: Te csak mondd el neki amit gondolsz, kedvesen, normálisan, abból nem lehet baj. Oké. Ez történt eddig is, ezért romlott meg a kapcsolat. Pedig nem kiabáltam, nem ócsároltam, nem játszottam brazil szappanoperát, türelmes voltam és mégis. Ha ismerne, értékelné, hogy visszafogtam magam. Többször is. (Elég sokszor.) Nyilván ő is. Szóval jöttek az élhetetlen tippek, és nagyjából mindegy volt, mit mondok. Az segítség, hogy sablonokat húzok egy dologra anélkül, hogy időm volna meghallgatni, hogy is volt a sztori valójában? Mert fel lehet hergelni másokat öt perc alatt, aztán levonni a konklúziót és elmondani azt a hét darab sablont, amit általánosan majdnem mindenre rá lehet húzni, aztán fogni a kalapot és megemelni. Sokat ugyan nem segít. Persze, ilyenkor béka a gyomorban, értetlenség. Vagy például tegnap délután beugrottak Dani szülei egy nehéz tartalmú dobozzal, mivel a közelben jártak, lerakták azt nálunk, hogy ne kelljen cipekedni. És jöttek sablon kérdések és válaszok. "Hogy vagytok?" "Ó, köszönjük jól". "A kicsi nagyon aranyos." "Igen, a kicsi nagyon aranyos." "És eszik rendesen?" "Persze, a gyermek rendesen eszik." Halvány emlékeim szerint az orosz nyelvkönyvben voltak ehhez fogható dialógusok. És mindezt miért? Hogy a látszatot fenntartsuk. Nehogy balhé legyen. Mert akkor kiesünk a szerepünkből és át kell írnia valakinek a forgatókönyvét.

"Ne igyál sokat, mert béka nő a hasadba." Persze, aztán amikor felnősz jön az a szöveg, ha nem iszol eleget, megdöglesz. "Utyuli-putyuli-hóhahóóó-hihihi-hahaha-óóóó". Húsz év múlva meg kiabálnak veled, hogy beszélj érthetően Ki érti ezt?

Annyira szeretem, amikor egy ember mer őszinte lenni és nem teremt magának valótlan világokat. De ha őszinte vagy, beindul az elmagányosodás, mert senki nem akarja hallani az igazat és nem is biztos, hogy célszerű borítani. Kétségkívül könnyebb, ha csak mosolyogsz és közben a karácsonyi menüről fantáziálsz, hisz nem kell lejátszani az egyénre szabott meccseket, nincsenek kínos szituációk és mindenki azt gondol, amit csak akar, ha egyszer befogom a szám és háttérbe húzódok. Sokszor vágyom más természetre, olyanra, amit kedvelnek az emberek, amit szelídnek tartanak, amire figyelnek, amit őszintén szeretnek, de ezt a kört erre az életre már buktam. Nem tudom meghazudtolni magam. Soha nem leszek jó nő, jó meny, jó ember. Csak olyan, aki egy kötelező darab a kompozícióban, mert van. Talán jó anya még lehetek. Nem baj, csinálok kókusztekercset.

Csak szerényen

Kéz, amely a bölcsőt rángatja

Colonoscopia. Vasárnapig úgy tudtam, Dani édesanyja vigyáz Lucára, amíg mi tükrözésen vagyunk. Vasárnap este kedves mama kitalálta, hogy ő fél Dömpertől, vigyük át inkább mi a kicsit, vagy Dani maradjon ott vele (nálunk), mert hát minek nekem kísérő. Mondtam, a kicsi megfázott, gyógyszereket kap, náluk hűvösebb van jóval, ez nem tenne jót neki, meg különben is miért nem lehetett ezt előbb kitalálni. Mondtam, nem arra van szükségem, hogy valaki a kicsiny kezem fogja, pusztán fizikális okai vannak a kérésnek: a kísérő figyel a kábított személyre órákon át, nehogy komplikáció, keringési zavar, ilyesmi lépjen fel. Ez nem kérés a klinika részéről, ez kötelező. Nem tudnak mindenki mellé embert állítani. Végül Dani maradt picivel, engem pedig "család jó barátja" Laci kísért el (vasárnap hívtam, hogy gond van, hétfőn már ott volt velem), aki nagyon hősiesen viselte az ott töltött idő mennyiségét és minőségét. Vizsgálatra nem emlékszem (az előkészítésre ANÁL inkább). Lehet, hogy csak kábítottak, nem is altattak, de akkor nagy dózisban tették. Amikor elkészültek felébresztettek, még másfél órán át kótyagos volt a fejem, a végtagjaim. Vasárnap kettőkor megittam egy pohár sós vizet, brutális hatása volt, hétfőn hajnali öt és hat óra között - 3 liter keserű sós vizet toltam magamba. Felül töltöttem, alul folyt. Kegyetlenül kimosta belőlem az ásványi anyagokat, meg mindent, vacogtam és gyengélkedtem. Nagy erőkkel öntöm magamba a vizet. Még mindig nehezen boldogulnék mosdó nélkül. Gyulladt részből mintát vettek, nyolc nap múlva lesz szövettani eredmény.

Luca közel egy hete náthás. Antibiotikumot kap, de ehhez kétszer kellett látnia a sarlatán doktornőnknek. Szegénykémet megviselte az is, hogy nem kapott anyatejet két napig, tápszeren élt, ami megtréfált bennünket, de emésztési szokásait méginkább. Nehezen alszik, keveset is és rengeteget sír. És hihetetlenül édes. Persze, sír-rí, de amikor rám mosolyog, a világ legboldogabb emberének érzem magam. Tündéri és egyben ijesztő, hogy mennyit változik napról-napra. Egyik nap a hasán feküdt és felnőttesen megvakirgászta a fejét hátul. Kapaszkodik, nézeget, halkan gügyög és pelenkázás közben sokat mosolyog.

Amarilla megszült

Ezúton is szeretnék gratulálni Amarilláéknak az óriás bébihez. Ugye milyen csudajó? :)

Omnia somnia

Danival, Lucával rokonokat látogattunk. Nagynéném lakás- és macskaavató születésnapi bulijában jártunk. Autóval mentünk, odaérve abból kiszálltunk, gyereket összecsomagoltuk, elindultunk, hogy átkeljünk az út másik oldalára, parkolóról van szó, bő egysávos utacskával... kishíján elcsapott bennünket egy szakadt skodás. Lakótelepi hülye gyerek megveszi hatvanezer forintért a nála öregebb Skodát és gyerekeket csap el a parkolóban, mert a megengedett harminc km/h helyett neki muszáj legalább hetvennel kanyarodnia. Danit a picivel épphogy vissza lehetett rántani, láthatóan ő is megijedt, nemcsak én. Átértünk, láttam Skoda megáll egy ház előtt, az embert megkértem, vigyázzon táskára és kicsire, anyu elindult gázolójelöltet elásni. Kiscsávó (merthogy az volt) még a szakadék korhadványában tespedt, Gabi mami feltépte az ajtaját és habzó szájjal leelmebetegezte. Srác nem értette miért. Mondtam neki, hogy ká jó volna, ha jobban figyelne, mert imént csak az éberségünknek köszönhetjük, hogy még egyben vagyunk. Azt mondta, nem látta. Mondtam azért, mert olyan gyorsan ment, hogy nem láthatta, hülye gyerek. Mondta, én nem beszélhetek így vele. Mondtam, még el is ásom élve, ha még egyszer meglátom, és ha a gyerekemnek miatt bármi baja esik miatta, egyszerűen megölöm. Kocsi ajtaja rávág, anyuci visszasiet családhoz, mosolyog, visszaveszi táskát reszkető ajkakkal, majd apuval megállapítják, hogy az autóból kiszálló megfenyegetett tag legalább két méter magas. Sebaj. A habzó szájú fenyegetőző anyukák ezeket egy tekintettel megsemmisítik.

A családi muri jól esett, isteni volt kimozdulni, babának is jót tett, sokat aludt, ismerkedett, nézelődött, steril környezetet óvatosan ideje megszüntetni. Nem elég csupán a mi pár falunk, jó, ha többet lát. Tetszett mindenkinek Luca, de azt hiszem az a picurka, aki már legalább a tekintetével kommunikál, képes bárkit elvarázsolni. Elképesztően édes Luca. Figyel, próbál egyszerű mozdulatokat utánozni - nem a spárgát -, kétszer láttam ébren is mosolyogni, holnap lesz két hónapos. Folyik az idő. Elfolyik a napokkal együtt. Kezdi megszokni szervezetem a szervezetlenséget. Már nem több a napi átlag alvásigényem három-négy óránál.

Furcsa hogy alakul át a párkapcsolat mindeközben. Elcseszett metamorfózis. Sokkal kevesebb a tényleges súrlódás, nagyobb a bili kapacitása. Csak azt a két napot kell átvészelni valahogy, amikor az kiborul. Nagy a veszteség ilyenkor. Előbb látszatot kell teremteni, majd elhinni, hogy működik. Látom és hiszem, így megy ez.

Tombolda

Luca sír. Illetve sírdogál. Mintha azt akarná, megértsem miért teszi. Szegénykém csak annyit lát, hogy egy elképesztően nagy és meggyötört arc közelít az arcához és azt kérdezgeti tőle síri hangon, hogy "Most mi a baj, Kicsikém? Még nem kaphatsz cickét? Fáj valamid? Miért nyújtogatod a nyelved?" Ő pedig egy darabig néz a hatalmas kék szemeivel, aztán láthatóan feladja ezt a megértősdit. Ez abból látszik, hogy ismét elkezd kajabálni és minél nagyobb a szája, annál kisebb a szeme. A vége felé csíkszem lesz, gondolom nem sokat lát ilyenkor. Aztán jó esetben elalszik, egyébként pedig csak erőt gyűjt a folytatáshoz.

Amikor kicsi megszületett megfogadtam, nem írok túl sokat blogra a babázásról. Én majd nem követem el azt a hibát, hogy beleszeretek a gyerekembe. A gyerekünkbe beleszerettem, és mert édeskettesben töltöm vele napom nagy részét - és ez egy darabig még így lesz -, nem tudok másról írni, mint erről.

Két-három naponta igyekszem főzni egy rakás ételt, telepakolom minihűtőt, puzzle-ozok a jégdarabokkal, hogy minden beférjen, legyen mivel üzemelni a nehezebb napokon. Ma kekszet ettem ebédre, ebből lehet tudni, hogy ez a főzést követő negyedik nap, amikor üres a hűtő. Sétáltunk, etettem, nyugtatgattam, mutogattam neki dolgokat a lakásban, de hol nézelődik, hol sírdogál, akár perceken belül megváltozhat picurka hangulata annak ellenére, hogy az itthoni légkör igen kiegyensúlyozottnak mondható. Ha fiú lenne, biztosan Pic Úrkának hívnám, amiért ugráltat. Szóval kemény. De ha a nappaliba érek és hallom a szomszéd kisrác hangját megnyugszom, hogy nincs baj, a gyerekek ilyenek, sírással kommunikálnak, beszélni még nem tudnak - esetükben nem feltétlen egyenlő a sírás a fájdalommal.

Végre csend van, hallom hogyan kerreg a gép. Hajat kéne mosni, megfőzni az ebédeket, vígasztalni kicsit Dömper lelkét, mosni, pakolászni. Gyerek üzemmód tökösebb elfoglaltság, mint a bungee jumping, mert bár csupa kihívás, mégis állandó.

Megint brekeg. Nem kell ennyit lamentálni. Irány a hajmosás, főzés. Ennyit a csendről. Könyörög, hogy vegyem fel. Ilyenkor tudnám mi a helyes...

Lépelemem a gúgli

Megvoltak a vizsgálatok colonoscopia kivételével. Arra nem vállalkoztak, mondván, még nem álltak vissza a szerveim az eredeti helyükre, túl nagy a kockázat veszélye. Ehelyett megint UH-ra küldtek, ahol megállapították, hogy a lépem mérete is határértéken van. Mihez kezd a laikus ezen információval? Hát beírja a gúgliiiba, hogy L-É-P-M-E-G-N-A-G-Y-O-B-B-O-D-Á-S, és leizzad, amikor az első találat a leukémia tüneteit taglalja, a második egy állapotos nő sztoriját beszéli el egy pszichédoki tollából attól a naptól, hogy a 33. héten megszülesztették, mivel rossz volt a vérképe, kiderült, leukémiás. Harmadik találat helyett az alma+Q billentyűt választottam és megnéztem a Tortúra c. filmet, amitől sokkal jobban éreztem magam. Vérképileg köszönöm csuda jól vagyok, gyönyörű lett az eredmény, mondhatni kiváló, szóval hiába az giganyirok meg a léplabda, úgy tűnik megmaradok.

Elképesztően fáradt vagyok. Luca az utóbbi napokban rendesen próbára tette a tűrőképességemet. Ötössel vizsgáztam. Egész nap ordított. Nem sírt. Ordított. Mit tesz ilyenkor a zöldfülű szülő? Nézzük csak... tentebabatente-mármegint lement a nap-szoptatok, idő van-lehet, hogy szomjas szegény-most mi a bajod, nem értem-miért vagy ilyen meleg, ja kimelegedtél az ordítástól-miért dől belőled a kaka, én csak a hőmérsékletedre volnék kíváncsi-már megint nem ebédeltem-hogy áll a hajam, nem baj nem megyek sehová, jé eljutottam a tükörig-futás vissza, csak két perce aludt el, már megint kezdi. És eljön az a pont, amikor nem emlékszem arra, mi történt egy órával ezelőtt, mert keverednek az emlékek annak ellenére, hogy sok új dolog nem történik. Próbáltam laza szülő lenni, bevágni gyereket az ágyba, hadd ordítson, erősödjön a tüdeje, de Luca keményebb dió, mint az anyja. Több órán át megállás nélkül nyomta 500 decibellel az ordítva sírást, így aztán megpróbáltam megnyugtatni, attól féltem, szétdurranak az erei.

Vittük őt ma orvoshoz, kötelező UH, ami persze nem térítésmentes, nem is értem. Gyerek egész testét összekenték a vacak zseléfélével, végignézték, tökéletes helyen van minden porcikája, és már majdnem brekegni is megtanult, bebizonyította dokker néninek, hogy a hangja nagyobb mint a haja. Hazafelé együtt benéztünk egy majdnem tescoba. Láthatóan jobban várják az október huszonhármat, mint a Télapót. Mikulás csoki még nincs, de akciós bomber dzseki, baseball ütő és magyar zászló igen. Tök jó.

Most itthon. Lucát kimerítette a jövés-menés. Nem marad meg az ágyában. Most is a babahordozóban ül/fekszik, kezei mellett a cumi, békésen szuszog, és ahogy nézem, nem értem, hogy jöhet ki ekkora hang egy ilyen kicsi emberkéből. Akárcsak Whitney Houston tizenöt éve. Csak kevesebb pigmenttel.

Ja, és beadattuk magunknak a Fluval AB-t és P-t. Maradt 2+2 lábunk, semmi mutáció. Csak egy kis vállsajgás.

Szívás-fújás

László Kórház. Szitáló köd. Beteg gyerek. Vicsorgó anyós. Így telnek a napok.

Babóka pár napja megint rosszul lett, nem maradt meg benne semmi, irány az orvosi ügyelet éjjel, ott lekezelő, friss diplomás (gabi mínusz három év) modorú szörnyedvény nő próbálta elmagyarázni nekem, hogy nem látja el a gyereket, mert nincs nálunk a TAJ kártyája. Magyaráztam neki, hogy nálunk van az a hivatalos papír a TAJ számmal, amit még a kártya kikézbesítése előtt kaptunk, plusz az összes eddigi Luca papír, beleértve a lakcím igazoló kártyát, a személyi számát, az eddigi kórházi leleteket, szóval megteheti, hogy nem vizsgálja meg, de higyje el, hogy hisztis szülő vagyok, aki tank, ha kell, és úgyis meg fogja nézni a gyerekem, mert ha nem, akkor irgumburgum. A vizsgálat végén közölte velünk: nem kell a gyereket kórházba vinni, nincs semmi baja, kicsit híg a széklete. Gyermeknek négy óra alatt az már az ötödik totál híg széklete volt olyan mennyiségben, hogy még a vizsgáló ágyról is az folyt, plusz már órák óta minden bevitt anyatejet kihányt. Vitatkoztunk. Hiába mondtam, hogy hasonló tünetekkel vendégeltek meg bennünket a Lászlóban másfél hete kiszáradás gyanújával, nem hatott. Úgyhogy közöltem a nővel, hogy nincs semmi gond, az ő felelőssége az egész, ha a gyermekkel, aki öt hetes és semmi nem marad meg benne, bármi történik, megtalálom. Erre ráírta a papírra, hogy a szülő kérésére tovább utalta Göttler Lucát a Szent László Kórházba. Érdekes módon a kórházba érve már nem engedtek bennünket sehová, mondván egy ennyi idős kicsi fél óra alatt is kiszáradhat, aki ennyire kevés ideje van a világon, annak ez már nagyon veszélyes helyzet lehet. Azóta itt melegedünk, ismét, csak most nem a bacis, hanem a vírusos oldalon, bár az sem kizárt, hogy a bébinek tejérzékenysége van, és ezért az állapot. Báááár az orra is tele van és prüszköl... Még nem tudni semmit, ma lesznek eredmények. Állítólag.

Közben anyóspajtással is volt egy telefonos menetünk. Először Danival, majd velem. Nehezményezte, hogy már két napja nem adtunk hírt magunkról, micsoda dolog ez, és különben is, és biztosan én próbálom elmarni a fiát és az unokáját tőle, de nem fog menni, mert nem tehetjük meg, hogy nem engedjük az unokája közelébe. Na. Eddig a pontig, heti minimum két alkalommal volt nálunk és legalább ötször beszéltünk telefonon, ami nálam már elképesztő rekord. Azért nem hívtam, mert a kicsi nem volt jól, én nem tudtam lábra állni két napig és örültem, hogy egyáltalán el tudom látni magunkat úgy ahogy. Kaptuk a hidegzuhanyt, előbb Danit próbálta győzködni arról, hogy micsoda ember vagyok én, mert nem hívom őt vissza (bár tele mind a két kezem) és nem dícsérem halálra a tökfőzelékét, mert nem főzök minden nap, mert direkt távol akarom tartani őt az unokájától (akiről egyébként a születéséig tudomást sem vett). Sajnos a telefonom annyira van felhangosítva, hogy a gyerkőc ordítása mellett is halljam azt, aki hív, így Dani mellett ülve hallgattam végig, ahogy rikácsol és engem szíd. Amikor elegem lett, kedvesen elkértem Danitól a telefont és elmondtam neki, hogy két kezem van, nem hat, bocs, hogy nem gondoltam arra, hogy telefonon folytassak vele diskurzust a tökről és persze, jelezhettem volna valahogy mégis, ha a szabad lábammal belerúgok egy bombába. Elmeséltem neki, hogy eszem ágában nincs megfosztani az unokájától, sőt, szeretném, ha ismerné a nagyszüleit, mivel az én életemben is fontos szerep jutott a nagyszüleimnek, de fel kell fognia, akármennyire is nem kedvel, hogy Lucának én vagyok az anyja és ez legalább addig így is marad, amíg ő a nagyanyja. Mondta többek közt azt is, hogy nem kellene kísérleteznünk a nevelésben, meg hogy a virág rossz helyen van a szobában, és különben is rosszul fogom a gyereket és még sorolhatnám. Senki nem akar a saját életében a rossz lenni, én sem, ezért megkértem, hogy hagyja meg nekünk a növénnyel és a többi dologgal kapcsolatos döntési jogot, mert ez így volna rendjén és hagyja, hogy dönthessünk, még akkor is, ha rosszul tesszük és legyen kedves feltételezze rólunk, hogy csupán harmadannyira vagyunk bénák, mint ahogy ő azt gondolja.

Ilyenkor persze lehet vélelmezni, hogy szeretetből viselkedik ilyen ostobán, de ennek egyenes következménye két dolog lehet: 1, apuka besokall, mivel minden este ugyanazt az úszító beszédet hallgatja végig, és lelép anyuka mellől, mert a nagymama befolyásoltsága lágyítja a koponyáját, így az unokájának rosszat tesz, 2, apuka besokall és elküldi a kedves nagymamát gombát szedni. Most a második lehetőséghez vagyunk közelebb. Remélem így is marad.

Mindeközben ismét kacérkodik velem a pánik, tegnapelőttre annyira kifáradtam, hogy megtréfáltak az idegeim. Ugyanis az történt, hogy szombaton délelőtt visszaslattyogtam SOTE-ra, ellenőrző mélyvénás doppler vizsgálatra, ahol a dokker néni végigkukkerolta az egész testem, és talált a a jobb lábamban egy két centis Baker-cisztát, mondta, emaitt lehet, hogy olykor nem tudok ráállni, majd lebiggyedt szájáról a mosoly és közölte, talált a nyakam bal oldalán két nagyobb és több kisebb valamit a nyirokmirigyek mellett, aminek nagyon nem kellene ott lennie és mivel szerdán úgyis lesz teljes alsó tükrözésem, csinálnak egy teljes vérképet és ráér akkor a biopszia, ha nem jó a kapott eredmény. Kértem, mondja már el, mik is azok a valamik, majd latinul hablatyolt zavartan pár dolgot és mondta, szerdán tükrözés előtt mindenképp beszéljünk. László Kórházba visszafelé tartva végiggondoltam, milyen következményei lehetnek a hallottaknak. Lelki szemeim előtt láttam, hogy én már nem vagyok, Dani már más nővel van együtt, mert az élet megy tovább, Luca azt sem tudja, ki volt az édesanyja, és az anyumat/anyai családot sem ismeri hála Dani édesanyjának, aki biztosan nem díjazná, hogy ne vele legyen a gyerek, amíg annak apja egész nap a munkában van. Igyekeztem a kórházban nem mutatni mennyire be vagyok szarva, Lucust megettetem, Daninak tárgyilagosan adagoltam az infót. Délután küldtek át a belgyógyászatra, mert látványosan lebiggyedt és lüktetett az alsó ajkam és mert nem mozgott a nyelvem rendesen, emiatt nem lehetett érteni, amit mondok. Kaptam egy nyugibogyót, visszajöttünk gyermekhez és megvolt az utász, aludjak végre egy nagyot. Tej lefej, apuka be kórházba, segít anyukának, anyuka végre elképesztő nagyot alszik, ajak működik. Szerdán colonoscopia.

Kérek egy "Szar is le van szarva" tankönyvet, köszönöm.

Agymenés :)

Dizájn7

Menő dolog a design hét, gondoltuk, elmegyünk este, megnézzük, amit csak lehet, mint ahogy azt tavaly ilyenkor is tettük. Reméltem, az elmebeteg sztártervezők kitalálták már a mogyoró ízű ketchup ruhát, talán maNUSka néven fut. Megkértük anyumat vigyázzon lurkóra, lefejtem tejet, döcögősen bár, de este fél tíz után kiléptünk az ajtón.

Abból kiindulva, hogy tavaly éjjel is nyitva tartottak helyek, logikusnak tűnt, hogy idén sem lesz másképp. Tévedtünk. Két izgalmasnak tűnő kiállítás miatt elgurultunk a Design Therminalig. Legnagyobb meglepetésünkre zárva volt. Az etnosznob Gödör most valahogy nem hiányzott, éhesek is voltunk..., hektikusan teltek az elmúlt hetek. No de nem törtünk le, megbeszéltük, a Design Hetet idén mégis kihagyjuk, inkább eszünk egy jót a Darsanban. Krúdy Gyula utca, kevésbé menő hely mint a Gödör, de legalább halljuk a saját hangunkat. A terasz fedetlen részén egy asztal volt még szabadon, leültünk, felettünk az égbolt, hmmm, milyen hangulatos, isteni. Két perc múlva eleredt az eső. Átültünk egy másik, már fedett asztalhoz, de abroszon hangyaboly tanyázott. Még itt sem adtuk fel, átültünk egy harmadik asztalhoz, de nem volt látótávolságban 10 perccel később sem felszolgáló. Elkullogtunk a Burger Kingbe, ott legalább tudtunk mit kapunk, sok meglepetés nem ért bennünket, gyorsan jutottunk táplálékhoz. Legurultunk a Lánc-híd pesti hídfőjéig, előszedtünk egy-egy szendvicset: romantikus ötletnek tűnt, legalább nem a négy fal között ettünk otthon. De az autón kívül hideg volt, jól befűtöttünk, de elálmosodtunk, hazajöttünk.

Luca akkor este végre négy és fél órát aludt, míg mi távol voltunk. Pech. Hogy pont akkor aludt mélyen.

Ötórai

Lucus gyógyulófélben. Kórházat még idejében elhagytuk. Vírus volt az elkövető. Kicsiny kevesebbet sír, már jobban alszik. Elég kemény műszak volt a kórházasdi, ott nem volt két egymást követő óra, amikor békésen szunnyadhattunk. Biztosan számít az is, hogy itthon vagyunk, az ismerős közegben, az ismert illatok és színek közt. Bár csupán egy hónapos, azért gondolom megszokott dolgai, érzései csak vannak már neki is. Ja, és ami igen fontos információ: a babák egy hónapos korukig újszülöttek, ezért bizton állíthatom, Luca már csecsemő. Bezony.

Nagyon kimerített ez a pár nap. Elfogytak a tartalék energiák és a türelem is. És hiába alszom, nem teszem mélyen, mert mindkét fülem a gyermekre van hegyezve, ahogy megmoccan, felriadok. Furcsa állapot ez. Közben furcsa mód gyenge a szervezetem, ritka, hogy nem fáj semmim, a szülés elképesztően sokat kivett belőlem. Ma a lábam vacakolt, ijesztően. Voltak pillanatok, amikor nem tudtam ráállni, pár perc múlva már igen. Ezt játszom egész este és csak remélem, hogy nem valami újabb nyavalyatörés a szülés előtti keringésromlásnak köszönhetően.

Szeretnék egy házat a világ végén, ahol kaviccsal lehet fizetni és nincs közvetlen térerő, sem mobil. Sem ötletek, mit-hogyan csináljunk. Csak pár különleges teafilter és egy motoros láncfűrész.

Orrház

Ismét az egészségügyben dolgozók napjait színesítjük, most épp a Szent László kórházban. Lucával harmadik napunkat töltjük itt. Szegény kicsikém. Még nem tudni, vírusos, vagy bakteriális eredetű betegség tünetei miatt vagyunk itt, legkorábban ma lesz meg a tenyésztés eredménye. Baromi fáradtak vagyunk mindketten. Sokszor csikar a hasa, ilyenkor nincs alvás, sem csend, csak keserű sírás-rívás, de mindezek ellenére nagyon jól viseli a nehézségeket, masszív kisember Lucinger.

Amarilla?

Szülni ment? Igazolatlan hiányzás. :P

Para-bola

Péntek. Orvosi ügyelet. Mondom: hőemelkedésem van napok óta, rossz a közérzetem, fáj a hátam és a mellkasom, van egy két hetes gyermekem és nem szeretném, ha bármi fityfenét elkapna tőlem.

Mondják: tényleg olyan kicsi? és minden rendben volt a szülésnél?

Mondom: ott és akkor igen, előtte voltak gondok (kálvária elmesél)

Mondják: és hirtelen hagyták el a vérhiggítót? Várjon, mindjárt jövök.

Kisvártatva megérkezik, mire közli velem, hogy nem kizárt, hogy tüdőembóliám van, fáradjak már át a sürgősségire, mert ott bizony megvizsgálnának.

Átcsoszogok, említem, hogy én vagyok a friss anyuka. Kedves bólogatás a válasz. Volt mellkasröntgen, vénás vérvétel, verőeres vérvétel. Öt órán át vártam, közben láttam három haldokló embert. Megintcsak mondom az egyik orvosnak, hogy szerintem én jól vagyok, csak gyógyszer kellene a baba miatt, nehogy szegény elkapjon valamit tőlem és ha nincs tüdőembóliám, mennék már haza szoptatni. Mondják: maradjak nyugiban, nemsokára megvan az eredmény.

Még időben hazatelefonáltam, hogy a fagyasztott tejre szükség lesz, mert a hamit most szúrkálják.

Persze nem volt embóliám, csak jól felfáztam a huzatban azalatt az öt óra alatt, míg beteg emberek közt ücsörögtem, egy férfi - akinek tényeg tüdőembóliája volt - velem szemben a szemem láttára csuklott össze, ha nem kezdek kiabálni, nem tűnik fel senkinek, hogy lefordul a székről, majd kaptam egy papírt, amin az állt, hogy valami vírusos nyavalyám van. Mondtam, ezt eddig is sejtettem, ezért jöttem.

Másnap elkezdődött a roki horrór pikcsör só, napi hat-hét hasmenés, láz, tejapadás, síró gyerek. Harmadnapra Dani és Luca is ugyanebben a cipőben. Luca még ma éjjel is rosszul volt. Ma délelőtt jött gyerekorvos, mondta, hogy szerinte a gyerek egészséges, csupán túltáplált, két hét alatt egy egész kilót gyarapodott, persze, hogy sír, a gyomrának nincs ideje emészteni, mert jön a következő adag tej...

Közben apai nagymamától megkaptuk a telefonos fejmosást, miszerint alkalmatlanok vagyuk a gyereknevelésre, mert még kint sem volt a levegőn a gyerek, és különben is, ha beteg, orvosnak kell látnia. Mire mondom: orvost hívtuk telefonon, elnavigált bennünket, a kicsinek is akkor láza volt, ami még nem okoz komoly fejtörést, szóval már minden ok és különben sem vagyunk ősemberek, kecskével élő kazah sátorlakók, és akármilyen furcsa én szültem meg a babát és vergődtem vele végig a kilenc hónapot, szóval átérzem a felelősséget, köszönöm. Na ez volt a finom verzió. A következőnél másképp folytatjuk. Mert nincs azzal semmi baj, hogy valaki nem kíváncsi rám, ránk kilenc hónapig és engem tart a világ legrosszabb emberének, csak hiteltelennek tartom, hogy azért, mert megszültem az unokáját, máris életmódtanácsadónak csap fel egy olyan ember számára, akiről addig nem vett tudomást. Nincs ezzel semmi gond. És persze, fátylat a múltra, de csak módjával a jelent.

Páros lábbal szép az élet

De még mennyire! Reggelente (ez lehet hajnal, de akár délután is), amikor Luca jelzi, hogy ébren van, megszámoljuk kezeinket, lábainkat és nem utolsó sorban a fejünket. Kipattanunk az ágyból, apuka drága átpelenkázza a kicsit, mialatt én sikoltozó melleimhez fohászkodom és felkészítem őket a nagy "íting mítingre". Így indulnak napjaink, bár azt soha nem tudom eldönteni, hogy valójában egészen pontosan mikor kezdődnek.

Kicsiny porontyunk sokszor ad ki furcsa hangokat, leginkább bébi dinó adhatott ki efféle zajokat a jégkorszak előtt. Nyöszörgő, mégis gőgicsélő, csalogató, meghatározhatatlan hang. Hívogat minket az ágyához. Két napja azzal szórakozik velünk... keserves sírásra fakad, amit addig nem hagy abba, míg valamelyikünk fel nem emeli. Talán ennek volt köszönhető, hogy két napig mindhárman a franciaágyon henyéltünk. No de milyen az a szülő, ki tudatos szeretne lenni? Háát felismerő (Dani volt)! Kedves mozdulattal megcirógatta első szülőttünk fejét, betakargatta, majd kedves mosollyal hagyta őt tovább ordítani. Én szomorú szívvel átslattyogtam a nappaliba és hallgattam Luca "akarom-tusáját". Egyszer csak csend lett, a kicsi mély álomba szenderült.

Furcsa dolog az anyaság. Én a napokban ismertem fel, mekkora felelősség ez... nyakam szorított, megduzzadt, tenyereim nyirkosak lettek és közelgett a pánikroham. Igyekeztem végiggondolni mitől lehet, miért vagyok feszült, Luca születése mit váltott ki belőlem. Arra az eredményre jutottam, hogy most kerültek dolgok helyükre (és vetődött fel egy rakás más kérdés bennem) a baba- és kisgyermekkorommal kapcsolatban, már amit hallomásból ismerek. Anyu itt töltött velünk pár napot, sokat segített. Láttam, hogy bánik a kicsivel, milyen szeretet van benne, mennyire szeretne szeretni. Amit évekig hiányoltam, amit sokáig nem úgy éreztem, ahogy vágytam rá, most ott volt mind, egy helyen, egy időben. Nagyon jó érzés volt. Végre nem a Capellában szenteste tüntető lányt játszottam, anyu pedig nem a megbántott anyát. Valahogy kerek egész volt minden. Érezhető volt, hogy sok dolgot értettünk meg mindketten, egymással kapcsolatban korábbi kérdések, félelmek egy része, mintha feleletet kapott volna.

Azt hiszem Luca születése egy új lap mindenkinek, hogy talán olyan anya lehet, olyan fia, lánya lehet valakinek, olyan ember, amilyenné igazából válni szeretne.

Cicista

Luca szereti a cicit. Luca annyira szereti a cicit, hogy ha rám néz, egy óriási tejcsarnokot lát bennem. Egészen elképesztő cirkuszt képes csinálni, ha leveszem a mellemről másfél órányi szoptatás után. Rengeteget eszik. Lassan szükség lesz egy új mérlegre, mivel a mostani csak 20 kg-ig garanciális. Két lábbal és két kézzel tomboló tejterrorista. Amikor hisztizik, a fejéből csak egy nagy mandula látszik és persze a kerek száj.

Mindemellett egy tündéri kislányka. Mosolyog, grimaszol és bár csak pár napja vagyunk így együtt, mégis napról-napra észlelhető a fejlődése. Nagyon ügyes, erős, okos, csodás, szépséges.

Nagyjából három óránként eszik kb. egy órán át, majd jön a büfiztetés, peluscsere, és egyéb földi nyalánkságok. Olyan, mintha mindig is velünk lett volna, természetes, hogy itt van, sírdogál, szuszog, vagy éppen nyüszög. Nagy fazon. Próbálkozik. Kis sírással az ágyához csalogatni igyekszik bennünket, és ha nem megyünk oda egy percen belül, kis szünetet tart, várja a hatást. Ha az elmarad, kezdi előlről.

Folyamatosan fáradtak vagyunk, de senki nem ígérte, hogy könnyű lesz. Tanulnunk kell mindent, mivel használati utasítás nem volt a méhlepényhez tűzve. Anyukám sietett segítségünkre, ő mutatja meg, mikor mit lehet tenni, hogy könnyen tudjuk kezelni a babaruhákat, a fürdetést, az etetést, és egyáltalán az összes dolgot, ami a bébivel jár.

Luca képes blogot beizzítottuk:

http://kicsiuma.blogspot.com/

Ez egy nagyon hosszú nap, valószínű, hogy csak a fogzást követően ér véget.

Itt a gólya, hol a gólya

Elsején 15.50-kor megszületett Luca Anna. Az ismeretlen ismerős 52 centiméteresen, 3150 grammosan látta meg a napvilágot. Tündéri kislány.

A hétfő reggeli viziten doki bácsik nem tervezték megindítani a szülést, mivel bár terminus túllépésünk volt 5 napja - azaz már jócskán betöltöttük a 40. hetet -, úgy látták, még egészen jól vagyunk. Persze, mert a szeles kismama mindent megtett a fájások, illetve a magzatvíz elfolyásának érdekében... flakonokkal lépcsőztem, hidegfront rítus táncot jártam, a többit inkább nem mesélem el, mert már számomra is egészen intim részlet.

Délelőtt elküldtek flowmetriára, amin ellenőrizték a magzati keringést. Nem lett jó az eredmény. A terhesség, a nagy has, a macerák már mindkettőnket megviseltek, a kicsi keringése is romlani kezdett, ekkor jött az elhatározás: kedden így, vagy úgy, de szülünk, mert megindítják. Kisebb sokk ért: szülni fogunk! Az a másfél hónap, amit kórházban töltöttem, erősen feledtette velem, miért is vagyok ott. Oké, persze, pocakom volt, Luca is volt, csak épp kezdtem úgy érezni, a nagy has, a lihegés, a csoszogás, a fájós derék alap preferenciáim.

Kedden reggel megkérdezték az orvosok tőlem, hogy szeretnék szülni. Mondtam, a lehető legtermészetesebb úton, isteni a szülésznőnk, ő is ebben hisz, nem a pengében. Megvizsgáltak, és dokker bácsi, aki a "régi iskola" híve (vágunk, keresünk, varrunk), azt mondta, hogy csoda lenne, ha sikerülne hüvelyi úton megszülni a gyermeket, mert csak egy ujjnyira tágult a méhszájam. Na doki bácsi, akkor itt az ideje hinni a csodákban!

Kedden nyolckor burokrepesztéssel kezdtük a napot, elfolyt a magzatvíz. Kilenckor beindultak a fájások. Fél egykor még csak két ujjnyira voltam kitágulva, kettőig kaptunk időt szülésznőnkkel, ezután császároztak volna. Kettőre megvolt a négy ujjnyira tágult méhszáj, ami rövid idő elteltével el is tűnt. Meghitt hangulat, félig elsötétített egy kismamára szabott szülőszoba (mert van három személyes is...), illóolajok, labda, medvetánc fájásokkor, mivel a méhem nagyon fent volt és iszonyatosan hátul. Fél egytől már-már transzba esve igyekeztem teljesíteni az elvárásokat... Gabi, tágulni, tágulni, tágulni. A kétperces fájásokat éppen hogy nem gugolva csinátam végig, nem beszéltem, tudtam, csak két percem van a következő fájásig, túl kellett élni valahogy. Toltam szájacskámba a szőlőcukrot, igyekeztem fegyelmezett maradni. Ülés, fekvés azért nem volt szerencsés, mert elnyomtam a kicsi keringését, amit a ctg gép mutatott, és mivel nem kockáztatnak, megintcsak a penge került volna elő. Háromkor szóltam, hogy a beöntés ellenére nagyvécéznem kell. Anikó, a szülésznénink, kirohant pengés dzsóért, aki megvizsgált (összehúzódáskor öklét tolta belém), majd kérte, hogy alakítsák át az ágyat székké, mert jön a bébi. A tolófájások meghozták a hangomat is, másképp nemigen ment volna. Harmadik nyomásra előbújt Luca, és abban a pillanatban, minden, amit kínként, szenvedésként, kisebb halálként éltem át az azt megelőző órákban, elmúlt. Egy pillanat volt csak.

Pont úgy történt, ahogy vágytam rá. Pocakomra tették, ő nyökögött. A szívemig mászott, kinyomta magát, rám nézett, hozzám bújt, megpihent. Ő is elfáradt, nagy utat tett meg, hogy együtt lehessünk végre. Ekkor vágták el a köldökzsinórt, Anikó elvitte, megmosdatta, szólt az édesanyámnak, együtt készítették elő a gyermeket. Megszültük a méhlepényt, összevarták a gátat - kicsi metszést ejteni kellett rajta, majd visszahozták hozzám Lucát. Ekkor készült a fénykép.

Szóval a világ tényleg megszűnt, még soha semmit nem éltem meg ilyen szépnek és csodálatosnak, mint a kislányunk születését. Az egyetlen, amit sajnáltam, hogy Dani nem lehetett velünk. Ma találkozhattak először, mert a kispapa influenzás lett és belázasodott. Kimerült ő is, az elmúlt hónapokban minden a nyakába szakadt. Ezért nem volt papás a szülés.

Annyira fájt és annyira boldoggá tett, amikor megláttam őt, érezhettem végre, megfoghattam, tapinthattam, megismerhettem az arcát, amiről olyan sokat álmodtam.

Szülés gyöngéden / Frédérick Leboyer

"Olyan semmiség az egész, tényleg, semmi különös. Olyan egyszerű. Egyszerű, de nagyszerű is. Nem kell hozzá más, mint nyugalom, türelem. És hogy egyedül lehessünk magunkkal. Egyedül, mert minden, a külvilágban történő dolog, egy mozdulat, a többiek zajongása minden kellemetlen és zavaró lehet. Olyan érzékeny ilyenkor az ember, hogy a legkisebb dolog is megzavarja.

Ez a tökéletes magány ideje kell legyen. De nem az elhagyatottságé, nem ezt mondom. Ebben a nyugalomban, békében, csöndben éppenséggel arra figyelünk, aki érkezik, vagyis a gyerekre. És ebből a kicsi lényből annyi szeretet, annyi erő árad, hogy semmitől nem kell félnünk. Mintha mind a ketten egy bűvös kör közepén lennénk, amin belül soha többé semmi baj nem érhet minket. Olyan nagy biztonságban és békében vagyunk. Ugyan mitől kéne félnünk?

Nincs más dolgunk, mint elmerülni az örömben. És várni."

Roncsderbi

Foltos látás miatt átküldtek szemorvoshoz. Dani tolt át rokikocsival, mivel becsípődött egy ideg a jobb oldalamon és nem tudtam járni, bicegni igen. Pár napja trombózis gyanúja miatt vettek vért, volt mélyvénás doppler vizsgálat is. A két eredmény annyit állapított meg, hogy mivel Luca méhlepény haverja társaságában teljesen jobbra húzódott, elnyomják az egyik erem, ami emiatt kitágult és kellemesen szadizzák a medencémet is, a keringés lelassult, trombózis lehetséges jeleire figyelni kell a szülés utánig. Addig vérhiggítót kapok, sokat kell mozognom és még többet innom. No, valószínűleg ennek köszönhető a becsípődés is, ugyanis Lucinger most tanul lambadázni.

Szóval Danit jelölték ki kísérőnek. Mondom dokkernek:

- Rendben, elindulunk. Köszönöm szépen. Akkor azt, a távolban látható sárga épületet célozzuk meg, igaz?

- Nem, dehogy. Oda legkorábban 50-60 év múlva menjen. Az a patológia. A szemészet eggyel azután van.

Szemdoki jófej volt, mindenféle vizsgálatot végzett. Volt egy sanda gyanúm, miszerint semmi baja a szememnek és ez is biztosan csak valami pszichoszomatikus vacak lesz. De nem. A jobb szemem esetében ez a pontos diagnózis: külső üvegtest határhártya leválás.

- Gabriella, ne aggódjon, ez egy folyamat vége. Úgy kb. 60-70 éves korban kezdődik, ilyen idős korban már sokszor fel sem tűnik az embernek, mivel amúgy sem lát már tökéletesen.

- Aham, ez biztató. Én még csak 30 leszek. Ez számít valamit?

- Nem. Ritkán előfordul ilyen fiatal korban.

- Lehet műteni? Vagy van rá valamilyen bogyó?

- Nem. Mindig látni fogja azokat a foltokat. Csak mindig más formában. Ne fókuszáljon rájuk és nem lesz gond.

Az orvos egyébként tündéri volt. Dr. Lesh Balázs a neve. Szerintem ez mindent elmond.

Összegezve (lassan terhességtől részben függetlenül) nyavalyák:

nyombélfekély, bélhurut, reflux, krónikus fülgyulladás, jobb térdhajlat mögött 1,5 cm-es ciszta (műtét), válloperáció szülés után (mivel kikopott egy porc és megnyúlt az ínszalag, emiatt olykor kiugrik jobb karom és használhatatlanná válik napokra), külső üvegtest határhártya leválás, lelassult keringés, vérhiggítás naponta.

Pont olyan vagyok, mint egy terminátor, amiről minden lépésénél leesik egy alkatrész. De legalább megőrülni nem fogok, mivel a tünetek fele úgy gondolom nem pszichés eredetű, abban meg nemigen hiszek, hogy a rossz lépéseim és látásmódom miatt képes leválni a határhártyám.

És ami felteszi az i-re a pontot... Ma túróscsusza volt az ebéd a fókatenyészetben. Úgy éreztem nem jó a tejföl, ezért csak három falatot ettem mindössze. Majd közel egy órán át ültem a vécén. Ezek volt eddigi életem legfájdalmasabb menstruációs görcsei, azt hittem, ott helyben megszülök. De nem. Nem adják ilyen könnyen ezt a gyermeket. De legalább jó az idő, az udvaron lehetek. Itt nyugi van.

Pisti idén sem szent

Nagyjából azok a gondolatok fogalmazódtak meg ma bennem, mint tavaly ugyanezen a napon. Talán azzal az aprócska kivétellel, hogy ma nem egy multinál rozsdásodom a gép előtt csücsülve már huszonhat órája, hanem a várandós osztály kis kertjében aszalódom a nagy melegben. Sok a galamb és a kanülös kar. Egyenes háttal ülve kislányunk a combjaimat és a tüdőmet egyszerre nyomja, miközben körülbelül a harmincadik körét futkározza a méhemben. Ma töltöttük be a harminckilencedik hetet, jövőhéten ezen a napon kifejezetten morcos leszek, ha Luca még mindig bennem tombol.

Ezek a rohadt taurin hajtású repülők egész héten zajongtak, hogy ma, nyolcvanhatodjára megmutassák ugyanazt a ....t, amit minden évben megtesznek, hogy az éhes tömeg száját betömjék valamivel, miközben méginkább a tömeg szájába rágják a nyomorult RedBull és a repülés közötti összefüggést. Gondolom ahol még kokainnal is fűszerezik az itókát, nem szorul magyarázatra a szlogen és a kiharcolt események, mert már kiírtották a potenciális fogyasztói agysejteket. Nem szeretném tudni a mai nappal kapcsolatos banki tranzakciók úticélját, sem az összegüket. Biztosan nem szeretném őket jobban a mostaninál.

Idén ugyanazon cég rendezésében bonyolítják A huszadikát, mint két, vagy három évvel ezelőtt, amikor az óriási vihart "csak" a nullánál több darab hulla múlta felül. Tanulva a múlt hibáiból idén már lehetséges, hogy tudnak mit kezdeni azzal a hosszúkás csermellyel, ami miatt ilyen sok és hosszú híd kell, na meg a sötétséggel kilenc óra után, és persze talán észreveszik időben, ha nem látszódnak a csillagok, lilás az égbolt és dörög az ég.

Az estére a koronát idén is az elengedhetetlenül fontos, szimbólikus, a magyar virtus mindenhatóságát bizonyító tűzijáték teszi majd fel, amikor is sok-sok Kínában leselejtezett, csodaszép, újszerű, egyáltalán nem unalmas, a gyártó országban minden bizonnyal az előállításában halálos áldozatot idén sem követelő, óriási durrogással járó fényáradatot láthatunk azt hiszem talán fél órán át. Óriási. Ezt követően pedig agyonverhetik egymást az emberek az alagutakban, hogy felférjenek a metróra és hazaérjenek a Tényekre, hogy otthonukban is megnézhessék ezt az égi csodát a Tesco gazdaságos százkilencven-ezer forintos plazmatévéjükön is. Hurrá.

Hülye király

Tegnap este vettem észre, hogy az ásványvíz, amit iszom, tele van fekete mikromilliméteres koszfélével. Két kartonnal kaptam összesen, 7 flakon bontatlan víz maradt. Mindegyik szennyezett. A cimkén szerepel egy bébifej is, ami annyit tesz, hogy bababarát víz, tehát csecsemőnek is adható.

A szentkirályinál annyit mondott egy laborban dolgozó a feketeségre, hogy nem kell kell megijedni, csak a vasmangántalanító berendezés nem működött rendesen, nem úgy tisztította a vizet, ahogy kellett volna és magán-dioxid formájában vált ki a vízből a vasmangán. Nyugi, csak mangán-dioxid, ihatod bátran... meg persze hozzátette azt is, hogy kicserélik kiváló minőségűre a vizet. Mondtam neki, hogy ne cseréljék ki, mivel szükségünk van az összes palackra, hiszen visszük a mintát az Országos Élelmezés és Táplálkozástudományi Intézetbe analizáltatni.

Amikor megkérdeztem, van-e pontos információja arról, hogy mi a magán-dioxid határértéke 1 l vízben, azt mondta, adjam meg az ímél címem és elküldi a táblázatát, de úgy emlékszik hogy 50 mikrogramm/liter felett már nem fogadható el az érték és tartalom. Kíváncsi leszek, hogy jön-e ímél, és mit mérnek az OÉTI-ben. Merthogy a vas és a mangán külön-külön egyaránt jó hatással van a szervezetre, csak éppen a dózis nem mindegy, meg az, hogy oldott, vagy szemcsés állapotban tartalmazza-e a víz a kémiai anyagokat. Mert ki tudja, hogy egy bélbeteg emberre milyen hatást gyakorolnak ezek a kedves kis szemcsék, de én azt gondolom, egy csecsemő szervezetét is megviselni. Főleg, hogy rengeteg az apró szemcse. És gondolom vannak, akik észre sem vették ezeket, nekem is 8 l-t kellett meginnom belőle, hogy feltűnjön.

Nem csodálkoznék, ha megjelenne két napszemüveges csóka az ajtóban 10 percen belül és többet nem látnátok, mivel a brand így adja el magát:

Ha eltűnök, nyugodtan folytassátok a nyomozást. Bontatlanok a flakonok.

Tényleg dugó?

Bébike csak nem akar megszületni. Kénytelen voltam már a benti ágyneműt is áthúzni, mivel fehérsége a második héten annyira már nem vakító, visszakerült hozzá almácska a ronda lakattal együtt. Igazán nem terveztem hosszútávra a dolgot, de ha nem megy, hát erőltetjük. Mert humanisták vagyunk és türelmesek.

Szombaton este tusoláshoz készülődve gondoltam, ha már úgyis ott figyel mellettem a vécékagyló, használom is. Nem kellett volna, mert amit viszontláttam a papíron, annyira megijesztett, hogy a magamra tekert csodaszép narancssárga törülközőmben futkostam fel-alá a folyosón a nővért keresgélve. Megtaláltam, megmutattam, megkérdeztem. "Gabi, nincs semmi baj, ne ijedjen meg, hisz ez csak a nyákdugó". Mi van? Miről beszél ez az ember? Oké, azt már tudom, hogy van egy kis lötyi a bébi mellett, meg méhlepény, aminek mindenki szerint másmilyen a működése, de hogy még dugóval is el van torlaszolva a gyerek. Tényleg? Ennyire precízen vagyunk összerakva? Pont mint az első menstruációnál, annyira vagyok felvilágosult a témával kapcsolatban. Akkor tudtam meg, hogy ez is elmehet... (nyákdugó az zselészerű anyag, ami védi a méhet a fertőzésektől, állítólag). Én már megörültem, hogy oké, akkor most már biztosan szülünk... nem tévedtem sokat, biztosan szülünk, de lehet szülni a nyákdugó kibújása után három héttel is.

Holnap dokker bácsi megnézi, mennyit tágult a méhszáj. Azt hiszem, ha annyira finoman vizsgál meg, mint az elmúlt alkalommal, ott helyben elfolyik a magzatvízem és mehetünk végre szülni. Különben is megkért, hogy a négy napos szabi alatt ne szüljek. Megoldható lenne, de akkor intézzük már el addig ezt az egész szülés dolgot, mert lassan több cuccom lesz itt, mint otthon.

Szobatársaimmal kezdünk idegyökerezni. Egyikünknek sem tesz túlságosan jót. Igyekszünk konfrontáció-mentesen élni a napokat, heteket. Kicsit olyan ez, mint egy megromlott házasságban. Egyikünk kinyitja az ajtót, hogy legyen egy kis huzat, a másik meg úgy tesz, mintha érdekelné mi történik a folyosón és visszafelé (kettő másodperc múlva) véletlenül becsukja az ajtót. Amikor ezt a kört már ötödjére futjuk le érezhető, hogy nem véletlen. Na akkor jön az a rész, amikor vízzel teli palackkal támasztom ki az ajtót, hiszen azért már le kell hajolni és mivel a mélyen tisztelt kollegina nem a szorgalmáról híres, nagyjából sejhető, hogy flakon a helyén marad, hacsak nem a megduzzadt lábaival billenti arrébb a nehezékem. Szóval kicsit macerás, mivel nem ismerjük egymást és kényszerű az együttlét. Persze oldjuk ezt rendesen mindenféle módon, de most nem egyszerű a helyzet. Az előző turnus valahogy élvezhetőbb volt. Igyekszem 30 évesnek tűnni és rendesen szigetelni (ahogy arra pszichodokker nénink tanítgatott), de azt vettem észre, hogy ez másoknak is csak döcögősen megy. Szerintem senki nem figyel rájuk rendesen, mert már mindenkiről tudok mindent, pedig szimplán alkalmi a kapcsolatunk.

Luca, Luca gyere ki...

Indul a buli

Hétvégén szülünk. Állítólag. Én személy szerint nem bánnám. Tegnap kitágult a méhszájam egy ujjnyira mindenféle furcsa fájdalom kíséretében. Anyukám pont itt volt, amikor már nyakig benne voltam a muriban. Kezében tellerede, stopper indul és két másodpercenként kérte, szóljak, ha fáj a pocak, vagy lejjebb. Nem tudtam mikor fáj és mikor nem. Azóta is úgy érzem, mintha egy 2 ajtós ruhás szekrény lenne a fenekemben és egy 300 literes fagyasztó a lábaim között. Már nem bálna vagyok, sokkal inkább pingvin bálna méretekkel.

Nővérek mosolyogva skandálják - szintén tegnap óta -, hogy "Gabi, nagyon lent van a pocakja, mostmár biztosan szülnek majd!", én pedig átszellemülten vigyorgok és azt gondolom magamban, hogy "Még jó, szépen néznénk ki, ha ez így maradna." Csak más szavakkal.

Dokker ma még egyszer ellenőrizte a méhszájam, majd elmondta, hogy Balatonra megy unokáival hétvégén, de bármi történik - pl. beindulnak a rendszeres fájások, csordogál, vagy ömlik a magzatvíz, meg ilyenek, azonnal szóljak. Úgyhogy várok holnapig, hogy lent aludhassanak egyet Balcsin a srácokkal, aztán szülünk, mert ez így fair. Egy pont ott, egy pedig itt. Pont úgy sajog mindenem, mint menstruáció előtt, csak jó sokkal megszorozva. És ez még mind semmi - gondolom.

De nem félek, csupán elképesztően kíváncsi vagyok, mivel teljesen ismeretlen ez a terep számomra. Azt sem tudom, mi micsoda. Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy egyetlen olyan könyvet sem olvastam az állapotosság során, ami pontosan defíniálja, hogy mikor mire kell számítani és az pontosan mi is valójában, milyen színű, állagú, szagú. De eddig is születtek a gyerekek, az anyukák pedig vajúdtak valahogy, és nem hiszem, hogy mindegyik lakásában külön terhes könyvtár állt. Bár vannak egészen elképesztő példányok. Például azt mondom: "Juj, ez most nem volt jó!", mire azt mondják "Már csak 2 perc telt el az előző óta, ezek két perces fájások, ma éjjel biztosan szülsz". Pedig csak az aksi nyomta a hátsómat. Na azóta nem jajgattam egyszer sem és az aksit is a konnektorban tartom.

37+6=38

Ekkora a has. Oltári nagy, nem egyszerű koordinálni mozgásom. Tegnap átküldtek a 2. számú gasztroenterológiára, ahol egy félistennel beszélhettem - kedves, segítőkész orvos, aki szeretettel vár a szülést követő második hónapban egy colonoscopiára - na de a várandós osztályra visszafelé tartva volt muris a helyzet. Ugyanis a kórház területén a járdákat nem kímélve álltak lapjában egymás hegyén-hátán az autók, egyensúlyoztam közöttük, ami azért ment nehezen, mert nem egyenletes a felület, a hasamtól nem láttam semmit, az meg elég hülyén nézett volna ki, ha séta közben próbálok a pocakom alá lesni, hogy lássam, hová lépek.. Úgy mentem, mint aki egy ambient buliból tántorog hazafelé Szigetelés után gyalog.

Még két nap és a 38. hetet is betöltjük, következik a 39. Nem kapok infúziót, azt mondta az osztályvezető dokker, hogy erre a minimális, hátralévő időre felesleges, mert két hét alatt nem nő a gyermek másfél kilót. Hál'Isten. Nem tudom miért divat itt 4 kg-os gyereket növeszteni. Biztosan jobban szeretik a pengés szülést, mint a műhisztis-nyomósat. Pedig én nyomni fogok. Az egyetlen dolog, amit eddig megtanult a testem: irányítani az agyam, szóval ha nagyon szeretném, biztosan menni fog a természetes szülés. De bőven elég, ha felmutatnak egy pengét, alám állnak és elkapják Lucát még a levegőben.

Várom vissza kis katicát a kórterembe(bár tudtommal ide mindenki szülni jön, nem azért, mert kóros). Amikor utoljára láttam, valaki szülni ment a szobából. Kicsike bogár, 4x4 mm-es talán. Lehet, hogy ő a gólya, csak piros, pettyes és ártatlan mini-ragadozónak álcázza magát. Ma katicát lesek, holnap hulló csillagot és rengetegszer fogom ugyanazt kívánni.

Vaterán lecsaptam egy nagyon jó kis kanapéra harmad áron, kiderült, egyszer sem használták (képen is látható, mennyire csinos), megszerveztem a szállítást, olyan voltam egész nap, mint A keresztapa állapotosan szivar nélkül. Természetesen mindent egyeztettem Luca papájával, de mégis, valahogy idétlen volt az egész. Fehér ágyikó, fekvés, laptop combon, 20 centivel hosszabb karok (hogy átérjem azt a nagy dudort, ami a mellem alatt van és gyermek a neve), telefon a vállam és a fülem között.

Eh. De ennék valami finomságot. Már lassan másfél hónapja nem ehetek finomságokat, illetve nagyon kevés félét. Nem lehet csokoládés, gyümölcsös, erős aromás, erős, csípős, fűszeres, darás, rántott (azaz prézlis), sült, párolt. Sacher tortáról álmodom, pedig nem is szeretem a csokis süteményt. És egy finom kávét is meginnék csupán az íze miatt, amit szintén kihagyok. De jó, hogy van vízem!

Magzatvíz-mantra

Várandós osztályról írok. Itt nem történtik semmi. Néha megy egy kis verbál-csata a CTG-gép miatt (ezzel nézzük a magzati szívhangot), a 40. héthez közeledve minden kismama egyre vérmesebben igyekszik megkaparintani a kütyüt. Napi két mérést kell végeznem kicsi Luca szívhangját figyelve, mivel volt pár cetli, ami nem tetszett az orvosoknak. Bár gondolom, ha mindig minden tetszene nekik, nem volnánk itt.

Napok óta arról beszéltem szobatársaimnak, milyen jó volna, ha elfolyna végre a magzatvízem. Tegnap már mantraszerűen skandáltam, miközben másik két sorstársam jóízűen nevetgélt rajtam. Egészen addig, amíg az egyikük víze elfolyt... Így ketten maradtunk, és ígéretet tettem 33. hétben lévő szobatársamnak, hogy a MAGZATVÍZ szó a TABU szavak közé kerül, nehogy idő előtt "elfolyasszuk" őt is.

Időközben kiderült, megint egy héttel elszámoltuk magunkat, mivel én nem az utolsó menstruáció első napját adtam meg, hanem az utolsót... Emiatt már a 38. hétben járunk. Az orvosok 37+4-nek hívtak ma. Van másik nevem is: 18/32-es (18-as szoba, 32-es ágy). Naon szimpatikussss.

Dani behozta nekem almácskát - a gépet -, hozott hozzá egy lakatot is. Igazi börtön gép lett - a rácsos ágyhoz kötöttem, nagyon csinos:

Lázasan dolgozom egy pályázat miatt 15-ei határidővel, kifejezetten jót tesz, hogy van mivel elfoglalnom magam, mivel itt nulla az impulzusok száma. Igazi agymosás. Mindenhol bálnák - beleértve engem is -, óriási hassal, lomhán közlekedve, bágyadtan, félrémülten várva a nagy pillanatot.

Az étel jó, ulcus diétán tartanak a sok gyomor és bél probléma miatt. Ez nagyjából minden napra ugyanazt az ételt biztosítja, csupán a köret változik.

Reggeli:

Ebéd:

Majdnem üres leves pár darab narancssárga mini kockával (gondolom ez a répa), a második egy 4x3 cm-es valamilyen főtt hús fűszerek nélkül (ezt csak bökdösöm) kis főtt burgonyával, burgonyapürével vagy rizzsel.

Vacsora:

Minden, ami nem nyers zöldség, nem hús, nem gyümölcsös joghurt, diétás, az enyém a reggeli némely dobozos részeit ismét használva.

Luca izeg-mozog, gondolom mostanra piszok kevés helye maradt (óriási a hasam), sokszor csuklik, most is ezt teszi, kb. két másodpercenként ugrik egyet látványosan a hasam. Megyek, iszom kicsit, hátha ez segít rajta és dolgozom tovább. Cella-napló folyt. köv.

(Szia Dávid :P)

Kicsi vagyok

Holnap reggel fél nyolckor kopogtatnom kell teljes menetfelszerelésben a várandós ambulancián, ahol az elkövetkezendő napokat/heteket fogom tölteni szülésig.

Veszélyeztetett terhesség a miénk. Már megint. Állandóan veszélyezteti valami és én utálom, hogy mindig másokra kell hagyatkoznunk, mivel egyikünk sem humán genetikus/szülés-nőgyógyász/belgyógyász. Nagy kár. Eddig, amit tudtam, megoldottam, mint felmerülő problémát, vagy legalábbis próbáltam olyan helyzeteket teremteni, hogy magam meg tudjam tenni, amit kell. Mert nem bízom másokban, mások munkájában, vagy csak nehezen. Most kell megtanulnom. Pont most, mivel most van rá szükség.

Meggyőződésem, hogy ugyanannyi energiába telik valamit jól csinálni, mint rosszul, bár eddigi tapasztalataim azt mutatják, hogy az emberek robotból végzik munkájukat és nem feltétlen azért, mert szeretik azt (nem a megélhetésre gondolok, hanem a munkamorálra). Két hétig feküdtem a várandós osztályon, ezidő alatt két genetikai ultrahangot végeztek és fogalmuk sem volt arról a problémáról, amire tegnap fény derült. Nem jó a méhlepényem keringése, emiatt nem táplálja rendesen Lucát. Keveset nőtt a picur. Szerintük. Szerintem a félvak szonográfus miatt telített folyamatosan a várandós osztály.

Reggeltől napi infúziókúra, tápok, szerek, gyógyszerek, minden, amiről azt feltételezik, hogy segíthet a kicsikénk fejlődésében, kivizsgálások, szúrások, amik alapján talán kideríthetik, mi történik odabent, amiért ez a helyzet állt elő.

Rendesen be vagyok szarva (bocsánat), de tényleg. Tudom, a legjobb helyen leszünk, mert bármi komplikáció is merül fel, ott, helyben jó eséllyel segíthetnek rajta. Nem akartam befeküdni. Már tegnap hangsúlyozták szükségességét, de nem hallgattam az orvosra, arra vártam, hogy a kezelődokival tudjak beszélni. Ezt ma délelőt meg is tettem. Orvosunk alaposan rám ijesztett. Eddig pont ő volt az, aki mindig nyugtatott és kérte, hogy ne pánikoljak feleslegesen. Mire kezdek belejönni ebbe a "nem eszik olyan forrón a kását" állapotba, most az ő arca volt határozottan ideges a leletek láttán. Azt mondta, eddig igyekezett a "normális" jelzőt használni a terhességemet illetően, de mostanra be kell látnia, hogy végig voltak komplikációk, de a mostani aggasztja leginkább, be kell feküdnöm, mert szeretné minél hamarabb egészségesen a kezünkbe adni Lucát, ennek azonban az a feltétele, hogy mindig tudják, lássák, mi történik velünk.

Befejezem gyorsan a takarítást, elmegyünk vásárolni a Tesco-ba is. Még hálóinget is ott szerzünk be, mivel a leértékelt nem húszezer forintos Women Secret-es hálóingek a Szigetre, az Intimissi darabok pedig egy streep bárba valók. Egy volt csak, aminek megfelelő hosszúsága és anyaga volt, de az annyiba került, mint az eddig összevásárolt gyermek holmik összesen. Majd megyek zárás után nyitni kanüllel. A bébit váró, hálóing-rabló kismama - a Blikk nagy örömére.

Mindennél jobban vágyom erre a kislányra és szeretném, ha már a finish-ben lennénk végre. Ma töltöttük be a 36. hetet. És ha megszültünk, megkeresem a volt főnökömet, jól megdobálom kakis pelenkákkal, aztán boldogan élünk, míg meg nem halunk.

Ezt tettük

Genetikai ultrahang - rengetegedik

Ő itt Luca-arc. Jó nagy orral. Olyan hosszú, mint az édesapjáé és olyan széles, mint az anyukájáé. A legszebb orr, amit valaha láttam. Holnap ilyen lesz Angelina Jolie-nak is, annyira trendi. Most 2,5 kg-t nyom, körülbelül annyit, mint Kate Moss.

Megvan a genetikai ultrahang gyermekünk pontos paramétereivel a legjobb genetikus szakembertől, amit szépen magunkkal viszunk holnap az állami kórházba, mivel ott is készül egy effajta uh és mivel az eredmények már a múltkor sem egyeztek, de még csak nem is hasonlítottak, ütköztetjük a két álláspontot. Erre azért van szükség, hogy ne kaszaboljanak feleslegesen azért, mert régi a műszer, vagy mert vak a szonográfus/genetikus/kávéfőző a SOTE-n. A többi holnap elválik.

TIKKaszTÓ

Rekkenő hőség van. A lakásban is. Azokat a jóakarókat, akik arról papolnak, milyen csodálatos dolog a terhesség, belepakolnám a hőhullámoktól kísért, most éppen áthevült testembe, érezzék csak, milyen pazar a kilencedik hónap oltári nagy hassal harminc Celsius fokban. Terhessé vált a terhesség. Sokk. Két k-val.

Tegnap jelentkeztek az első jósló fájások és mivel csak nem akartak abbamaradni, ráadásul azt hittem megszülök az Árkád kellős közepén, a szülészeten kötöttünk ki. Ezután jöttem rá, hogy a vaklárma és a délibáb szinte ugyanazt jelentik. Érzékelsz valamit, ami nincs, vagy éppen máshol van. Szülésznő elárulta, hogy a tűszúrásnyi nyilalásokat azért érezhetem, mert valószínüleg most ékelődik a medencémbe a gyermek feje (azt hiszem), és már biztosan közeli a szülés időpontja, de menjünk haza nyugodt szívvel, mert nem az elkövetkezendő egy-két napban veri be az ablakot a gólya kicsiny porontyunkkal. De akkor mikor mááááár?

Most nagyon nem szeretem a hőséget, és azt sem, amikor ilyen állapotban vízközelbe hívnak. Meeert... vízbe nem mehetek, nehogy bacit, vírust, vagy hínárt szedjek össze, a nap nem tesz jót a gyermeknek, az árnyék sem, mivel ott sincs sokkal hűvősebb, 15-20 percenkét kell pisilnem, állandóan éhes vagyok, de a legrettenetesebb az egészben a kísértés a fagyis jégszekrény miatt. És most, hogy már azt is tudom, ki az A Varga Zsófi, még kevésbé szeretem a húst. Már alig várom, hogy ne kelljen húst ennem. Megszülök gyorsan, bélflóráimat megöntözöm kicsit, ne hervadozzanak tovább, csinálok egy jó kis tisztítókúrát, veszek egy profi kis fogsort annak függvényében mennyi fogam marad szülés/szoptatás után és répát fogok csócsálni. Szegény ééén. És szegény többiek, akiknek most el kell viselniük. Azaz szegény Dani.

Szvít hóóm

Megszabadult tőlem Psote. Az ott dolgozók ráncai kisimultak, mióta lenyomtunk egy kisebb vitát, gondolom, már a reinkarnációt is elfogadják túlélési lehetőségként. Szerintem részben ennek is köszönhetjük, hogy ismét, újult erővel boldogítom az itthoniakat.

Időközben az ebet megműtettük, kisebb tölcsér került a fejére. Vicces külseje miatt mások parabola antennát, de sötétben magát Máriát látják benne, mivel az egyébként nem hófehér kutya feje körül világít a tölcsér, pedig még csak fel sem tettük a karácsonyi égőket. Szegény nekimegy mindennek, jól hallani, merre jár, mivel a tölcsér csúnyán súrlódik, vagy csapódik az éppen érintett felülethez. Magyarán minden lefejel. Azzal nyugtattak bennünket, mikor ott hagytuk őt a mészárosnál, hogy a műtét után lehiggad és kiegyensúlyozott eb lesz. Tévedtek. Mi vagyunk a bevált kutyás statisztikák gyilkosai.

Hétfőn megyünk magándokkerhez genetikai uh-ra. Kedden is lesz genetikai uh a SOTE-n, majd kicsivel később egy komplett genetikai tanácsadás, amikor is megmondják, szerintük hogy áll az agyi oldalkamra tágulatunk és szükségét látják-e az időzített császárnak. Valamiért azt érzem, nem lesz semmi gond. Kicsi Luca még meg sem született és már annyi mindent elviselt, annyira erősnek bizonyult, hogy megmaradt. Pedig igen kicsi esély volt rá. Nem hiszem, hogy pont most kapunk egy sallert az anyacsavar mellé. Biztosan minden rendben lesz.

A kórházi hetek arra mindenképp jók voltak, hogy nem idegenként megyek majd szülni. Tudom biztosan miket kell magammal vinnem, hol, mi fog történni, melyik orvos milyen, honnan, hová kerülünk majd. Plusz rutinosan számolom a magzatmozgást, mérem a vérnyomásom és a testhőmérsékletem, mivel ezek hasznos és fontos infók megelőzés szempontjából. Ez mondták. És én hiszek nekik.

Ja, és ami nagyon fontos: gyermek-kompatibilis lett a lakás.

Psote

Kép... az nincs.

A SOTE I. Szülészetének napjait színesítjük a picurral - ő még a hasban... has, alkoss, gyarapíts, és fényre derülök. Igazi kelesztőgép. Kurrrrrva meleg van, vagyunk páran, lomhán mozgunk, sokszor sírunk és nevetünk. Amolyan magyar tele-szappan baba módra. Szar az étel, kevés a nővér és lassan már az ultrahanghoz is értenie kell annak, aki várandós. Annak, aki nem, méginkább...

Szóval itt aszalódunk másfél hete és ez így is marad a szülésig. Uma szülési szabira ment. Böááá. Inter nyet és mivel nincs hol biztonságban tárolni a holmikat (szekrény van, zár nincs, napi szintű a lopás) ezért gép közelébe is csak ritkán kerülök és az önvédelmi bicskámat lecseréltem egy 10 éves telefonra, azt biztosan nem viszik el alapon. Nehezebb, mint a születendő gyermek.

A nővérek kedvesek, főleg, amelyiket fel lehet húzni annyira, hogy a feje olyan színű lesz, mint az ebédhez kiosztott félig rohadt gyümölcs, ami nem ananász.

Az orvossal egyetemben elszámoltuk magunkat, ebből is látszik a humán tagozatos előképzettség. Már a 35. hétben járunk. Ha két hét múlva megszületne Luca, már nem számítana koraszülöttnek. Azonban majdnemhogy biztos a császár, mivel az agyi oldalkamra-tágulatunk sajnos még akkudt és ilyen helyzetben nem teszik ki a gyermeket annak, hogy végig kelljen verekedje magát azon a véget nem érőnek látszó nyálkás, keskeny alagúton. Éljen a császár!

Rendkívül asszertív

Agyi oldalkamrák

Múlt héten ránk ijesztettek. A SOTE-n. Egy szonográfus. De alaposan.

Luca bal oldali agyi oldalkamráját határértékre becsülte (10 mm-ig elfogadható, nekünk 11 mm-t mértek), majd összeráncolt homlokkal arról faggatott, hogy minden vizsgálat megvolt-e és azok milyen eredménnyel szolgáltak. Mondtam, hogy minden rendben volt, de csak csóválta a fejét. Itt egy kicsit megijedtem, ezért afelől kezdtem érdeklődni, miért kérdi mindezt, baj van-e, de csak annyit mondott, hogy ez az eredmény sajnos nem jó és beszéljek meg mindent az orvosommal... így is lett... péntek vérvétel... 17-én újabb ultrahang, majd ott eldől, nőtt-e a kamra mérete, vagy maradt így, esetleg kisebb lett, addig pedig mindenki lógassa a lábát nyugodtan a Balaton vizében, mert pihenni, azt bizony kell.

Megfordult velem a világ egy hétre. Igyekeztem nem gondolni a legrosszabb (több is volt) eshetőségekre, de még így is torkomban volt mindvégig a gyomrom. Miután kizokogtam magam, körbejártam a témát a-tól z-ig, végiggondoltam a kapott infókat. Csütörtöktől pedig nemigen beszéltem az egészről, igyekeztem nem nem rosszul érezni magunkat, nehogy többet ártsak a picinek, mint amennyit egyébként sem akarok. A terhesgondozó néninkkel is beszéltem, mondta, ne aggódjak, csak keressek fel egy bizonyos Dr. Hajdú Krisztina nevű szülész-genetikus orvost, mert ő a legjobb a szakmában, mindenféle eltérésekkel hozzá szokták irányítani az idegösszeomlás szélén álló, rossz eredményekkel bíró kisszülőket. Két napig hívogattam őt, pénteken végül elértem, hétfőre kaptunk időpontot. Megsajnált bennünket, vagy szimplán szereti a munkáját és valahogy kerített nekünk egy időpontot, mivel keddtől három hét szabadságra megy, sokan járnak hozzá, igen komoly előjegyzés van, máskor nemigen lehetett volna megtenni a genetikai méricskélést a segítségével.

Ma délelőtt megejtettük az újabb genetikai UH-t, mindent rendben talált... ugyan az átlagosnál nagyobb az agyi oldalkamra (de nem a bal, ahogy azt az államiban mérték, hanem a jobb), nem súrolja a határértéket, csupán ellenőrizni kell a szülésig ismételt genetikai UH segítségével, hogy biztosan tudjuk, nem nőtt tovább ez az átmérő. De minden rendben... a feje, a szíve, a végtagjai, megszámoltuk a picike ujjait és már most beleszerettünk a kislányunkba. Megnőtt az orra. Akkorának tűnik, mint a papájáé, igazi krumpli orr és így is a világ legcsodálatosabb teremtménye.

Nem szeretnék túldimenzionálni semmit, azonban úgy érzem, ez az egész tehetetlenül szívet-testet örlő közel egy hét azt tanította meg nekünk, hogy amikor gyermekre adjuk a fejünket - függetlenül az előzményektől -, már nincs magasabb dimenzió. Minden más nem számít, apró-cseprő, mostanra jelentéktelennek tűnő problémák, viták nem kellenek, el kell ütni őket egy mosollyal, vagy egy baseball ütővel. Csupán az a lényeg, hogy egységként funkcionáljunk. Ezt kellett megtanulnunk és kell szem előtt tartanunk ezután. Minden másra magasról. Valahogy így:

Ultrahangos porontylesen 5.

A 31. hétben vagyunk. Jelenleg így néz ki a poronty. A genetikai mérések eredményei most sajnos nem a legjobbak, igyekszünk abban hinni, hogy ez csak átmeneti állapot és nem marad így. De annak nagyon örülök, hogy a tegnapi napnak lassan egy napja vége. Szörnyű volt és kételyekkel, rettegéssel teli. Mára egy fokkal jobb. Luca Anna lesz a kislányunk neve. Göttler Luca Anna.

A bazalt zarándok

Tudjátok, mindenki véleménye, ami alapján megítéli egy általa - szerinte - jól ismert ember cselekedetét, szubjektív, mivel az illetővel kapcsolatban áll, és valami alapján megítéli annak viselt dolgait. Ennek ellenére, mindenki úgy éli az életét, ahogy jónak látja. Ki fel meri vállalni, amit gondol, ahogy él, ki nem. Én az előbbiek ritka táborát gyarapítom. Amiért meg lehet kövezni. Úgy gondolom sokkal nehezebb és kemény munkával jár őszintének lenni, mint elbújni mindenki elől elrejtve a valós éned a valós gondolataidat úgy, hogy közben mindenkinek azt mondod, amit hallani akar.

Ha valaki megsértődik és magára vesz valamit, ami nem neki szól, az az ő dolga. Főleg ha a vita abból indul ki, hogy én hogy élem az életem és hogy szeretném ezt tenni hármasban, ha már a kicsi is itt lesz velünk.

És nekem is megvan a véleményem a környezetem viselt dolgairól, de más démonaival nem küzdök, mindenki legyen jóban saját magával (próbáljon őszinte lenni legalább magához), és képes lesz arra, hogy mással is így legyen. És ha ezt önzésnek nevezzük, az sem gond. Pontosan tudom, mit, miért teszek. Ebből fakadóan bátran mondhatja bárki azt is, hogy számító vagyok. Akkor az leszek. Én sem sértődöm meg azért, mert valakinek sárga váza van az ablakában, mert neki az tetszik. Szerintem ez ennyire egyszerű képlet. De győzködni senkit sem fogok.

A pokolba vezető út pedig nem csak jóindulattal, hanem szeretethiánnyal is kikövezett. Szeretjük is érte.